© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A profán Ophélia
Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban
Nagy Márta Júlia kihalt, vadnövényekkel övezett tájon vezet át bennünket oda, ahol megfér egymás mellett a hinta a diófával és a bomladozó Ophélia teteme. A költőnő első kötete egy látszólag ismerős shakespeare-i alakon keresztül egy hétköznapi világot mutat be. Azonban minden az ellentettjére fordul: az ismerős ismeretlen lesz, a szent pedig profán.
Nagy Márta Júlia első kötete 2014-ben, a JAK-füzetek sorozatában látott napvilágot. A könyvet Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán szerkesztette, azonban már az őket váltó Balajthy Ágnes − Borsik Miklós szerkesztőpáros ideje alatt jelent meg az Ophélia a kádban. A költőnő első kötetét nagy várakozás előzte meg, korábban Kemény István is üdvözölte a lírához visszatérő szerzőt. Az Ophélia a kádban pedig beváltotta a várakozásokat: rövidsége ellenére (vagy éppen amiatt) kompakt narratívát képeznek a benne található szövegek. A mű öt ciklust tartalmaz: Megkettőződés, Sebészkés, Intim zóna, Kartonégbolt, Zugló kialszik, amelyek a főnarratíván belül kisebb, többé-kevésbé tematikus egységeket képeznek.
A kötetbemutatón elhangzottak szerint a kötet utólag kapta a címét. Ennek ellenére az alteregó-választás tökéletesnek bizonyult: Ophélia ott munkál a versek mögött. A Hamlet, dán királyfi főszereplőjének alakja számos történetet inspirált, ezúttal azonban Ophélia a kiválasztott: a szerelmes, rémült nő, aki a dráma végére megőrül. Mindvégig valaki más határozza meg az életét: hol apja iránti rajongása, hol a szerelme utáni sóvárgás. A figura saját életének is mellékszereplője.
Nagy Márta Júlia verseinek Ophéliája is hasonlóan passzív. Néha a visszaemlékező, átélő narratíva révén lánygyermek, aki nem tud mit kezdeni apai örökségével, és aki legszívesebben elvágná a köteléket, azonban túlságosan kitölti lényét az a bizonyos másik: „Mert elegem van, kurvára elegem, / Hogy nem tudom, meddig tartasz / Bennem, pedig eltemettelek” (A tizenhatodik óta pontosan). Néha „gerincrevágott”, apakomplexusos fiatal nő, aki mást képzelt, mint amit kapott: „hát hagyjuk a faszba az elvárásokat, gyöngéd szeretőről / meg ilyesmikről” (My baby shocked me), néha pedig egy nyomdai munkásnő krónikása (Két óra álom). Hangsúlyosak a nőalakok Nagy költészetében, a nőiség attribútumaként pedig a külső világ befogadása nemcsak a testiség szintjén értendő, hanem életformává válik. Ezt a pozíciót erősítheti az egyes szám második személyhez – jellemzően egy férfihez – beszélő lírai én. A kevésbé jól sikerült Klimax című vers azonban kirí a szövegek közül ebből a szempontból (is). A végletekig vitt, már-már gyomorforgató szexualitás itt mintha aktív pozíciót teremtene a beszélő számára, az idősödő női én felülkerekedik a passzivitáson.
A passzivitás egy másik szinten is tetten érhető a szövegben, mégpedig a tájleírásokban. Mintha a külső világ sok esetben elsőbbséget élvezne a belsővel szemben. Kiemelendő tér Zugló mint a lírai én (és talán a költőnő) számára megtalált hely: „Adjátok nekem az egész Zuglót, ott akarok rekedni.” (Ophelia is Having Sex with Watermonsters). A külvárosi kerület külön ciklust is kap, Zugló kialszik címmel. A leírások meghatározó eleme a néhol már-már gótikába hajló romantika. A főszereplő útját virágok övezik: ördögszekér, cickafark, katáng; a szobrok életre kelnek tekintete nyomán (Szobor a Kerepesi-temetőben). A lírai én temetőkön és elhagyott telkeken gázol keresztül: a pátosz ellen azonban itt is jótékonyan dolgozik a profanitás. Nagy Márta Júlia Ophéliája nem John Everett Millais Oféliája. A Víztükör című vers mintha magát a festményt parafrazeálná: „Szeme alatt a két táska, két fehér kavics / Apróhalak, kukacok, férgek vesztőhelye. […] Zöldesfekete haj, zuzmószín penésszel, / Réteges lekopás, mint a salétromos házfal.”
A megteremtett alak szempontjából hangsúlyos a szexualitás és a test mint olyan. A testnedvek kiemelt szerepet kapnak a versekben − Az Intim zóna több versében is tematizálódik a vér mint egyfajta női attribútum. A profanitás a káromkodások szövegbe emelése mellett a képhasználatban is megmutatkozik: Nagy Márta Júlia kötetében a glóriát csak villanyfény vonhatja a fej köré, a szférák helyett pedig csak meszelt szobákra találunk. A versek a földi szinthez, a testhez kötődnek – nincs szentség, nincs megváltás, felemelkedés: „Vasbetonodúba fúrom magam állig, / Hogy semmi szent vagy szobor / Márványhúsú keze többé ne érintsen” (Zuglói ballada). Előbbi idézet és a festmény-párhuzam magában foglalja a kimerevítés motívumát, mozzanatát is. Nagy Márta Júlia versei tehát állóképekből építkeznek, a költőnő üres lapra skicceli fel a transzcendenciától mentes, kiüresedett világot. Ugyanakkor a versek nagyon erős színhasználattal bírnak (különösen jellemző ez a Kartonégbolt ciklusra), a szerző a képek megfestéséhez cinóbert, sárgát, aranyszínt használ: „Áfonyagömbök és sárgadinnyebél, omló arany, / valaha volt látványpékség vakablaka” (Zuglói átirat).
Ez a kiüresedett világ mintha kicsit otthonos lenne. Groteszkül szép. Nagy Márta Júlia saját bevallása szerint vonzódik ahhoz, ami „görcsös, ami anomália”. Ophélia az őrült szerelmes eszményített alakja, aki Millais képén mint egy istennő úszik a virággal hintett folyóban – és aki Nagy Márta Júliánál zavaros szemű tetem lesz, olyan szerves anyag, aki – ami – fölé a táj hajol, miközben siklik le a vízen. Így cserél szerepet a költőnőnél táj és természet: az ember passzívvá válik, a környezet pedig aktívvá.
Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban, JAK–Prae.hu, 2014.
Pontszám: 9/10
A kötetbemutatón elhangzottak szerint a kötet utólag kapta a címét. Ennek ellenére az alteregó-választás tökéletesnek bizonyult: Ophélia ott munkál a versek mögött. A Hamlet, dán királyfi főszereplőjének alakja számos történetet inspirált, ezúttal azonban Ophélia a kiválasztott: a szerelmes, rémült nő, aki a dráma végére megőrül. Mindvégig valaki más határozza meg az életét: hol apja iránti rajongása, hol a szerelme utáni sóvárgás. A figura saját életének is mellékszereplője.
Nagy Márta Júlia verseinek Ophéliája is hasonlóan passzív. Néha a visszaemlékező, átélő narratíva révén lánygyermek, aki nem tud mit kezdeni apai örökségével, és aki legszívesebben elvágná a köteléket, azonban túlságosan kitölti lényét az a bizonyos másik: „Mert elegem van, kurvára elegem, / Hogy nem tudom, meddig tartasz / Bennem, pedig eltemettelek” (A tizenhatodik óta pontosan). Néha „gerincrevágott”, apakomplexusos fiatal nő, aki mást képzelt, mint amit kapott: „hát hagyjuk a faszba az elvárásokat, gyöngéd szeretőről / meg ilyesmikről” (My baby shocked me), néha pedig egy nyomdai munkásnő krónikása (Két óra álom). Hangsúlyosak a nőalakok Nagy költészetében, a nőiség attribútumaként pedig a külső világ befogadása nemcsak a testiség szintjén értendő, hanem életformává válik. Ezt a pozíciót erősítheti az egyes szám második személyhez – jellemzően egy férfihez – beszélő lírai én. A kevésbé jól sikerült Klimax című vers azonban kirí a szövegek közül ebből a szempontból (is). A végletekig vitt, már-már gyomorforgató szexualitás itt mintha aktív pozíciót teremtene a beszélő számára, az idősödő női én felülkerekedik a passzivitáson.
A passzivitás egy másik szinten is tetten érhető a szövegben, mégpedig a tájleírásokban. Mintha a külső világ sok esetben elsőbbséget élvezne a belsővel szemben. Kiemelendő tér Zugló mint a lírai én (és talán a költőnő) számára megtalált hely: „Adjátok nekem az egész Zuglót, ott akarok rekedni.” (Ophelia is Having Sex with Watermonsters). A külvárosi kerület külön ciklust is kap, Zugló kialszik címmel. A leírások meghatározó eleme a néhol már-már gótikába hajló romantika. A főszereplő útját virágok övezik: ördögszekér, cickafark, katáng; a szobrok életre kelnek tekintete nyomán (Szobor a Kerepesi-temetőben). A lírai én temetőkön és elhagyott telkeken gázol keresztül: a pátosz ellen azonban itt is jótékonyan dolgozik a profanitás. Nagy Márta Júlia Ophéliája nem John Everett Millais Oféliája. A Víztükör című vers mintha magát a festményt parafrazeálná: „Szeme alatt a két táska, két fehér kavics / Apróhalak, kukacok, férgek vesztőhelye. […] Zöldesfekete haj, zuzmószín penésszel, / Réteges lekopás, mint a salétromos házfal.”
A megteremtett alak szempontjából hangsúlyos a szexualitás és a test mint olyan. A testnedvek kiemelt szerepet kapnak a versekben − Az Intim zóna több versében is tematizálódik a vér mint egyfajta női attribútum. A profanitás a káromkodások szövegbe emelése mellett a képhasználatban is megmutatkozik: Nagy Márta Júlia kötetében a glóriát csak villanyfény vonhatja a fej köré, a szférák helyett pedig csak meszelt szobákra találunk. A versek a földi szinthez, a testhez kötődnek – nincs szentség, nincs megváltás, felemelkedés: „Vasbetonodúba fúrom magam állig, / Hogy semmi szent vagy szobor / Márványhúsú keze többé ne érintsen” (Zuglói ballada). Előbbi idézet és a festmény-párhuzam magában foglalja a kimerevítés motívumát, mozzanatát is. Nagy Márta Júlia versei tehát állóképekből építkeznek, a költőnő üres lapra skicceli fel a transzcendenciától mentes, kiüresedett világot. Ugyanakkor a versek nagyon erős színhasználattal bírnak (különösen jellemző ez a Kartonégbolt ciklusra), a szerző a képek megfestéséhez cinóbert, sárgát, aranyszínt használ: „Áfonyagömbök és sárgadinnyebél, omló arany, / valaha volt látványpékség vakablaka” (Zuglói átirat).
Ez a kiüresedett világ mintha kicsit otthonos lenne. Groteszkül szép. Nagy Márta Júlia saját bevallása szerint vonzódik ahhoz, ami „görcsös, ami anomália”. Ophélia az őrült szerelmes eszményített alakja, aki Millais képén mint egy istennő úszik a virággal hintett folyóban – és aki Nagy Márta Júliánál zavaros szemű tetem lesz, olyan szerves anyag, aki – ami – fölé a táj hajol, miközben siklik le a vízen. Így cserél szerepet a költőnőnél táj és természet: az ember passzívvá válik, a környezet pedig aktívvá.
Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban, JAK–Prae.hu, 2014.
Pontszám: 9/10
