© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Irodalom a szavakon túl
A Liliomfi a Nemzeti Táncszínházban
Irodalmi művek táncos feldolgozása nem egyszerű vállalkozás. Nehezíti a feladatot az a rendezői, koreográfusi attitűd, az a mondanivaló is, amely jelen esetben Román Sándor alkotói ambíciója mögött rejlik: kifejezni mindazt, amit számára a magyarság jelent, felmutatni a kultúrkincsek, a művészetek társadalmi szükségességét mint a nemzeti önmegvalósítás terepét. Ez a Liliomfi nem az a Liliomfi, közli a narráció, de megállja-e helyét az alkotás saját légkörében, műfajában, színpadi egészként?
Múlt év decemberi, jubileumi programsorozata után a Nemzeti Táncszínház a Liliomfival ismét ünneplésre adott alkalmat. Szigligeti Ede művének színpadra állításával tért vissza a Várba az ExperiDance társulat, hogy egyedi formanyelvével, sajátos megközelítésével adjon új életet a napjainkban is népszerű, filmes adaptációt megélt színpadi alkotásnak.
Irodalmi művek táncos feldolgozása nem egyszerű vállalkozás. Nehezíti a feladatot az a rendezői, koreográfusi attitűd, az a mondanivaló is, amely jelen esetben Román Sándor alkotói ambíciója mögött rejlik: kifejezni mindazt, amit számára a magyarság jelent, felmutatni a kultúrkincsek, a művészetek társadalmi szükségességét mint a nemzeti önmegvalósítás terepét. Ez a Liliomfi nem az a Liliomfi, közli a narráció, de megállja-e helyét az alkotás saját légkörében, műfajában, színpadi egészként?
Román Sándor feldolgozása lazán kezeli az eredeti vígjáték vonalait. A cselekmény leegyszerűsített, és ez a szerelmi szálakat, többszörös csavarokat tartalmazó tizenkilencedik századi mű esetében érthető. A verbalitás felszámolása azonban a darab érzékletes színvilágával, dinamikus mozdulatkincsével korszerű élményt adóan születik újjá, és a főbb jelenetek megtartása mellett a stilizált díszlet, vagy a (színészek és városlakók közötti) kontrasztot hangsúlyozó piros és kék jelmezek is, mind-mind ezt a furfangos, groteszk világot jelenítik meg, habár a kiegészítések mellett természetesen a tánc, leginkább a néptánc az elsődleges kifejezőeszköz. A hiányzó szöveget kompenzálja többek között a Schwarz-jelenet, a főhős harmadik fontos cselvetése. Az Erzsikének kiszemelt vőlegény ugyanis, habár később jelenik meg testközelben a színpadon, szóba kerülésekor bohókásan bújik ki néhány rövid pillanatra egy ládából, nem mindennapi giccs-groteszk jelmezben (narancssárga öltözék, óriási fehér csokornyakkendő), hogy ezáltal Liliomfit is felismerhessük benne, illetve hogy később, az ál-ficsúr elleni hajszakor, és a narancssárga ruhások megsokszorozódása által, két csoport összecsapása váljék láthatóvá. A mozdulatok által ismerjük fel hamar Liliomfi új ötletét, a vissza-visszatérő romantikus forgások lüktetése révén a Mariskával való szerelmet, de a mozdulatok és eszközök együttes kifejezőereje érvényesül a második felvonás új helyszínének bemutatásakor is, a fogadóban, a fakanalas tánccal.
A táncosok nem színészek, mozdulatkincsükbe ágyazódik minden kommunikáció, és ezt a feladatot jelen esetben kiválóan teljesítik. A cselekmény olykor mégis zavaros. Az irodalmi műtől elszakadó és a hétköznapi nyelv felé ívelő rövid, a megértéshez szükséges narratív közlések ugyanis gyakran túl sok információt sűrítenek, túlságosan körmönfontnak és didaktikusnak tűnnek, a beszélő monoton hangneméről nem is szólva. Ilyen például Liliomfi említett ötlete, amely már a táncmozdulatokból kitűnik: itt fölösleges a verbális magyarázkodás. Ezen felül sokszor alig hallhatóak ezek a megnyilvánulások, nem elég erőteljesek, és nem válnak el a színpadi jelenettől. Szükséges ugyan az efféle eligazítás, de tömören, lényegre törően, a legszükségesebb információkkal, hogy a tánc kifejezőereje még jobban érvényesülhessen.
A színészek, a színpad valóban törekszik megteremteni Szigligeti Ede világát, s ebbe a légkörbe olvad bele a rendezői elgondolás, mint minden színpadi feldolgozás esetében. Román Sándor koncepciója a kultúra jelentősége felé irányul. A városba színészgárda érkezik azzal a céllal, hogy életet varázsoljon az unalmas hétköznapok közé. Ez a nyitány, amely Makk Károly filmfeldolgozását követi, mondhatni betoldás, hiszen túllép az eredeti mű cselekményén. Szükséges egyrészt, hogy felütést adjon, és ezáltal a kezdeteknél megragadja a néző figyelmét, másfelől azonban a kultúra célja mint téma a továbbiakban kevésbé érvényesül az irodalmi művel nagyobb azonosságot mutató második felvonásban. Emlékeztető párhuzamok persze akadnak, például a szerelmesek Rómeó és Júlia-kötete, amely az első felvonás „színház a színházban” nagyszerű jelenetére emlékeztet. A filmfeldolgozásból átvett betoldás tehát értékes. Fenntartja a figyelmet, ismerős történettel készíti fel a nézői szemet a tánc adta kommunikációra, mielőtt a cselekménybe vágnánk, mégis mintha „lelógna”, a didaktikus kultúraközvetítésről (a táncszínházat ellenző polgármester szerepéről) nem is beszélve. Román Sándor ezen (egyébként kiváló) elgondolása rövidebb nyitánnyal, kevesebb magyarázkodással még inkább beleolvadt volna az általa megalkotott egészbe, mivel az irodalmi műtől elszakadó betét keretet alkot a pereskedéssel, a bíróságot megjelenítő záró jelenettel, amely tulajdonképpen a drámai nyelven megfogalmazott megoldás frappáns kifejezése szavak nélkül.
Ez a Liliomfi majdnem az a Liliomfi, de más. Vizuális kavalkádban ábrázolja a szövegbe ágyazott világot úgy, hogy irodalmiságát megtartva nyújt valódi muzikális élményt.
Szigligeti Ede: Liliomfi
Rendező-koreográfus: Román Sándor
ExperiDance, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2012. január 12. (premier: január 15.)
Irodalmi művek táncos feldolgozása nem egyszerű vállalkozás. Nehezíti a feladatot az a rendezői, koreográfusi attitűd, az a mondanivaló is, amely jelen esetben Román Sándor alkotói ambíciója mögött rejlik: kifejezni mindazt, amit számára a magyarság jelent, felmutatni a kultúrkincsek, a művészetek társadalmi szükségességét mint a nemzeti önmegvalósítás terepét. Ez a Liliomfi nem az a Liliomfi, közli a narráció, de megállja-e helyét az alkotás saját légkörében, műfajában, színpadi egészként?
Román Sándor feldolgozása lazán kezeli az eredeti vígjáték vonalait. A cselekmény leegyszerűsített, és ez a szerelmi szálakat, többszörös csavarokat tartalmazó tizenkilencedik századi mű esetében érthető. A verbalitás felszámolása azonban a darab érzékletes színvilágával, dinamikus mozdulatkincsével korszerű élményt adóan születik újjá, és a főbb jelenetek megtartása mellett a stilizált díszlet, vagy a (színészek és városlakók közötti) kontrasztot hangsúlyozó piros és kék jelmezek is, mind-mind ezt a furfangos, groteszk világot jelenítik meg, habár a kiegészítések mellett természetesen a tánc, leginkább a néptánc az elsődleges kifejezőeszköz. A hiányzó szöveget kompenzálja többek között a Schwarz-jelenet, a főhős harmadik fontos cselvetése. Az Erzsikének kiszemelt vőlegény ugyanis, habár később jelenik meg testközelben a színpadon, szóba kerülésekor bohókásan bújik ki néhány rövid pillanatra egy ládából, nem mindennapi giccs-groteszk jelmezben (narancssárga öltözék, óriási fehér csokornyakkendő), hogy ezáltal Liliomfit is felismerhessük benne, illetve hogy később, az ál-ficsúr elleni hajszakor, és a narancssárga ruhások megsokszorozódása által, két csoport összecsapása váljék láthatóvá. A mozdulatok által ismerjük fel hamar Liliomfi új ötletét, a vissza-visszatérő romantikus forgások lüktetése révén a Mariskával való szerelmet, de a mozdulatok és eszközök együttes kifejezőereje érvényesül a második felvonás új helyszínének bemutatásakor is, a fogadóban, a fakanalas tánccal.
A táncosok nem színészek, mozdulatkincsükbe ágyazódik minden kommunikáció, és ezt a feladatot jelen esetben kiválóan teljesítik. A cselekmény olykor mégis zavaros. Az irodalmi műtől elszakadó és a hétköznapi nyelv felé ívelő rövid, a megértéshez szükséges narratív közlések ugyanis gyakran túl sok információt sűrítenek, túlságosan körmönfontnak és didaktikusnak tűnnek, a beszélő monoton hangneméről nem is szólva. Ilyen például Liliomfi említett ötlete, amely már a táncmozdulatokból kitűnik: itt fölösleges a verbális magyarázkodás. Ezen felül sokszor alig hallhatóak ezek a megnyilvánulások, nem elég erőteljesek, és nem válnak el a színpadi jelenettől. Szükséges ugyan az efféle eligazítás, de tömören, lényegre törően, a legszükségesebb információkkal, hogy a tánc kifejezőereje még jobban érvényesülhessen.
A színészek, a színpad valóban törekszik megteremteni Szigligeti Ede világát, s ebbe a légkörbe olvad bele a rendezői elgondolás, mint minden színpadi feldolgozás esetében. Román Sándor koncepciója a kultúra jelentősége felé irányul. A városba színészgárda érkezik azzal a céllal, hogy életet varázsoljon az unalmas hétköznapok közé. Ez a nyitány, amely Makk Károly filmfeldolgozását követi, mondhatni betoldás, hiszen túllép az eredeti mű cselekményén. Szükséges egyrészt, hogy felütést adjon, és ezáltal a kezdeteknél megragadja a néző figyelmét, másfelől azonban a kultúra célja mint téma a továbbiakban kevésbé érvényesül az irodalmi művel nagyobb azonosságot mutató második felvonásban. Emlékeztető párhuzamok persze akadnak, például a szerelmesek Rómeó és Júlia-kötete, amely az első felvonás „színház a színházban” nagyszerű jelenetére emlékeztet. A filmfeldolgozásból átvett betoldás tehát értékes. Fenntartja a figyelmet, ismerős történettel készíti fel a nézői szemet a tánc adta kommunikációra, mielőtt a cselekménybe vágnánk, mégis mintha „lelógna”, a didaktikus kultúraközvetítésről (a táncszínházat ellenző polgármester szerepéről) nem is beszélve. Román Sándor ezen (egyébként kiváló) elgondolása rövidebb nyitánnyal, kevesebb magyarázkodással még inkább beleolvadt volna az általa megalkotott egészbe, mivel az irodalmi műtől elszakadó betét keretet alkot a pereskedéssel, a bíróságot megjelenítő záró jelenettel, amely tulajdonképpen a drámai nyelven megfogalmazott megoldás frappáns kifejezése szavak nélkül.
Ez a Liliomfi majdnem az a Liliomfi, de más. Vizuális kavalkádban ábrázolja a szövegbe ágyazott világot úgy, hogy irodalmiságát megtartva nyújt valódi muzikális élményt.
Szigligeti Ede: Liliomfi
Rendező-koreográfus: Román Sándor
ExperiDance, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2012. január 12. (premier: január 15.)
