A versfordítás jutalomfalat

Decemberben átadták az első Versum-díjat, amelyet Fenyvesi Orsolya nyert el egy Anne Sexton-vers fordításával. A költő-műfordító díjazottal beszélgettünk.



Mit gondolsz arról, hogy a magyar költészet általánosságban önmaga felé fordul, abból határozza meg magát?

Rendkívül káros gyakorlatnak tartom, de szerencsére többen ágáltak már ez ellen a közelmúltban, épp a Versum szerkesztői is. Én már-már vallásosnak nevezhető áhítatomban sosem a magyar költészetre gondolok, hanem magára a Költészetre. Meg fognak kövezni ezért, de számomra a költészet lényege nem a nyelv, a nyelv csak egy eszköz, jobb híján ez jutott a költőknek. A szavakban gyönyörködni a felszín, az igazán jó vers valami sokkal zsigeribb tapasztalat. Testi (ritmus), érzelmi és gondolati egyben, de már-már a meg nem értés szintjén mozog, mint egy epifánia. Akkor is, amikor a nyelv a tárgya, vagy a kísérletezés − nem kell kinyilatkoztatásnak mondania magát, attól még az. Szeretnék megtanulni héberül, kínaiul is (s még japánul, arabul, sorolhatnám), mert meg akarok tanulni máshogy gondolkozni azáltal, hogy másképp írok, vallok.

Eszerint mégiscsak a nyelvben gyökeredzik a kifejezhető gondolat, tartalom? Az, hogy milyen nyelven beszélek, meghatározza azt, amit mondok?

Talán nem azt, amit mondok, hanem ahogyan mondom. A mechanizmus különbözik. A közlésvágy szent. A szavakkal csak baj van, én is küszködöm velük. Magyarul is nagyon nehéznek találom kifejezni magam. Minden nyelv korlátolt. Ez is olyasmi, amiről óriástanulmányok sorát lehetne írni – ahogy az ellenkezőjéről is. Nagyon dühítő, hogy nincs igazság a földön. Csak szempontok vannak.

Milyen inspirációra, hogyan kezdtél fordítani?

Az internet őskorában voltam kamasz, és az internet csak tovább fokozta a megszállott megismerési és megosztási vágyamat. Egy szép napon számomra még ismeretlen Andersen-mesékre bukkantam (nyilván rákerestem, akkoriban nem lehetett csak úgy rábukkanni dolgokra az interneten). Németül voltak, én németül tanultam már jó pár éve, egy részüket értettem, de a nagyját nem. És akkor elkezdtem fordítani őket. Egyrészt, mert azonnal meg akartam mutatni őket másoknak, másrészt, mert meg akartam érteni teljesen a szövegüket. Ma ugyanez mozgat. A „nézzétek, de csodálatos”. A mesékben csak egy-egy bekezdésig jutottam – kitartásban nem voltam erős akkoriban.



Több „női szerzőtől” fordítasz, miért? Mit gondolsz erről a fogalomról, s egyébként mi alapján választod ki, mely verseket fordítod le?

Ennek semmi köze a vélt vagy valós feminizmusomhoz, inkább ahhoz, hogy magam is nő vagyok. De a „női szerző” rettentően bántja az igazságérzetemet. Egyébként véletlenül alakult így, nem az volt a programom, hogy nőnemű költőket fordítsak. Anne Sexton, Anne Carson, Adrienne Rich, Louise Glück fantasztikusan bátrak, okosak és érzékenyek, érzékenyen okosak, mondjuk, és én égtem a vágytól, hogy megmutassam másoknak, hogy így is lehet.

Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatot?

A versfordításban meglehetős szabadságom van, tehát a kiválasztás egyenlő a megszeretéssel, egy szívdobbanással, hogy azonnal vinném magammal, és megmutatnám a verset másoknak. Tehát amint megszerettem (és ehhez elég egy sor, még nem is kell ismernem a teljes verset), nekilátok. Sokkal többet dolgozom a fordításokon, mint a saját verseimen.

Anne Sextonnak nincs olyan sok magyar fordítása, de azért van néhány neves fordítója: Tandori Dezső, Gergely Ágnes vagy Bárdos László. Szoktál összehasonlítgatni, megnézni mások interpretációit?

Nem mondhatom el, hogy az összes fordítást olvastam. Ha verset fordítok, általában nem nézem mások munkáit, nem tekintem referenciának a már létező fordításokat. Tudományos szövegeknél például kínosan ügyelek az ilyesmire, de a vers mégiscsak szabadság. Olvasás közben megszólal bennem, és a visszhangot lehetőleg túlharsogva megpróbálom magyarul visszamondani ugyanazt.



Anne Sextontól, ha jól tudom, ez a harmadik vers, amelyet lefordítottál. Mit jelent számodra Sexton, s mit jelent neked a versbeli törpeszív?

Anne Sexton életét meghosszabbította a költészet. Megmentette. Mániás depresszióban szenvedett – bár ezzel most leegyszerűsítem a dolgokat −, és ha jól tudom, a terapeutája javasolta neki, hogy írjon. Hogy írjon többet, mert már előtte is írt természetesen. És Anne a költészetbe kapaszkodott, azért élt, hogy írhasson. Élt, mert a költészet okot adott neki arra, hogy életben legyen. Nekem ezt jelenti Sexton: az igazolást, hogy a költészet az élet célja lehet.

Nem biztos, hogy minden kép, hasonlat, utalás képes beágyazódni a mi nyelvünk, kultúránk közegébe. Volt már ilyen tapasztalatod? Melyik vers fordítása jelentette számodra eddig a legnagyobb kihívást?

Ezt a verset épp azért választottam ki fordításra, azon túl, hogy odavoltam érte, mert el sem tudtam képzelni, mit fogok kezdeni az utolsó sorral. Abban sem voltam biztos, hogy értem. „Mother, father, I am made of.” Tudtam, hogy mindenképpen kompromisszumot kell majd kötnöm. Úgy éreztem, ez kiváló gyakorlat számomra. Megtanulni belenyugodni a lehetetlenségbe. Annál, hogy vannak lefordíthatatlan dolgok, kevés idegesítőbbet ismerek. Ezt a sort végül így fordítottam le: „anya, apa, miből lettem.”

Nyilván ösztönző a műfordítás a saját verseid írásakor. Tudsz olyan konkrét példát mondani, amikor nem tudtál szabadulni egy szövegtől, s tudatosan beépítetted azt egy saját versedbe?

Ösztönző, de nem így. Szerintem a műfordítás legfőbb lényege tényleg a tapasztalat megosztása, a kínálás gesztusa. Különben nem szenvednék vele, megtartanám magamnak.

Igazság szerint nem fordítottam még olyan sokat, és pláne nem egy-egy bizonyos szerzőtől, hogy az életműve olyannyira hatással lehetett volna rám. Amíg a gyönyör, a gyönyörködtetés kedvéért fordítok, és nem az történik, hogy megbíznak egy egész kötettel, addig nincsenek ilyen jellegű bajok. De akkor is kézzel-lábbal tiltakoznék ellene. Sosem szerettem, ha mások mondják meg, mit érezzek, gondoljak. Magam sem más hangján szeretnék beszélni ezekről.

Milyen fordításon dolgozol most?

Az Európa Könyvkiadónak fordítok egy válogatást Allen Ginsberg prózai írásaiból – naplóbejegyzéseket, esszéket, leveleket. Nagyon nehéz, fullasztó munka, de fantasztikus tapasztalat, mert magamra találtam Ginsbergben, és erre nem számítottam. Ezen kívül egy Dory Fantasmagory című, imádnivaló gyerekkönyvet fordítok a Babilon Kiadónak, ami színtiszta öröm. A versfordítás a jutalomfalat. Karácsonyra mindenképp meglepem magam vele.

Idén jelent meg a második versesköteted, az Ostrom, de már készül a harmadik, A látvány. Mondhatjuk, hogy előre van egy látomásod a koncepcióról, s ebbe simulnak (majd) bele a versek?

Azt hittem, hogy volt, de most mintha elvesztettem volna. Nem baj. „The art of losing isn’t hard to master”, hazudta Elizabeth Bishop egyik kedvenc versemben (One Art), ami a mantrám is volt sokáig. Az előzetes koncepció nálam egyébként maximum egy vezérgondolat, a keresésem tárgya. Nem szívesen fegyelmezem a gondolataimat ebben az értelemben, és az őszinteséget tartom a legtöbbre az írásban. Ráadásul amit most keresek, attól tartok, fellelhetetlen. Épp az emberi evolúció múltjának és jövőjének gondolata tesz megszállottá. Az, hogy vajon mitől ember az ember, hogy megmaradunk-e. Csak a szokásos, a lehetetlen.

*

A Versum portál, amely a nemzetközi líra online fórumaként határozza meg magát, egyéves fennállásának ünneplésekor átadta az első Versum-díjat annak az alkotónak, aki az elmúlt év legjobb versfordítását publikálta az oldalon. A zsűritagok, Nádasdy Ádám, Rácz Péter, Szüts Miklós, Deres Kornélia és Szabó Marcell öt verset jelöltek a díjra, amelyek közül végül Anne Sexton Old Dwarf Heart című versének fordítását, Fenyvesi Orsolya Öreg törpeszívét találták a legjobbnak.