A házasság sötét oldalán

Bár a téma megírása már hosszú évekkel korábban elkezdte foglalkoztatni az emberi kapcsolatokat boncolgató írót, mégis – saját élethelyzetéhez illeszkedően – csak jóval később találta meg a narrátor megfelelő pozícióját: egyfajta lezárultságot, amely szükséges a pártatlansághoz. Az elbeszélő itt leginkább kommentátor – kurzívval elkülönítve olvassuk a reflexióit a valóságot fikcióval elegyítő szövegekre.

A regény alaphelyzetében egy özvegyasszony férje hagyatékában válogat levelekből, naplójegyzetekből álló írásokat, amelyek nagy része az elhunyttól, illetve annak korábbi feleségétől származik. Az özvegy számára mindebben a legérdekesebbek a nem ismert információk a férje korábbi életszakaszáról, amelyek által utólag még jobban megismerheti személyiségét, fiatalabb énjét. Az olvasó előtt pedig egy korábbi házasság elevenedik meg – pontosabban annak árnyoldala, vagyis a házas(pár)baj. Ezt a szóösszerakósdi előlegeződik meg már azzal, hogy a borítón Ádám és Éva képe látható: még éppen a Paradicsomban, de már a bűnbeesés pillanatában. Másrészt a kép arra is utal, hogy nő és férfi között a kezdetekig nyúlik vissza a különbözőségből adódó konfliktusforrás. A középkori festmény annyiban is kapcsolódik a szöveghez, hogy a festészethez a megjelenő házaspár közvetlenül kötődik. A festészet funkciója a regényben, hogy jelezze az író valóságától, azaz az irodalomtól való távolságot a biográfia és a fikció elkülönülésének analógiájára. Ahogy azonban a ténylegesen megtörtént események sem mellőzöttek a szövegből, a festészet vászna is hamar felfeslik – sőt szertefoszlik, ám lényegét tekintve nem számít, melyik társművészeti ágban ábrázolja a művészethez kapcsolódó emberek életének néhány epizódját. A művészettörténeti utalások helyett tehát főként irodalmiak szerepelnek a szövegben, egyúttal a levélírók műveltségében, asszociációikban.

A művészet több szempontból játszik szerepet a könyvben. Mindenekelőtt a házaspár hivatása, munkája, és behálózza magánéletüket is. Részint ez adja az egyik alapkonfliktusukat, miszerint amíg a feleség befutott festő lett, addig a férj hasonló ambíciókkal indult, ám miután kezdeti célját nem tudta megvalósítani, az elméleti oldalon nőtt naggyá. Ebből fakadt a szakmai féltékenység, amelyet a férfiúi büszkeség táplált. A regény elején szerepel, hogy miképp maga a férfi–nő kapcsolat is, úgy benne „a szex vadászat, párbaj, többé-kevésbé háború”. A párbaj eredeti funkciójában egyfajta igazságtevő cselekmény, azonban ebben a történetben, illetve általában a férfi–nő relációban ab ovo nem lehet senkinek igaza – éppen az eldönthetetlenség teszi a harc örökkévalóságát.

A párbajnak kötött formalitásai, szabályai vannak, és bár a becsületükért küzdenek a felek, az időben elhúzódó összeütközés inkább a háború sajátossága, ezt jelzi a regény harmadik fejezetének címe (Háború). A fegyverrel vívott párbaj nem áll távol irodalmunktól, mások mellett Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc vagy Ady is párbajozott, ez azonban a férfiak világa, a(z író)női arzenálban inkább a szópárbaj kap helyet. A levelekkel csatázók közt azért sem tehetne igazságot a kommentátor, mert amíg érzelmileg a férjéhez kötődne, legalább ugyanannyira azonosul vagy szolidáris a nővel is. Noha a párnak két gyereke van – ami korábban jóval többet nyomott a latba a válások számát illetően –, itt nem kapnak jelentős szerepet, az író a házastársakra fókuszál.

A művészet kiemelt szerepet kap az írás hangsúlyozásával is. Amíg az emberek többsége szóban oldja meg párkapcsolati összezördüléseit, addig a homo scriptor az írással tudja árnyalni a kifejezendőt – még akkor is, ha ez közvetett kommunikáció, nincs rögtön visszajelzés. Nem távkapcsolatról van szó, a narrátor megjegyzi, hogy az összeálló kép szükségképpen hézagos, hiszen amit megbeszéltek, azt nem írták le. Amit ma, az okostelefon világában cseten és egyéb alkalmazásokkal bonyolítunk a kommunikációnkban, azt a hatvanas, hetvenes években – ez ominózus házasság idején – levelezéssel oldották meg, amire a hordozó különbözőségén túl a lassabb időátfutással kalkulálás is rányomta a bélyegét. A regény ennek a lassan eltűnő, átgondoltabb kommunikációnak is emléket állít. De a szerző a levelek közé a feleség írásaként művészettörténetbe csomagolva becsempészi írói ars poeticáját is, amelyben kifejti a viszonyt a művész szempontjából az alkotó és az alkotás (mint folyamat és mint végeredmény) között a műélvezőhöz és a kritikushoz képest.

Ahhoz pedig az író mérnöki szerkesztése kell, hogy a valószerűség megmaradhasson, a levelekbe, magánéletbe belekukkantó viszont ne érezze magát voyeurnek, hanem magánemberek magánügyei helyett a válásig jutó házasság lényegével találkozzon az olvasó. Nem bölcselkedik a szerző az elbeszélő bőrében, nem megmondóember, hanem a megélt valóságot egy szemlélő szűrőjén át, a művészettel mutatja meg. Ismerős, hasonló, azaz felismerhető relációkról olvasunk. Az egyéni részletek, a sajátunktól eltérő szempontok segítenek körbejárni a tárgyat, amely mindenkit érint. Amíg a Janus-arcú lezárásban a kommentátor a forrásszövegeket megsemmisíti, egyúttal fikcióvá transzformálva meg is örökíti lényegüket: a pszichológiai igényű részletességgel boncolgatott szerelem alakulását, benne a vágyat, a féltékenységet, az önzést, a versengést a dominanciáért.

Ács Margit: Párbaj, L'Harmattan, 2016.