Akik gyerekek maradnak

„Rájöttem, hogy költői pályámnak és érzékenységemnek az értelmi fogyatékkal élő gyerekek körében van a legnagyobb haszna” – állítja Papp-Für János költő, aki már négy éve járja az országot, és zenés irodalomórákat tart tanulásban akadályozottaknak, értelmükben enyhén, középsúlyosan vagy súlyosan akadályozott diákoknak. A rendhagyó irodalomórák anyagát Akik gyerekek maradnak címmel formálta könyvvé, amely az Ünnepi Könyvhetet követően oktatási segédanyagként jut el minden sajátos nevelési módszert igénylő intézménybe.



Mi motivált abban, hogy azt válaszd küldetésednek, hogy szerte az országban rendhagyó zenés irodalomórákat tarts fogyatékkal élő gyerekeknek?

A Magyar Írószövetségtől kaptam egy listát, amelyen környékbeli iskolák, illetve gimnáziumok címei szerepeltek. Ezek között volt a Dr. Molnár István Óvoda, Általános és Speciális Szakiskola is, ahol enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkoznak. Abban a hiszemben látogattam el ebbe az intézménybe, hogy egészséges gyerekeknek fogok irodalomórát tartani, azonban amikor az oktatók közölték velem a helyszínen, hogy ez nem így lesz, hazamentem. Éreztem, hogy nagy kihívás előtt állok, és sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezeket a gyerekeket rendhagyó irodalomóra keretében megszólítani. Addig alakítgattam az órák struktúráját, amíg végül elkezdett működni a dolog.

Pontosan milyen struktúráról van szó?

Interaktív órákról, ahol a gyerekek játsszák a főszerepet. Több verses-találós kérdéses játékot fejlesztettem ki, amelyeknél a feladat az, hogy állatneveket kell kitalálni, de úgy, hogy az első sor végére rímeljen a következő. Óriási büszkeséggel töltött el, amikor láttam, hogy a módszer működik – a gyerekek e zenés-ritmikus játék segítségével tízből tíz állatnevet tudtak kitalálni. Általában negyvenöt perces tanórákat tartok, azonban súlyos értelmi fogyatékkal élő gyerekek esetében a foglalkozást negyed órával megrövidítem. Az időtartamot növelni nem érdemes, ugyanis hamarabb elfáradnak, a koncentráció nem tartható fenn ennél hosszabb ideig.

Autista és hiperaktív diákoknak tartott órák esetében a kihívás bizonyára még nagyobb.

Az autistáknak tartott órák a szokásosnál valóban több felkészülést igényelnek, az oktatás tempóját nagymértékben le kell lassítani. Heves megyében nyolc autista gyereknek tartottam órát, köztük voltak halmozottan sérültek is – ez alatt azt értem, hogy az autizmus mellett mozgáskorlátozottság, illetve középsúlyos értelmi akadályozottság is fennállt. Kisebb csoportokban foglalkoztam velük, ugyanis nem szerencsés, ha egy halmozottan sérült autista gyerekhez enyhe fogyatékkal élők is társulnak, tekintve, hogy tudásszintjük teljesen eltér egymástól. Én korábban mindent költői oldalról közelítettem meg, semmiféle tapasztalatom nem volt efféle terepen. Mészöly Ágnes, aki a könyvem meséjét írta, sokáig dolgozott a Pető Intézet konduktoraként, de hajdúböszörményi szakemberek is hasznos tanácsokkal láttak el a gyerekekkel való hatékony kommunikációval kapcsolatban.



Országunk túl nagy ahhoz, hogy rendszeresen sok helyre látogass el. Ez játszott közre abban, hogy könyvvé formáld a rendhagyó irodalomórákat?

Pontosan erről van szó. Az órákat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja, de mivel minden megyére külön-külön kell beadnunk a támogatási kérelmet, négy év alatt csupán négy megyébe jutottam el. Ha ez így megy tovább, akkor akár tíz évbe is beletelik, amíg Hajdú-Biharból Zala megyébe érek – gondoltam magamban. Végül megfogalmazódott bennem az Akik gyerekek maradnakkönyv ötlete, amelynek segítségével rövidebb idő alatt még több gyerekhez és pedagógushoz juttatható el az órák anyaga.

Szerkezetét és tartalmát tekintve is egyedi könyvről beszélünk. Nem tudok arról, hogy a magyar irodalomban valaha is született volna ehhez fogható.

Meglehetősen komplex könyvről van szó, amely egyrészt a könyvesboltok polcain lesz megtalálható, másrészt az Emberi Erőforrások Minisztériuma juttatja el az oktatási segédanyagként használható ingyenes példányokat az egyes intézményekbe.

Az Akik gyerekek maradnak verseskötetnek indult, rengeteg, tudatosan nagyon egyszerű nyelvezetű gyermekverset írtam, de akárhogy pakolgattam ezeket egymás mellé, valami nem stimmelt. Rájöttem, hogy a versek egy központi történetet kívánnak meg, amely köré aztán szerveződhetnek. Felkértem Mészöly Ágnest, hogy írjon egy mesét. Az ő segítségével vált kerek egésszé a mű, az általa írt történet adta meg a találós kérdések, szerepjátékok és versek közötti összekötő anyagot. Két főhős, Patti és Domoska vezeti végig a gyerekeket a könyvön, és hozza közelebb hozzájuk az egészséges emberek világát. Az illusztrációkat Bódi Kati, a könyvtestet pedig Szabó Imola Julianna csinálta, és a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelenik meg. A jogot megvásárolta a BOOKRkids, a könyv az AppStore-ban fog megjelenni letölthető alkalmazásként. Különlegesség még, hogy olyan diszlexiás betűfonttal nyomtattunk, ami kifejezetten sérült, akadályozott gyerekeknek lett kifejlesztve, megkönnyítve számukra az olvasást.



Hogyan segíti a pedagógusok munkáját a mesés-verses segédanyaghoz tartozó CD-melléklet?

A CD-mellékleten hat, Gerendás Péter által megzenésített vers található (a Másik oldal zenekar szintén közreműködött). A könyv utolsó oldalain van egy játék- és egy daltár. Utóbbi a pedagógusoknak a CD-n levő dalok élőben való, hangszeres eljátszásához, a játéktár pedig a könyvben szereplő játékok megvalósításához nyújt segítséget.

Meglehetősen sok előítélet él az egészséges emberek fejében a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban, és azt vettem észre, hogy a legtöbbek arcára már attól is kiül a zavar, ha közlekedési eszközön egy Down-szindrómást látnak. A negatív attitűd felszámolásának elősegítése céljából elárulnád, hogy mitől szerethetők a fogyatékkal élők, és mi van meg bennük, ami bennünk, egészséges emberekben nincs?

Tisztában vagyok a sztereotípiákkal, tudom, hogy sokan úgy vélekednek, hogy jobb elkerülni a fogyatékkal élőket. Bevallom, én minden alkalommal izgatottan várom a velük való találkozást. Magam sem tudom megmagyarázni, miért vonzódom ennyire a világukhoz, de tény, hogy képes vagyok pillanatok alatt elnyerni a bizalmukat, innentől kezdve zökkenőmentesen zajlanak a foglalkozások. Az egyik legfontosabb, amit ezek között a gyerekek között megtanultam, az az, hogy elvárják, hogy ne éreztessük velük azt, hogy betegek.

Az egészséges emberekben nincs meg az ösztönös, azonnali őszinteség. Bennem sincs meg. Egy unalmas, nyakkendős író-olvasó találkozót simán végigülök úgy, hogy érdeklődést színlelek ahelyett, hogy megmondanám kulturáltan a véleményem, felállnék, és elhagynám a rendezvény helyszínét. Ha egy fogyatékkal élőnek nem tetszik valami, azt azonnal jelzi, ha viszont lekötöd a figyelmét, képes olyan csodálattal és őszinte érdeklődéssel nézni rád, ahogyan arra egészséges ember sohasem lesz képes. Sosem linkelnek, és távol áll tőlük, hogy álarcot erőltessenek magukra. Megmaradt bennük az igazmondás, valamint az az elemi természetesség, ami belőlünk, egészségesekből idővel sajnos kikopik. Meggyőződésem, hogy mi, ép értelmű emberek sosem tudunk tökéletesen őszinték lenni.

Talán pont épelméjűségünk az, ami blokkolja bennünk az igazmondást.

Ép elméjűnek lenni egyszerre előny és hátrány. A súlyosan értelmi akadályozottak között nem számít a kor – lehet valaki nyolc-, huszonnégy vagy akár hetvenéves, a betegség mindegyiküket egyformán érinti. Ettől egyenlőek, ettől szép az ő világuk. Ezért adtam a könyvnek az Akik gyerekek maradnak címet.

Hogy a fogyatékos tanulók profitálnak az általad tartott órákból, az nem kétséges, de te mivel gazdagodtál irodalomoktatói pályafutásod során?

Korábban egyáltalán nem írtam gyerekverseket, nem is gondoltam, hogy valaha segítő-oktató útra lépek. Mélyen magamba forduló, lírai alkat vagyok, eddig mindig érzelmes, felnőtteknek szóló versesköteteket adtam ki, amilyen például az árnyék-apa és a nehogy egyedül. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban ma már ki merem jelenteni, hogy megtaláltam az írás igazi értelmét. Rájöttem, hogy költői pályámnak, érzékenységemnek és a könyvemnek a fogyatékkal élő gyerekek körében van a legnagyobb haszna.