© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Amikor vérátömlesztés szükséges
Benedek Szabolcs: A vértanú
Benedek Szabolcs A vérgrófjának úgy sikerült meglovagolnia az utóbbi évek vámpírhullámát, hogy közben hamisítatlanul magyar tudott maradni, és nem feküdt le a nyugatról áramló divatnak. A finálé azonban kimondottan vérszegényre sikeredett.
A vérgróf volt az a regény, amelynek úgy sikerült meglovagolnia az utóbbi évek vámpírhullámát, hogy közben hamisítatlanul magyar tudott maradni, nem feküdt le a nyugatról áramló divatnak. Ezt követte a hasonlóan jól megírt, ám kissé lendületet vesztett folytatás, és most a befejezést olvashatjuk. Benedek Szabolcs fináléja azonban kimondottan vérszegényre sikeredett.
A könyv küllemét illetően nem lehet panasz: a puhakötésű kötet könnyen lapozható, a betűtípus és a margószélesség kellemes a szemnek, így semmilyen fizikai tényező nem zavarja az olvasás élményét. 1918-ban járunk, véget ért a háború. Szállási Titusz és vámpírvadász barátnője, Ágnes próbálnak a sejtéseik szerint Magyarországon rejtőző Drakula gróf nyomára bukkanni, miközben elhatalmasodik körülöttük a szegénység és a spanyolnáthajárvány. A másik szál 1523-ban íródik egy János nevű lejegyző által, akit Mátyás király Drakula gróf mellé rendelt ki, hogy megfigyelje. A szerző itt is hallatlan irodalomtörténeti és történelmi műveltségről tesz tanúságot. Bemutatja a század eleji írók világát, találkozhatunk Móricz Zsigával vagy a leépülő Ady Endrével. János feljegyzései közt megtalálhatjuk a Szabács viadala fiktív keletkezéstörténetét, és maga a szöveg is tele van irodalmi kikacsintásokkal: A Visegrádon elköltött ebéd Krúdy ízes stílusában íródik, a háború utáni Budapest olyan kietlen, „akár a legsivárabb ugar Ady Endre verseiben”, Titusz főbérlője, Irma néni pedig „ágyban, párnák közt” hal meg, hogy csak pár gyöngyszemet említsek.
A cselekmény azonban súlytalan. János fejezetei túlnyomóan sok leíró részt tartalmaznak, Titusz és Ágnes pedig rendre falakba ütköznek; kétszer is vámpírvadászatra indulnak, de nem találnak semmit. Ezzel háromszáz oldal el is megy. A cselekmény szempontjából két kulcsfontosságú esemény egyikéről csak onnan tudunk, hogy Ágnes utólag elmeséli őket Titusznak, majd egy huszárvágással lezárulnak az események. Vámpírral alig találkozunk, az akció hiányzik. Ami elviszi a regényt a hátán, az a változatlanul mesteri hangulatteremtés a század eleji írókkal, a kávéházi világ bemutatásával.
Hangulatregény ez, irodalomrajongóknak. Erős ez a vonal: a kávéja mellett üldögélő Molnár épp megöli regénye főhősét, és Ady temetésén is részt veszünk. Míg a történelmi hangulatfestés eddig remek körítése volt a trilógia cselekményének, a harmadik kötetben események híján a díszlet viszi az egészet. A szerző Drakula gróf megsemmisítését úgy hajtja végre, hogy egyszersmind nevetségessé tegye számunkra. Elvégre mindig van valaki, aki a vérünket szívja, miért pont a vámpírokkal foglalkozzunk? A gonosz valahol mindannyiunkban bennünk lakozik, ahogy Benedek is írja a regény elején: „Kiderült, hogy az ember rettenetesebb dolgokra képes, mint amennyit bárki elképzelni mert volna róla, és még csak vért sem kell szívnia ahhoz, hogy önnön testvérének a nyakába harapva démonná változzon.”
Ám frappáns és aktuális tanulság ide vagy oda, Benedek Szabolcsot túlságosan lefoglalja az általa bemutatott világ ahhoz, hogy a lényegre fókuszáljon. Annyira belefeledkezik a hangulatteremtésbe, hogy szarvashibákat vét: az olvasónak nehéz a lényegre koncentrálni, ha a szereplők mind az író nyelvén beszélnek, a főhős pedig mintha meg sem rendülne szerelme, Ágnes halálán. Ugyanakkor a vámpír-metaforába bújtatott társadalomkritikát a szereplők alaposan átsütve, sok fűszerrel és extra adag körettel tálalják elénk. Ez pedig véresen jó.
Benedek Szabolcs: A vértanú, Libri, Budapest, 2013.
Pontszám: 4/10
A könyv küllemét illetően nem lehet panasz: a puhakötésű kötet könnyen lapozható, a betűtípus és a margószélesség kellemes a szemnek, így semmilyen fizikai tényező nem zavarja az olvasás élményét. 1918-ban járunk, véget ért a háború. Szállási Titusz és vámpírvadász barátnője, Ágnes próbálnak a sejtéseik szerint Magyarországon rejtőző Drakula gróf nyomára bukkanni, miközben elhatalmasodik körülöttük a szegénység és a spanyolnáthajárvány. A másik szál 1523-ban íródik egy János nevű lejegyző által, akit Mátyás király Drakula gróf mellé rendelt ki, hogy megfigyelje. A szerző itt is hallatlan irodalomtörténeti és történelmi műveltségről tesz tanúságot. Bemutatja a század eleji írók világát, találkozhatunk Móricz Zsigával vagy a leépülő Ady Endrével. János feljegyzései közt megtalálhatjuk a Szabács viadala fiktív keletkezéstörténetét, és maga a szöveg is tele van irodalmi kikacsintásokkal: A Visegrádon elköltött ebéd Krúdy ízes stílusában íródik, a háború utáni Budapest olyan kietlen, „akár a legsivárabb ugar Ady Endre verseiben”, Titusz főbérlője, Irma néni pedig „ágyban, párnák közt” hal meg, hogy csak pár gyöngyszemet említsek.
A cselekmény azonban súlytalan. János fejezetei túlnyomóan sok leíró részt tartalmaznak, Titusz és Ágnes pedig rendre falakba ütköznek; kétszer is vámpírvadászatra indulnak, de nem találnak semmit. Ezzel háromszáz oldal el is megy. A cselekmény szempontjából két kulcsfontosságú esemény egyikéről csak onnan tudunk, hogy Ágnes utólag elmeséli őket Titusznak, majd egy huszárvágással lezárulnak az események. Vámpírral alig találkozunk, az akció hiányzik. Ami elviszi a regényt a hátán, az a változatlanul mesteri hangulatteremtés a század eleji írókkal, a kávéházi világ bemutatásával.
Hangulatregény ez, irodalomrajongóknak. Erős ez a vonal: a kávéja mellett üldögélő Molnár épp megöli regénye főhősét, és Ady temetésén is részt veszünk. Míg a történelmi hangulatfestés eddig remek körítése volt a trilógia cselekményének, a harmadik kötetben események híján a díszlet viszi az egészet. A szerző Drakula gróf megsemmisítését úgy hajtja végre, hogy egyszersmind nevetségessé tegye számunkra. Elvégre mindig van valaki, aki a vérünket szívja, miért pont a vámpírokkal foglalkozzunk? A gonosz valahol mindannyiunkban bennünk lakozik, ahogy Benedek is írja a regény elején: „Kiderült, hogy az ember rettenetesebb dolgokra képes, mint amennyit bárki elképzelni mert volna róla, és még csak vért sem kell szívnia ahhoz, hogy önnön testvérének a nyakába harapva démonná változzon.”
Ám frappáns és aktuális tanulság ide vagy oda, Benedek Szabolcsot túlságosan lefoglalja az általa bemutatott világ ahhoz, hogy a lényegre fókuszáljon. Annyira belefeledkezik a hangulatteremtésbe, hogy szarvashibákat vét: az olvasónak nehéz a lényegre koncentrálni, ha a szereplők mind az író nyelvén beszélnek, a főhős pedig mintha meg sem rendülne szerelme, Ágnes halálán. Ugyanakkor a vámpír-metaforába bújtatott társadalomkritikát a szereplők alaposan átsütve, sok fűszerrel és extra adag körettel tálalják elénk. Ez pedig véresen jó.
Benedek Szabolcs: A vértanú, Libri, Budapest, 2013.
Pontszám: 4/10
