Alternatív eredettörténet

Amellett, hogy költő és zenész, rendre szerepel mini önéletrajzaiban a „beat tanúja” önmeghatározás is. A Telep Csoport tagja volt, mostanában pedig plakátarc – a Libri Kiadónak köszönhetően a Nyugati aluljárójában néz vissza a falakról a járókelőkre. Legújabb kötete, A káprázatbeliekhez tulajdonképpen A beat tanúinak könyve folytatása, a vallások, a mítoszok és a sci-fi-regények nyelvén íródott alternatív eredettörténet. Sirokai Mátyás a világűrben keringő égitestek közé lőtte ki a hazai közegben amúgy sem szokványos líráját, hogy többek között nyelvünk korlátaira is rávilágítson.

Muszáj megkérdeznem: milyen érzés a saját arcodat látni egy óriásplakáton az aluljáróban? Ez költőkkel ritkán fordul elő.

Magyarországon ez kivételes eset, de a stockholmi repülőtéren néhány éve azt láttam, hogy az országba bevezető folyosó svéd művészekről készült óriási portréfotókkal van kitapétázva. Ez a bevezető néhány száz méter hosszú, kíváncsi voltam, hogy találok-e költőt is közöttük, és persze találtam. Elábrándoztam róla, hogy itthon vajon kinek a képmását tenném óriásplakátra (Tandoriét, kötött sapkában). A Libri részéről véleményem szerint gesztus értékű ez a húzás, mert abban azért nem lennék biztos, hogy ez a befektetés megtérül. És pont ettől annyira jó, mert ez azt üzeni: fontosnak tartjuk a költészetet. Másrészt a legjobb helyre került, mert ami igazán érdekes, az mind underground. Milyen érzés óriásplakáton lenni? Ránézek, és a beat tanúját látom. Szóval rendben van.

A plakáton veled együtt szereplő Kemény Zsófihoz vagy Dékány Dávidhoz képest más irányvonalat képviselsz, de szintén a kiadód révén léptél fel együtt slammerekkel is, miközben a költészeted sokkal kevésbé „direkt” vagy „konkrét”, mint a slam poetry. Milyen közös pontokat vélsz felfedezni velük, mennyire érzed közös ügynek ezeket a szerepléseket?

A bemutatókat a kiadó szervezi, és úgy látom, hogy jól csinálják a dolgukat. Az én feladatom az, hogy hozzam a saját formámat és világomat. Ha valakivel egy színpadra kerülsz, akkor az közös ügy, ráadásul lazább-szorosabb barátság fűz a többiekhez, így elég jó hangulatúak a közös fellépések. A slam poetryben pedig épp az az izgalmas, hogy nyitott műfaj, éppúgy elbírja az én beat-prédikációimat, mint az aktuálpolitikát.



A Pohárutca természetjárásaiból és nagyvárosi képeiből induló (bár azokon túlmutató) költészeted A beat tanúinak könyvén át az új kötetig fokozatosan rugaszkodott el a földtől. Ha a legújabb verseid mellé odatesszük az elsőket, szó szerint ég és föld a különbség. Tudatos volt ez az ív? Mikor érezted úgy, hogy ebbe a filozofikus, szakrális, sci-fis irányba, illetve a prózaversek felé fogsz elmozdulni?

A beat tanúinak könyvénél még nem voltam tudatos, én is csak írás közben jöttem rá, hogy amit létrehozok, az nemcsak az első kötetemtől fog különbözni, de a magyar költészet nagy részétől is. A káprázatbeliekhez születése közben viszont már tudtam, hogy mit csinálok, a sci-fi iránti rajongásom pedig kezdettől fogva meghatározta ennek a kötetnek a világát. A prózaversek magyarázata egyszerű: elhatároztam, hogy a lehető legegyszerűbb formában írok.

Utálom, amikor megkérdezik egy költőtől vagy írótól, hogy milyennek képzeli el az ideális olvasót, a te esetedben viszont én sem tudom elkerülni. A kortárs költészet általában is csak egy szűk réteghez jut el, ezért is érdekelne, hogy ez a fajta líra kinek szól, és az úgynevezett szakmán kívül milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Nem képzelek el ideális olvasót, nem is hiszem, hogy lenne ilyen. Olvasók vannak, több-kevesebb nyitottsággal. A feleségem kilencvenhárom éves nagymamáját nem szólította meg, a nyolcvanhat éves szomszédasszonyának viszont bejött. A beat és A káprázatbeliekhez többrétegű könyvek, van, akit a szövegek erős képszerűsége fog meg, van, akit a spirituális vonásuk, mások a sci-fire flesselnek benne. A visszajelzések többsége valahogy így szól: nem mindent értettem, de gyönyörű volt. Ha valaki rá tud hangolódni az utazásra, és nem próbál mondatonként párhuzamot keresni a mindennapi élettel, akkor jó eséllyel élményszerűvé válik számára, amit írok.

Az utóbbi években már nem csak egy szűk réteghez jut el a költészet. Ez nagyrészt a slam poetrynek köszönhető, másrészt annak, hogy az online tér kedvez a verseknek, így többet találkoznak költészettel az olvasók. A neten az működik jól, ami elfér a képernyőn, azt szívesen megnézed, elolvasod. Amihez görgetni kell, az már hátrányban van.

A káprázatbeliekhez szövegeiben kevered a nyelvi regisztereket, a tudományos és lírai hangvételt, a törvényszerűségeket és a mítoszokat. Írod, hogy a sci-fi iránti rajongásod a kezdetektől megvolt. A néhol filozofikus gondolatokra, máshol pszichológiai leírásra emlékeztető részek, a fizikai, kémiai, biológiai szakzsargon használata, a törzsfejlődés és a bibliai szófordulatokkal leírt teremtéstörténet hogy jött a képbe?

Ezek a regiszterek az érdeklődésemet tükrözik, A beat tanúinak könyvénél például alapvető felismerés volt, hogy mernem kell arról írni, ami érdekel, nem szabad azzal foglalkoznom, hogy belefér-e még az adott téma egy versbe. Minden belefér, csak meg kell hozzá találni a fókuszt és a nyelvet. A káprázatbeliekhez esetében egy fokozattal nehezebb volt ezt megcsinálni, mert ott minden szövegben szerepe van valamilyen módon az űrnek, ami néha komoly kötöttségnek bizonyult, de jót is tett a könyv egészének. A kötetek világa az olvasmányélményeimből és a mániáimból táplálkozik.



Érdeklődve olvastam, amit az emlékezés és a döntés, illetve álomból való ébredés és a születés párhuzamáról írtál. De az ellentétek is gyakran megjelennek a szövegekben, olyanok, mint sötétség és világosság, kétségbeesés és remény, vonzás és taszítás, szeretet és undor ellentéte. A világ leírható kizárólag ezekkel a kettősségekkel, párhuzamokkal és ellentétekkel?

Ez talán a két legalapvetőbb gondolati struktúra, vagyis az analóg és a digitális gondolkodás olyanok, mint a kémiában az elsődleges kötések – egyszerűek, de bonyolult és gyönyörű alakzatokat lehet velük létrehozni. Umberto Eco fertőzött meg a róluk való gondolkodással A tökéletes nyelv keresése című könyvében, azóta nem hagynak nyugodni a velük kapcsolatos kérdések. Ezek aztán tematizálódtak A káprázatbeliekhez írtakban, és végeztem bizonyos nyelvkísérleteket is a kötetben.

„Az űrbe lépve ki kell terjeszteni a nyelv határait” – írod az egyik szövegben. A világűr számunkra elképzelhetetlen léptékeit sem nevekkel, nem számokkal nem tudjuk követni. Azt is írod, hogy „Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve határtalan, örvénylő káosszal nézünk szembe.” Szükségszerűen adódik, akár itt, a Földön maradva, hogy amire nincs nyelvünk, az mindenképpen zavarjon bennünket? Szokták mondani, hogy az ismeretlentől félünk, de vajon ugyanígy félünk a leírhatatlantól is?

Sőt továbbmennék: amire nincs nyelvünk (ide értve az olyan nyelveket is, mint például a matematika), az nem is létezik számunkra. Minden nyelv egy szűrő, amin keresztül egyfajta olvasatát kapjuk a világnak, de egy sem képes tükrözni azt a totalitást, ami körülvesz bennünket. Ha innen nézem, akkor a világ maga is egy nyelv, amelyben minden létező egy-egy jel. Néha úgy érzem, hogy legjobb formájában a költészet mintha ennek a nyelvnek a zenéjéből adna ízelítőt.



Mennyire hatottak pályád elején és mennyire hatnak rád most a klasszikus és kortárs magyar írók, költők? Mennyire gondolkodsz máshogy a költészetről, amióta a Lelkigyakorlatok című világirodalmi blogot szerkeszted? Az előbb is említetted, hogy a költészeted különbözik a magyar irodalom nagy részétől, de a Bartók Imre trilógiájának (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve) lírai betéteire épülő Gondolkodók blogot biztos nem véletlenül indítottad, mint ahogy Tóth Kinga és Nemes Z. Márió lírájával is érzek némi rokonságot. Vagy csak maga a kísérletezés a közös bennetek?

A Pohárutca verseinek születése nálam egybeesett a kortárs magyar költészet felfedezésével. A beatnél viszont már a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog jelentette a mércét, de Lanczkor Gábor költészete és Bartók Imre prózája folyamatosan inspirál a színvonalával. Mindkettejüknél azt a zengést hallom, ami a világlírában is sajátja a kedvenceimnek. Márió cuccait a legnagyobb élvezettel olvasom, Kingával pedig nagyszerűen működünk együtt a színpadon, de a sort hosszan lehetne folytatni, mert mindent elolvasok, amit csak bírok, és mindenkitől igyekszem tanulni. Legutóbb például Orcsik Roland új kötete gondolkodtatott el.

A telepes idők előtt főleg világirodalmat olvastam, de teljesen rendszertelenül, így a művek egy része hiába tetszett, nem tudtam őket hova tenni. A Lelkigyakorlatok azért jelentett számomra (és szerintem Bajtai Andrásnak is) áttörést, mert szisztematikusan kezdtünk el foglalkozni a kötetekkel, ráadásul olyan mennyiségben, amit jól mutat, hogy bőven négyszáz posztolt vers fölött járunk, és ha egy könyvből két-három vers átmegy a szűrőn, az már komoly fogásnak számít. Egyénileg és a közös munkánkban (például a FISZ líraműhelyében, amit együtt vezetünk) is elementáris hatású a blog, sőt biztos vagyok benne, hogy másokra is hatással lesz.

Zeneművészeti egyetemen diplomáztál, a mai napig zenélsz. Az írás vagy a zene jelent meg korábban az életedben, vagy mindig is elválaszthatatlan volt egymástól a kettő?

A zene sokkal korábban jött, és sokáig élesen el is választottam a költészettől. 2009 környékén részt vettem a József Attila Kör egy nemzetközi projektjében, a ReVersben, aminek cseh résztvevője, Jaromír Typlt beültette a bogarat a fülembe: azt mondta, hogy össze kell egyeztetnem a verseket a dobolással, abból létrejöhetne valami különleges. Évekig bosszantott ez a mondat, aztán végül A beat tanúinak könyvében sikerült egyesítenem ezt a két oldalamat.



Mennyit dolgozol a verseiden? Az írást megelőző gondolkodás, maga az írás vagy az utómunka vesz el több időt?

A beat és A káprázatbeliekhez szövegeit egyenként átlagban két óra alatt írtam meg. Az előzetes gondolkodás nálam leginkább olvasást jelent, ha valamiről eszembe jut valami, akkor rögtön felírom, a jegyzetek aztán csendben élik a maguk életét. Az utómunkában kifejezetten gyors vagyok, A káprázatbeliekhez írásakor például óránként két-három szöveget is ki tudtam javítani.

A könyvbemutatók, felolvasások, koncertek általában esti, éjszakába nyúló programok. A beat tanúinak könyvéről mondtad egyszer, hogy minden nap hajnalban keltél, hogy megírd a szövegeit. Tudom, hogy ez a napszak a legalkalmasabb az írásra: nem csörög a telefon, alszik a város, senki nem zavar, nyugodtan lehet dolgozni. A bohém költők és zenészek viszont hajnalban általában még ébren vannak, nem pedig már ébren. Mennyi alvásigényed van, hogy sikerül egyensúlyozni család, munka és pihenés között?

Az alvásigényem átlagos, a rendelkezésre álló időt viszont igyekszem minél jobban felhasználni. Az utóbbi időben keveset játszom koncerteken, inkább tanítok, ez jobban kedvez az írásnak és a családnak. És már nem írok hajnalban, mert a gyerekeket nem tudom annyival megelőzni a koránkelésben, mint annak idején a feleségemet.