Anna Kareninától Bovarynéig

Scherter Judit saját bevallása szerint nem író. Először álnéven románcokat írt, majd receptkönyveket. Eddigi műveiben is a nők érdekelték, illetve a nőkkel kapcsolatos olyan témák, amikről nem szokás beszélni. A Nagymamakönyvben társszerzőként közreműködött, ezután szinte evidens volt a Nők, délutáni fényben: klimaxkönyv című kötet megírása. Most egy számára még érdekesebb témával kapcsolatban kutatott. Kilenc kortárs magyar szerző: Darvasi László, Forgách András, Grecsó Krisztián, Háy János, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos és Spiró György portréját olvashatjuk a kötetében. Az, hogy Scherter miért éppen őket kérte fel interjúra a könyve megírásához, sajnos nem derül ki egyértelműen, mindössze az interjúkban esik szó róla, hogy az ő nőalakjaik valamilyen szempontból érdekesek Scherter számára. Erről érdemes lett volna minimális tájékoztatást adni, így kis hiányérzet maradhat az olvasóban. De a szerkezet ötletes: színesíti a kötetet az is, hogy minden interjú után egy-egy idevágó részletet közöl az adott szerző valamelyik művéből, így az olyan olvasók is legalább részleges képet kaphatnak az interjúalanyról, akik esetleg még nem olvasták az adott szerző műveit.

A könyv elsősorban a szerzők által teremtett nőalakokról szól ugyan, de jelentős részben inkább az írók gondolatvilágába nyújt betekintést. Olvashatunk a módszereikről, arról, hogyan élik meg a nőszerepet, és egyértelműen kiderül, hogy íróként nehezebb egy férfinak nőt, mint nőnek férfit teremtenie. Megtudhatjuk, hogy van, aki színészi teljesítményként éli meg a női karakterek megalkotását, más ismerőseiről mintázza a nőalakjait, és arról is olvasatunk, mi történik, ha egy adott karakter mintájául szolgáló személy magára ismer egy regényalakban. Érdekes, hogy a legtöbbször Anna Karenina és Bovaryné kerül elő a beszélgetésekben mint inspiratív nőalak, Scherter az utószóban meg is jegyzi, hogy ez véletlen, tehát nem az utólagos szerkesztés miatt lettek ennyire hangsúlyosak.

Schertert nem lehet zavarba hozni, minden alanya megnyílik előtte. Forgách András egy közös interjúban kétszer is megjegyezte, mennyire felkészült volt belőle a riporternő, és mindegyik írótól tudott olyat kérdezni, ami a visszatérő kérdéseken túl csak az adott szerzőnek szólt.

Sokszor kerülnek felszínre intim vagy magánéleti kérdések, de Schertert ezek is kizárólag az irodalom szempontjából érdeklik. Akkor is tudja, hol van a határ élet és irodalom között, ha ez a kettő éppenséggel szinte egybeolvad. Értelemszerűen az egyes szerzőkkel más-más viszonyban áll: van, akit régről ismer, és van, akivel először találkozik, mégis minden beszélgetés ugyanolyan tartalmas. Nem személyeskedik, párszor tükröződik kérdéseiben a feminizmus, de azt is finoman és kedvesen tálalja, néhol pedig egészen önironikus és kritikus a témájával szemben: „nekem magamnak sok az, hogy jövök itt folyton a nőkkel”, mondja egy helyen Spiró Györgynek. Meg is jegyzi, hogy volt, aki butaságnak tartotta az ötletét, és ő maga is bizonytalan volt a témát illetően. Pedig ne legyen bizonytalan, mert nemcsak a férfiaknak, de sokszor a nőknek is az a véleményük, hogy nőnek lenni az univerzum egyik legnagyobb rejtélye. Kétségtelen, hogy több, ehhez hasonló írásnak kéne születnie.

Scherter Judit: Hősnők és írók, Magvető, Budapest, 2013.

Pontszám: 9/10