„Végül is nincs különbség”

Az indító, egyúttal címadó novella élesen exponálja a szövegek egyik markáns tematikus ívét, amely a családon belüli bántalmazással, a verbális és fizikai erőszakkal hozható összefüggésbe. A névtelen főszereplő (akinek egy ideig a nemével sem vagyunk tisztában) egy rendőrségi kihallgatás keretében idézi fel a vele történteket. A fiú kitérőkkel teli monológjában felsejlenek gyerekkorának traumatikus élményei: az erőszakos nevelőapa alakja, aki rendszeresen bántalmazza családtagjait, az anya halálát okozza, nevelt lányát megerőszakolja. A számtalan borzalmas eset egyike során a fiú nem talál más kiutat, csak a gyilkosságot.

A fülszöveget jegyző Borbáth Péter meghatározása, amely szerint Antal Andrea „panelnovellákat ír, kínosan pontos szocioszövegeket”, kijelöli a kötet jellemző közegét: a lakótelepi bolt, a kocsma, a szűkös lakások egyhangú, fojtogató légkörét. A társadalom perifériájára szorult figurák – párkapcsolataikban is – magányosan élnek, elkeseredetten próbálnak kitörni sivár életkörülményeikből, azokból a tarthatatlan helyzetekből, amelyekbe akaratlanul vagy éppen saját hibájukból kerültek. Ez a kísérlet szinte mindig kudarcba fullad, olykor tragikomikus pillanatokat eredményez, több esetben tragédiához vezet. A Csönd például az öngyilkosság előtti néhány perc eseménysorát rögzíti. Nem ismerjük meg a végső elhatározáshoz vezető okokat, csak körvonalazódik egy kapcsolat emléke, és sejthetjük, hogy a csalódás, az elhagyatottság vezethetett idáig.

A novellák rövidek, általában két-három-négy oldalasak, csak ritkán haladják meg ezt a terjedelmet. Szikár, távolságtartó, érzelmektől mentes mondatokat sorakoztat fel a szerző, mintha tudósítóként számolna be a látottakról, bemutatja, nem elemzi, nem értékeli azokat: „Nézte a havon térdelő fiút. A kutyájára gondolt. Végül is nincs különbség. Ugyanaz a remegő test, megadó tekintet, vonyító sírás. Ha a kutyával megy, miért ne menne most? Érezte, ahogy hatalmassá növekszik, s úgy tornyosul a másik fölé, mint egy paneltömb az óvodára. Több volt, nagyobb, jobb, erősebb a másiknál” (A másik). Antal Andrea módszerének egyik sajátossága, hogy kimetsz bizonyos mozzanatokat, történéssorokat a szereplők életéből, mellőzi az előzményeket, nem részletezi, hogyan jutottak el idáig, mint ahogy a lehetséges következményeket sem tárgyalja. Az így keletkező hiátusok kitöltése, a történetek továbbgondolása az olvasó feladata. Ez a fajta sűrítettség, tömörítő jelenetezés jobban illik a kötet világához, témaválasztásához, mintha részletekbe menően tárná fel az okokat. Éppen a különösebb indíték nélkül elkövetett erőszak teszi még brutálisabbá annak a fiúnak tettét, aki megállíthatatlanul ütni kezdi a kiszolgáltatott helyzetben lévő másik embert. Otthon ugyanezt látta az apjától, s hazatérve ő maga is verést kap véres kabátja miatt (A másik). Hasonlóképpen ijesztő az az epizód, amikor a kábítószert fogyasztó lakótelepi kamaszok egyike minden előzmény és ok nélkül, szinte csak szórakozásból – azért, hogy feldobja az unalmas estét – rátámad a kukában turkáló hajléktalanra.

A Bubu című novellában szereplő fiú és lány a normális élettől elszakadva, már-már a téboly határán állva, amolyan pótcselekvésként a csivavát pelenkázzák, babakocsiba teszik, s leviszik a játszótérre, mintha a gyerekük lenne. Az összeállítás egyik legerősebb darabja ez, amelyben az író jó érzékkel sűrít, sejtet vagy hallgat el bizonyos információkat, ugyanakkor plasztikusan ábrázol egy elsőre talán megmosolyogtató, de inkább szánalomra méltó élethelyzetet. Hasonlóképpen jól sikerült a hajléktalan pár néhány óráját megjelenítő Bableves is: Imre és Margaréta a Blaha Lujza térre készülnek, ahol ingyen ebédet osztanak, az étkezés azonban tragédiába torkollik.

A történetek időnként elemelkednek a mindennapok valóságától, és olyan fordulatot vesznek, amilyenre nem számítottunk. A férj megszállottan ragaszkodik elhízott feleségéhez, és amikor az a kitartó mozgás és diéta árán megszabadul kilóitól, elhagyja őt (Gyűrű). Egy helyütt a lakógyűlés résztvevői alatt váratlanul megmozdul a föld, lebegni kezdenek, majd a magasba emelkednek (Elképesztően nem közönyös közös képviselő). A békásmegyeri panelház aljában kocsmát üzemeltető Géza családjával és törzsvendégeivel együtt a földön kívüli lényekkel tart, ám törekvésük, hogy kiszakadjanak a mindennapok egyhangúságából, és jobbá tegyék az életüket, a másik bolygóra érkezve kiábrándulást hoz: „Semmi változást nem látott. Mintha ugyanabban az utcában lettek volna, kivéve, hogy az égen a nap nem sárga volt, hanem rózsaszín” (Új esély).

Az utolsó ciklus címében felvetett kérdésre (Lehet-e még rosszabb?) adható válasz hamar egyértelművé válik, hiszen alig van remény arra, hogy pozitív változás következzen be a szereplők életében. A záró novellában az égből aláhulló ürülék még sötétebbnek mutatja a felvázolt képet, visszavonhatatlanná téve a kilátástalanságot, sorsuk megváltoztathatatlanságát.

Antal Andrea írói bemutatkozása figyelemre méltó. Bár a kötet nem egyenletes színvonalú, akad benne néhány kevésbé sikerült, nem eléggé kidolgozott darab (például a Gyűrű), mégis több emlékezetes novellát találunk, amelyekben a megmutatott világhoz jól illeszkedő ábrázolásmód kapcsolódik. Úgy látszik, bőven van még tartalék a szerző törekvéseiben, éppen ezért érdeklődéssel várjuk az újabb munkákat.

Antal Andrea: Nem, FISZ, 2018.