Az (anti)versek könyve

Szeles Judit ilyen svéd című verseskötete vegyes minőségű szövegeket tartalmaz, de leginkább úgy fogalmazhatnánk: nem akar elitista költészetet ránk zúdítani, hanem humorosan, ironikusan, helyenként pajzánul, de van, hogy rendkívül közönségesen mesél a svédországi történelemről, emberekről, szokásokról – egyszerűen: az életről.



Az útikönyvek leírásaihoz hasonló versnyelvvel találkozunk az első verstől az utolsóig, országleírás, fényképek, térképek nélkül. Leginkább akkor jövünk rá, hogy verseskötetet tartunk a kezünkben, amikor eljutunk az első szerzői kiszólásokhoz és Császár Norbert grafikáihoz. Ezek a kiszólások leginkább gyerekes firkákként jellemezhetőek, ahogy Rowlingnál a Harry Potter-könyvekhez írt rövid tankönyvében, a Fantasztikus lényekben láthattuk, olvashattuk. Ezek a be-, ki-, szétírások jellemzik a szerzőt, miközben a válogatott országleírások, statisztikák, szokások akár más könyvből is származhatnának. Emiatt nem tudjuk, hol a határ fikció, költészet és valóság között. Ebben Szeles nagyon ügyes, de a versekben feltűnő irónia sokszor nem elég kifinomult. Császár Norbert grafikái ellenben kifogástalanok. Nem illik, nem szabadna azt írni, jobbak a verseknél, de sajnos itt ez történik, és egyébként a versek befogadását is nagyban segítik.

Ezt a fajta egyszerű, de nem könnyű versszerkezetet Tolnai Ottó 1973-as Versek című kötetében („a jég szoknyácskája / a törzseken / benn az albérlők / nyakig klorofillban / klorofillban horkolnak / a földet egy helyen / fácán sarkantyúzta meg”) és Oravecz Imre 1983-as klasszikus kötetében, A hopik könyvében olvashattuk már, de a közelmúlt magyar költészetben is találhatunk rá példát Bognár Péter lírájában. Amíg Szeles költőelődei finoman hangolják költészetüket, addig ő éppen csak gyakorol. Ez a monotonitás hamar megöli a szövegeket, mert a rossz dramaturgia, a rossz helyen felbukkanó szerzői kiszólás megborítja a szerkezetet, és súlytalanná válik a mondanivaló is.

Az első vers, a Vándorlók a közelmúlt eseményeivel (is) foglalkozik („Svédországban mindenki bevándorló / kezdve az első germán törzsekkel és a számikkal / majd a holland hajóépítőkkel, franciákkal / és végül a szomáliaiakkal, etiópokkal”), és akarva-akaratlanul is átértelmezi azokat: „a többség Svédországban bevándorló, csak a jég eredeti”. Ez az ironikus hangvétel folytatódik a következő versekben is, a Néma történetben például ornansként ismétlődik a „20%-a Svédországnak” sor, illetve gondolatkezdés, de a végére már kételkedünk benne. Olyanná válik, mint egy Wikipédia-cikk, antiverssé formálva.

A kötet versei nem kidolgozottak, a szerző nem bánik szigorúan a szövegeivel: terjengősek, néha túlírtak, a szavakat sokszor rosszul választja meg. Erre a legjobb példa a Nagy Szapmi, amelyben – meg más versekben is – annyiszor elhangzik az a kitétel, hogy minden svéd vagy számi alkoholista, hogy a humor forrása, a stílus és az eszköz (torzítás, szándékos nagyítás) visszafelé sül el. Később az Alkoholban magyarázatot találunk a sok alkohol ismételgetésre: a svédek italboltból vásárolnak, majd otthon, rendszerint egyedül, hétvégén leisszák magukat. Ez a szokás a balti államokban gyakori az ottani törvénykezés végett. A felbukkanó alkohol totalitarizmusa a versekben alappá válik: a hétköznap a munka, a hétvége a kikapcsolódás, az alkohol tere.

Stílusában, hangvételében és kidolgozottságában a legjobban a Hétköznapok hasonlít a Tolnai-opusokhoz. Leginkább azért, mert témája a monotonitás, és éppen ez az, ami a kötet verseit jellemzi: „középszerűnek muszáj lenni / nem szabad sem túl rosszul, sem túl jól teljesíteni / semmiképpen sem szabad kilógni a sorból / ezt már az egyház is megmondta / vagy még korábban a vikingtörvény / a közös kupából csak annyit lehetett kortyolni / hogy mindenkinek jusson és maradjon is a mézsörből”.

Mindeközben találhatunk olyan rövid, allegorikus töredékeket is, mint a Kutyák. A kommunikációs eszközök (telefon, rádió stb.) helyett a szánhúzó kutyák mint kábelek, vezetékek kötik össze az embereket a vadonban, az erdő szélén. Ez a trópus a Távolságban is előjön, miszerint a számik kutyaugatásban mérik a távolságot. Az ott élő bennszülöttek és a svédek szokásai egyfelé futnak, és ezek a versekből is kiolvashatóak, de nem részletezők: talán ezt a hagyományokból, történelemből építkező kultúrát kellett volna jobban bemutatnia a szerzőnek. Hiszen a kötet legjobb versei is éppen azok, amelyekben nem az olcsó poénok vagy az irónia a központi elem, hanem az a múlt, szokás vagy élet, ami igazán svéd. Ilyen a Jég, a Kő, a Mosókonyha, a Kis Számi Vademecum című költemények, ez utóbbiban olvasható ez is: „fogfájásra legjobb / a fogfájásfa / a fogfájásfa egy / kijelölt szent fa / amiről egy letört / darabot kell a fájós fog / mellé beszúrni / majd a fadarabot / vissza kell vinni / a fogfájásfához / ami magához veszi / a fájdalmat”.

Szeles Judit első kötetére hosszú időt (harminc évet) kellett várni, de mint a legjobban várt blockbuster filmek esetében is, csalódás lett a végeredmény. A kötet tagadhatatlanul sokszínű, de amikor azt érezzük, hogy a szerző túl sok teret ad a humornak, „ha kell, ha nem” alapon, akkor csóváljuk a fejünket, nem nevetünk, csak unottan tovább lapozunk. Közben pedig nem tudjuk eldönteni, hogy a Móricka egyik különszámát tartjuk a kezünkben, vagy egy útikönyvet, szociográfiát vagy bármit, csak verses kötetre nem gondolnánk. A mértéktelenség mindig visszavág, és ez a kötet veszte.

Szeles Judit: ilyen svéd, FISZ, 2015.