Vörös terror este a Hallmarkon

Idén esedékes a tanácsköztársaság megalakulásának századik évfordulója, ez az apropó pedig számos történészt, társadalomtudóst és riportert arra késztet, hogy friss szemmel tekintsen a budapesti kommün százharminchárom napjára. A 20. századi történelem oktatásának rendszerint a sarkára lépnek az érettségi vizsgák, ezért a mai viszonyokat döntően befolyásoló eseményekről többnyire csak elhadarva, címszavakban hallottunk, és a téma sajnos nem az asztalon, hanem a paksaméta alján hever. Cserébe mindenki tudja, hogy Hannibálra C3PO mért döntő csapást a Zámai csatában i. e. 202. október 19-én. Persze vannak ellenpéldák is, hiszen a Youtube-nak köszönhetően kiváló dokumentumfilmek készülnek a korszakról, ahol a szakértők kommentárjai mellett megjelennek a családilag érintett személyek szubjektív történetei vagy akár a külföldi nézőpontok is. Ilyen felvilágosító eszköz lehet a történelmi regény műfaja is, ami a történelem és úgy általában a betűk iránt érdeklődőknek kínál betekintést ebbe a vérzivataros időszakba.

Amikor végigtekintek Benedek Szabolcs munkásságán, az az érzésem, hogy valaki előtte már csinált hasonlót. Nem is kell sokáig kutakodnom az emlékeim között. Passuth László volt az a szerző, aki szintén történelmi regényekben utazott Róma osztrogótok általi kifosztásától egészen Hernando Cortezig. Ezekben a könyvekben nemcsak az a jó, hogy olvasmányosak, és bővelkednek a fordulatokban, de színes és hasznos információkat nyújtanak egy adott korszakról. Játszva tanulhatnak belőlük kicsik és nagyok, de főleg azért a nagyok. Benedek ezt a teljesítményt annyival fejeli meg, hogy a klasszikus történelemkönyveken túl beemel az életművébe olyan, popkultúrától a nagypolitikáig mindenre kiható jelenségeket is, mint a Beatles vagy az ’54-es berni döntőt követő itthoni zavargások. Így vagy úgy, de a történelmi regény műfaja él és virul, hála az olyan íróknak, mint Benedek Szabolcs.

A Vörös, mint a vér története egy krimifőszálból és egy szerelmi szálból szövődik, amihez kellően nagyszabású hátteret biztosít a tanácsköztársaság idején felbolydult Budapest. A Monarchia egykori birodalmi fővárosa a szomorúbb arcát mutatja. A korábbi pezsgés a múlté. Míg máskor a zsivajos kocsmák és sötét kapualjak egy ferde estét vagy numerát ígértek, most, hogy mindenki mindenkinek farkasa, terror és rémület bújik a városban. A nagy felfordulásban is szenzációt kelt egy pap meggyilkolása, amit a munkásszervek igyekeznek nem nagydobra verni. Gádor, a könyvtáros és házitanító, az egyes számú főhős éppen arra jár, és belekeveredik az ügybe. Igazoltatás, fenyegetőzés, menekülés, átjáróházba be, kapualjból ki, miközben úgy pislákolnak a házmesterszemek a sötétben, mint a szemafor.

Antónia, a kettes számú főhős eközben egy vidéki birtokon tengeti napjait 19. századi romantikus regényekkel és volt szeretői emlékeivel körbevéve. Utóbbiak közül az egyik történetesen ez a Gádor nevű bölcsész, aki megtudja, hogy Antónia birtoka családi cselszövések miatt veszélybe kerül. Leutazik vidékre, hogy figyelmeztesse a nőt, de ezzel nem tehetett volna rosszabbat vele: így ő is felutazik a fővárosba, ahol egy birtokos nemesasszony ínycsiklandó falatnak számít a hatalom szemében. Ezzel indul a történet, ami aztán több fordulatot is vesz egészen a drámai klimaxig.

A regény világa aprólékosan kidolgozott, viszont az információk adagolása kissé töményre sikeredett. Úgy érezzük magunkat, mintha egy prózai művé átdolgozott Rubicon-cikket olvasnánk, ahol lelkiismeretesen felmondják nekünk a leckét, miszerint a Lenin-fiúk kutyáját Burzsujnak hívták, Kun Béla stressz hatására gyakran elbőgte magát, és Fedák Sári egy kocsi platójáról agitált a haza megmentése és a vörös katonák hadosztályainak felállítása mellett. Kicsit túl is vagyunk okosítva. Az események hevében rögtönzött kiselőadásokat tartanak a szereplők, akik, mint Jocó zolg az Űrgammákból, a negyedik falat áttörve beszélnek ki a nézőkhöz, hogy egyenek ők is Cerbona szeletet, mert az ad nekik erőt és mindent elbíró akaratot. Ahogy ott a direkt marketinget, úgy itt a valós történelmi hátteret illett volna jobban összefésülni a fiktív cselekménnyel.

A másik disszonáns pont a szereplők nyelvezete és a hang, amin megszólalnak. Szoktuk volt mondani egy haverommal, hogy nagyon nem mindegy, hogy egy ’80-as években játszódó filmet a ’80-as években vagy 2019-ben forgatnak. A jogi diplomámra esküszöm, hogy a ’10-es évek végén senki nem beszélt úgy egymással, ahogy ezek az emberek. Egy szeretőit cserélgető kékharisnya nem jár lábujjhegyen, ha a magánéleti kudarcairól vitatkozik a volt pasijával, mint ahogy a filoszos sem ragaszkodik végig ehhez a modoros „elnézést, szabad egy mellnézést?” típusú virágnyelvhez, hiába járunk a századelőn. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek is ugyanúgy szitkozódtak, bosszankodtak, és illetlenül szerettek, mint mi, még ha más szleng is járta akkoriban. Félrevezetőek a későbbi, ’30-as évek mozifilmjei, ahol a gyárigazgató úr (Jávor Pál) megdicsérte a serény gépírókisasszonyt (Kis Manyi), aki orrhangon virnyíkolva köszönte meg a nagy kegyet. A ’30-as években a Bartók Béla út (akkoriban Horthy Miklós út) és a Móricz Zsigmond körtér sarkán működött a Sanghay bár, ahol a híres Sanghay-görlök ropták reggelig egy nagy Buddha-szobor előtt. Kötve hiszem, hogy ők is szalvétával fogták meg a dolgok végét: „roppant mód kedvelem magát, hódoljunk a testi szerelemnek, méltóságos úr, drága Ödön”. Attól, hogy valaki nyolcvan-száz évvel ezelőtt élt, még ugyanolyan mosdatlan szavak is elhagyták a száját bizonyára. Ehhez még egy másik észrevétel: az úriasszony Antónia úgy beszél, mintha a fiatal Hetty néni lenne a Váratlan utazás című Hallmark-sorozatból. Szigorú erkölcsök, résnyire préselt combok és száj, hajlíthatatlan gerinc. Értem én, a szigorú neveltetés, de azért csak nem kellene felolvastatni vele a viktoriánus illemkönyvet. A rossz hír az, hogy a történet rosszfiúi is a Hallmarkról érkeztek.

A történelmi regények egyik jellegzetessége, hogy fiktív karaktereket és cselekményszálakat elegyítenek valós személyekkel és eseményekkel. Ezekkel nagy kihívás bűvészkedni, de Benedek Szabolcs remekül megoldja a feladatot. Feltűnik minden jelentősebb figura, Korvin Ottó, a Lenin-fiúk és a forradalom őrült madafakája, Samuel L. Tibor is, ráadásul páncélvonatostul. Ami itt is szúrja a szemem, az a kimódolt beszéd és a sokszor irreálisan előzékeny stílus. Az Isten szerelmére, Szamuely Tibor élet és halál ura, rettegésben tartja a vidéket egy több tonnás harci mozdonnyal, és alig várja, hogy végre burzsoá vért ihasson. Erre nem hagyja el a száját egy „kurva”, „ribanc” vagy egy szimpla „kizsákmányoló szuka”? De Gádort ugyanúgy pocskondiázhatná, megalázhatná, ahogy ez teljhatalommal bíró pszichopatáéknál szokás. Példának okáért Zoltán Gábor az Orgia című regényében kiválóan oldotta meg ezt a feladatot, ahogy a nyilas keretlegények a lehető legalpáribb, mégis hiteles szófordulatait adta vissza. Ő nagyban támaszkodhatott az áldozatok beszámolóira, de nem hiszem, hogy hasonló forrás ne állt volna Benedek rendelkezésére.

A Vörös, mint a vér című történelmi regény összességében jól vizsgázik, és további híveket fog szerezni az írónak és a műfajnak egyaránt. A 20. századi történelmünk tabutémáit a tudományos igényű tanulmányok mellett a populáris kultúrában is meg kell jeleníteni, és ennek a célnak a regény maradéktalanul eleget tesz. Ami sajnos levon a mű értékéből, az a szájbarágós elbeszélői stílus és az izzadtságszagú modorosság. A stilárisan túltelített mondatok néhol akadályozzák a szöveg gördülékenységét, a mondatokat eldugítják a jelzők és a kacifántosan összetett szerkezetek. Ez érhető tetten a borítón is: Berény Róbert, szocdem logó, vöröskatonák egy címerbe pakolva. Előfordul néha, hogy a kevesebb több, a modortalanság pedig szexi.

Leadfotó: www.nol.hu