Hogy mondd az elbeszélhetetlent? – Kritika az Irodalom és betegség című tanulmánykötetről

A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszéke 2018 szeptemberében egy kétnapos konferencia keretein belül értekezett az irodalom és betegség sokrétű kapcsolatáról. 2022-ben e konferencia összegyűjtött anyaga került kiadásra a FISZ jóvoltából Balogh Gergő és Pataki Viktor szerkesztésében kötet formájában, amely tizennégy tanulmányt tartalmaz.

A kötet címe nemcsak a mindnyájunkat érintő misztikum, a betegség miatt lehet figyelemfelkeltő, hanem az elsőre talán nem is olyan magától értetődő módon egymás mellé rendelt két fogalom miatt is. Milyen régre visszanyúló hagyománnyal bír a betegség tematikája az irodalomban? Mi a kapcsolat az irodalom és betegség között? Elterjedt sztereotípiának mondható, hogy a természettudományok és bölcsészettudományok, művészetek között éles határt lehet húzni. Már középiskolában gyakran megjelenik az általánosítás, miszerint aki irodalomból, rajzból, zenéből, egyéb humán tudományokból jeleskedik, az „humán beállítottságú”, és nem csoda, ha eleve idegenkedik a matematika, fizika, kémia, egyéb reál tantárgyaktól. Ugyanígy nem okoz meglepetést, ha a „reál beállítottságú” személyek magyarórán nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt egy vers esztétikai elemzésében, vagy rajzórán gyengébb ösztönösséggel alkotnak. E sarkított példák persze azonnal előidézhetnek bennünk ellenérveket: egy építészmérnök számára elengedhetetlen a jó rajzkészség, egy táncosnak rendelkeznie kell anatómiai tudással. Esterházy Péter matematikusként végzett, Németh László orvosként, a populáris kortárs író, Delia Owens biológusként. Mégis annak ellenére, hogy racionálisan belátjuk e tudományok egymásra hatását, elválaszthatatlanságát, tulajdonképpeni szimbiózisát, valamiféle impulzív kategorizálás mentén érthetőnek érezzük külön címkézésüket.

Miért különösen fontos az elválaszthatatlanság felismerése az orvostudomány és minden olyan alkotói munka esetében, amely egy fiktív univerzum létrehozására vállalkozik, mint a rendezés, a zenedrámaszerzés, a képzőművészeti alkotás vagy az irodalom? Hiszen e tudományok központi témája végső soron ugyanaz: a humánum. Még az olyan alkotások is, amelyek az embert mint témát teljes mértékig nélkülözik – például Csontváry Magányos cédrusa –, csak emberi narratívából értelmezhetők: már maga a címben szereplő jelző is emberi érzés, nem valószínű, hogy a cédrus volna valóban magányos, és ugyanilyen módon a kép további értelmezései is legtöbbször magában rejtik az emberi közelítést. Az orvostudománynak bár bizonyos területei nem az emberi viselkedéssel foglalkoznak, leválaszthatatlanok arról. Például minden orvosnak tudnia kell(ene), hogyan közöljön halálhírt, hogy miként beszéljen egy daganatos beteggel (a legtöbb orvosi egyetemen ennek megfelelően orvosi kommunikációs kurzus is van), vagy hogy hogyan befolyásolja a beteg állapotát a saját és környezetének stressz-szintje. Egy író esetében ugyanígy elengedhetetlen egy esemény leírásakor a humán ismeret. Minden reakciónak ok-okozati összefüggésben kell állnia az azt megelőző eseménnyel. Szerb Antal Utas és holdvilágában Mihály egész kalandja azért nem tűnik gyerekes menekülésnek, céltalan lézengésnek, mert a szerző fogalmazásában megértjük: ha a kamaszkori identitáskeresés nem teljesedhet ki, lehetetlen teljes értékű felnőtt életet élni. Ha Mihály a rossz vonatra szállás után azonnal megkeresné Erzsit, valószínűleg a teljes énvesztés állapotában élné tovább életét. Feltehetően nem véletlen az sem, hogy a drámaiatlan dráma megteremtője, Csehov is orvos volt, sőt elsősorban annak tartotta magát, drámáiban pedig olyan kiemelt szerepe van a lélektani folyamatok ábrázolásának, hogy a cselekmény gyakran teljesen jelentéktelenné válik.

Ám az orvostudomány és az írás nem csak vizsgálati tárgyában, vagyis az emberi működésben talál közös nevezőre.

Irodalmi művekben a konkrét betegségek gyakran válnak témaszervező elemmé. Szinte mindenki találkozott gimnáziumi évei alatt Babits Mihály versével, a Balázsolással vagy Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényével, de a tárgykör 21. századi megjelenése kapcsán említhetjük Szilasi László Luther kutyáit, Polcz Alain Egész lényeddel vagy Danyi Zoltán A rózsákról című kötetét. Az Irodalom és betegség az említettekhez hasonlóan olyan műveket, szerzőket, témákat vizsgál, amelyek közvetlen kapcsolatot képeznek az irodalom és a betegség között. Itt azonban a betegség fogalma nagyon tág, így elemzés tárgyává válik olyan egyértelműen ebbe a kategóriába eső kór is, mint az AIDS, vagy olyan betegségnek általában nem nevezett fejlődési zavar, mint az autizmus, de akár a betegségek kezelésére használt röntgentechnológia, sőt a hisztéria is.

A kötetben szereplő válogatott tanulmányok rendkívül sokszínűek. Van, amelyik a betegség megnyilvánulásának szempontjából vizsgálja a kortárs magyar költészetet néhány szerzőn keresztül, akad, ami az amerikai irodalom egy novelláját elmezi, olvashatunk kortárs angol regényről, egy adott szerző életművéről, ritkán emlegetett témákról, mint például a 20. század eleji portugál irodalom és történelem, sőt olyan különlegességekről is, mint Samuel Beckett utolsó írásának megzenésítése. Főként 20. és 21. századi művekbe kalauzolnak minket a tanulámányok, de időtől független, örök fogalom korokon átívelő irodalmi reprezentációjával is találkozhatunk Kulcsár-Szabó Zoltán tolmácsolásában: a kötet témája a fájdalom ókortól napjainkig. Sok esetben nemcsak a betegségek irodalmi megjelenésével foglalkoznak e szövegek, hanem az irodalmi művek elemzésével feltárható közéleti betegségfelfogással, korabeli orvostudománnyal is.

A tanulmányok témája változatos, de a sokszínűség abban is megnyilvánul, hogy melyik szöveg mennyire komoly szakmai tudást igénylő elemzés. Szerkezeti szempontból jól érzékelhető az ívelt felépítés, ami az olvasót is segíti a témában való fokozatos elmélyülésben. Az első és utolsó tanulmány egy általános és rövid szövegként keretbe foglalja a kötetet, majd az első harmadba rövidebb lélegzetvételű, könnyebben követhető írások tartoznak, ahogy az utolsó harmadba is. A középen található dolgozatok jóval hosszabb értekezések, és bár önmagában a terjedelem nem sokat árul el egy szövegről, e tanulmányok közül számosat nem kis szellemi jelenlét mellett is a valódi megértés és emészthetőség érdekében érdemes nem egy nekifutásra végigolvasni. Ez a változatosság, amely mindenki igényét próbálja kiszolgálni, könnyen oda vezethet, hogy végül senkiét nem lesz képes megfelelően kielégíteni. Felmerül a kérdés, hogy az Irodalom és betegségnek van-e célzott közönsége. Míg Lőrincz Csongor Nyelv, fájdalom, idő és Kulcsár-Szabó Zoltán Fájdalom című tanulmánya rengeteg filozófiai, irodalomtörténeti, művészettörténeti tudást kezel alapvetésként, és a szaknyelv használata is nehézséget okozhat, addig Ureczky Eszternek A szépség vonala című regényről szóló munkája gördülékeny, könnyen érthető nyelvezetet használ, és több esetben az esetlegesen háttértudást igénylő részletet lábjegyzetben magyarázza vagy szövegen belül értelmezi.

A tanulmányok közül több érezhetően inkább filozofikus eszmefuttatásra vállalkozik (például a már említett Lőrincz Csongor- és Kulcsár-Szabó Zoltán-írások) konkrét szépirodalmi művek kapcsán, de azoktól gyakran igen messzire kalandozva, a szövegeket inkább csak kiindulási pontként használva. Más írások szorosabb értelemben véve összefoglalóként szolgálnak művek betegségreprezentációjáról (például Ureczky Eszter tanulmánya, amelyben A szépség vonalának cselekményét szorosan követve ír a betegséget cizelláló regényrészletekről, de nem igazán helyezi nagyobb kontextusba azokat). Utóbbi sokszor inkább csak irodalomtörténeti, betegségtörténeti adatrögzítés, egy mű cselekményének vázolása, kevesebb önálló gondolat megfogalmazásával. Mégis elmondható a kötet szinte egészére, hogy a tanulmányok törekednek több-kevesebb, de önálló gondolat bemutatására. Nemcsak korábban ismert eszmék, tények zanzásításáról, magyarázásáról van tehát szó, hanem bárki számára újdonságként ható meglátásokról. Még egy szakirodalom esetén is elmondható, hogy akkor bír egy szöveg valódi értékkel, ha az objektív ismeretanyagon kívül új, érveléssel alátámasztható, de szubjektív gondolatokat is tartalmaz. Mivel a tárgyalt irodalmi művek legtöbb esetben nem ismertető jelleggel kerülnek bemutatásra (és a tanulmányok terjedelmének rövidsége miatt sokszor szinte teljesen ki is marad az ismertetés), érdemes minden elemzett szöveget a kötet kézbevétele előtt elolvasni. Gyakran nem alapművekről van szó, és még ha a legtöbb tanulmány érthető is a primer szöveg ismerete nélkül, ha csak az Irodalom és betegségre hagyatkozunk, a továbbgondolás lehetőségétől fosztjuk meg magunkat olvasóként, ami egyébként a szövegek ismeretében a nem túl hosszú, meditatív jellegű tanulmányok miatt megadatik a befogadónak.

A sok különböző témájú és fókuszú tanulmányban többször válik visszatérő problémává az irodalom és betegség kapcsolatában a fájdalmak és betegségek el- vagy el nem beszélhetősége.

„[C]sak az igazi tragédia, ami egy kutyának is az” – írja Szabó Lőrinc Monológ a sötétben című versében. A fájdalom az egyik legelemibb tapasztalás, szavakba öntéssel, elméleti rekonstrukcióval hamissá válik. Ami mégis megfogalmazható, az már a fájdalom következményeként fellépő szenvedés, ami tulajdonképpen az én önsajnálata, sikertelen menekülési vágya a szenvedtetőtől, intellektuális következménye a fájdalomnak. Mivel százszázalékos empátia nem létezik (bármely emóció megismételhetetlen, tapasztalataink, állapotunk, minden külső és belső múltunk és jelenünk függvénye), egy fizikai érzés teljes megoszthatósága külső személlyel lehetetlen. Ez a paradoxon mint az Irodalom és betegség egyik visszatérő motívuma teszi kiemelkedően izgalmassá többek között Németh Eszter tanulmányát, amelyben Samuel Beckett What Is the Word című utolsó írásának Kurtág György által megzenésített feldolgozását elemzi. Beckett verse eleve a nyelvi kifejezés lehetetlenségét jeleníti meg, így a vers egy afáziát elszenvedett nő számára írt zenei feldolgozása kifejezi a fájdalmon, betegségen való osztozhatatlanság kínját. Amikor az elsődleges kommunikációs csatorna, a nyelv alkalmatlanná válik egy helyzet leírására, a többi csatorna együttes aktiválása tapinthatóvá teszi a kétségbeesettséget, az egyedül maradt én tehetetlenségét.

Ha feltételezzük, hogy nem lehet pontosan a fájdalmakról, betegségekről írni, felmerül a kérdés: van-e létjogosultsága ezeknek a témáknak az irodalomban? Abban az esetben viszont, ha a szenvedés megfogalmazható – és ezzel kicsit közelebb kerülhetünk az át nem élt fájdalom, betegség megismeréséhez –, van. Az elmúlt három évben, egy világjárvány idején megtapasztalhattuk, mennyivel több problémának lehet forrása a betegség az egyszerű fizikai elváltozásnál. Korunk kissé speciális helyzetétől elvonatkoztatva is sokkal több a betegség egyszerű patológiai leírásnál, kórképnél. Ahogy Bartal Mária tanulmányában olvashatjuk, a krónikus betegség traumatizál: kiszolgáltatott, tehetetlen szenvedővé tesz. Az idő fogalma egészen átértékelődik, a jövő az átlagosnál is kétségesebbé válik a súlyos beteg számára, és huzamosabb ideig fennálló probléma esetén gyakran az identitás részéve válik az egyébként leküzdeni való kór. Ezek a szenvedések már a fájdalom, betegség elemi tapasztalatából származó megélések, amelyekről lehetséges írni és olvasni. És kell is. Segítséget nyújthatnak abban, hogy a meg nem élt fájdalomhoz egyre közelebb és közelebb férkőzzünk. Mert az ismeretlennél és elhallgatottnál nagyobb szorongáskeltő, potenciális veszély nincsen. Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányában Gottfried Benn költőt és orvost idézi: „A költészet nem tesz jobbá, valami sokkal fontosabbat tesz: átalakít.” És valóban, talán nem jelenti a paradoxon teljes feloldását, de némiképp magyarázza: az irodalom kiemelt szereppel bír az empátia fejlesztésében, amely bár el nem érheti a teljességet, folyamatosan konvergálhat hozzá.