Radnóti nyomai

Tizenhét éve foglalkozol Radnóti Miklóssal – milyen indíttatásból kezdted követni a nyomait?

Gyomán születtem, ahol a költő 1938-ban megjelent, Az év legszebb könyve díjjal is méltatott Meredek út című verseskönyve készült. Általános iskolás koromban, mikor mentünk az ebédlőbe, naponta kétszer is elsétáltunk a Kner nyomda előtt – akkoriban még nem tudtam, hogy az előbb említett kötetet itt nyomták, de ez a momentum ma már nagyban befolyásolja az emlékezetem. Másrészt szegedi kötődései miatt a költő az egyetem város- és irodalomtörténeti kutatásainak homlokterében van a mai napig, szegedi filoszként vele foglalkozni szinte kötelesség. De valójában egy harmadik ok miatt kezdtem követni a nyomait: egyetemista koromban a lakótársaim rezsiköltségének kárára sikerült hozzájutnom egy dedikált Pogány köszöntőhöz. Később erről a dedikációról írtam az első Radnóti-tanulmányomat, a számlákat pedig kis késéssel befizettem.

Ez a publikáció 2001-ben jelent meg Egy Radnóti-dedikáció körül címmel. A szerző összegyűjtött dedikációit tartalmazó kötet tizenöt évvel később, 2016-ban látott napvilágot, és 614 ajánlás szerepel benne. Mennyi idő volt, míg összegyűjtötted ezeket?

Egyetlen dedikáció is rendkívül sok információt tartalmaz – megfelelő szakmai útmutatással a tanulmány írása közben rájöttem arra, hogy a dedikált könyv nemcsak ereklye, hanem irodalomtörténeti jelentőségű dokumentum, ami fontos kontextusba ágyazza az alkotóink keze által papírra vetett legrövidebb sorokat is. Lengyel András indíttatására kezdtem gyűjteni a Radnóti-dedikációkat: sorba rendeztem őket, hiszen ezek a szövegek a kronológia segítségével sokkal többet árulnak el az életrajzról, valamint a könyvek olvasástörténetéről, mint egyenként.

A két dátum közötti tizenöt évben voltak aktív és passzív gyűjtési időszakok. Ezek a könyvek ma már nemcsak eszmei, hanem anyagi értékkel is bírnak, ennek tudatában figyeltem az árverési időszakokat, és azokhoz ütemeztem a munka egy részét – elsősorban karácsony tájékán a nagy árverő házak az utóbbi időkben különösen megerősödő kultusz miatt mindig licitálásra bocsátanak egy-egy Radnóti-kötetet. Én persze nem vásárlok, fotók alapján dolgozom, de ezeken az eseményeken jó eséllyel lehet gyűjteni. Aztán van olyan is, amikor konkrétan utánamegyek bizonyos példányoknak. Ha tudom, hogy ki az örökös, találkozót kérek tőle, és próbálok bizalmi viszonyt kialakítani vele – erre azért van szükség, mert bizonyos dokumentumok a családi emlékezet szerves részét képezik, a személyes kötődések miatt az örökösök gyakran nem akarják kiadni őket a kezeik közül. A Különben magyar költő vagyokban például vannak olyan szerelmes levelek, amiket az örökös azután bocsátott a rendelkezésemre, miután megbizonyosodott szándékaim komolysága felől. Összefoglalva tehát közgyűjteményekben, örökösöknél és magángyűjtőknél lehet találni olyan dokumentumokat, amelyeket Radnóti saját kézjegyével látott el. A munkát egyébként jelentősen megkönnyítette a mindenki által ismert közösségi portál – konkrét példa, hogy egy modernkori gazdasági emigráns leszármazott Svédországban látta meg a posztom, és privát üzenetben szinte azonnal elküldte a birtokában lévő dedikációk és levelek fotóját.

Mesélj, kérlek, a sajtó alá rendezés irányelveiről!

Olvasóbarát megoldás lett volna a helyesírás modernizálása, de ragaszkodtam a levelek szövegének betűhív közléséhez, mert így vissza tudtuk adni azokat a nyelvi sajátosságokat, amikkel Radnóti saját leveleit fogalmazta. Kétoldalú levelezésről van szó, tehát a kötetben helyet kaptak a Radnótinak címzett írások is, amik rendkívül széles skálán mozognak a nyelvhasználati sajátosságok tekintetében. Vétek lett volna uniformizálni ezt a sokszínűséget, hiszen így az olvasónak megvan az a lehetősége, hogy betűről betűre úgy olvassa a leveleket, mint annak idején a költő. Egy-egy levélhez leíró és tárgyi magyarázó jegyzetapparátus tartozik, hiszen ahogy a magánemberek legtöbbje, Radnóti is számtalan olyan rövidítést használt, ami csak saját maga és a címzett(ek) számára volt egyértelmű. Specifikusabb példa: ebben az időben rengeteg olyan folyóirat működött, ami csak egy-két számot élt meg – Radnótiék egymás között sokszor a főszerkesztők neveit használva beszéltek ezekről a lapokról, azonban az általuk említett nevek egy része ma már az irodalomtörténészek előtt is ismeretlen. Nem lehet elvárni az olvasóktól, hogy minden utalást fel tudjanak fejteni. Nekem sem sikerült teljesen, de megpróbáltam olyan mankókkal ellátni az olvasóközönséget, amelyek segíthetik az értelmezést. A levelek közti kontextust így a jegyzetek teremtik meg. Feltűnhet, hogy a kötetből hiányoznak azok a szövegek, amelyeket Radnóti és felesége egymáshoz címeztek. Több mint ezer levélről beszélünk, amelyek milliónyi szállal függnek össze. Ha sorba rendezzük ezeket a dokumentumokat, egy kétkezes napló rajzolódik ki előttünk, amit komplexitása miatt a Jaffa Kiadó külön fog megjelentetni.

Radnóti egyike azon alkotóinknak, akiknek kánonbeli helyzete nem független személyes életrajzuk szenvedéstörténeti értelmezésétől sem. Hogyan látod a köztudatban élő Radnóti-képet?

Nyilvánvaló, hogy Radnóti kivégzésének ténye az életmű korai szakaszainak értelmezését is befolyásolja. Egyszerűen nem tudjuk úgy olvasni első köteteit sem, hogy ne legyünk szomorúak, pedig a Pogány köszöntő vagy az Újmódi pásztorok éneke verseiben még nyoma sincs a későbbiekben meghatározónak bizonyuló félelem- és haláltapasztalatnak. A háború előtt egy ténylegesen életvidám ember volt Radnóti, aki imádott kávéházba, sütizni és moziba járni, erős dohányos volt, szeretett teniszezni –mégis, az életmű torzóban maradásának okai nagyban meghatározzák a pálya kezdeti verseinek értelmezését is.

Az irodalomtörténettől teljesen idegen kérdések bizonyára sokunkban felvetődtek már: Mi lett volna, ha Radnóti nem hal meg? Ha emigrál? Vagy ha nem találják meg a Bori notesz verseit? Ha véget ér az általunk ismert művek sora valahol a harmincas években? A költő egyik legközelebbi barátja, Vas István írja, hogy Radnóti ezt a költői pályát végig akarta járni. Talán lett volna mód a menekülésre, akadt búvóhely is a számára, de ő nem a zsidósággal, hanem a magyar költőkkel vállalt sorsközösséget. Azért tett eleget az utolsó behívó parancsának, mert tudta, hogy a legnagyobb költeményeket, amikre mindig is készült, a munkaszolgálatban fogja megírni. Bár ez nagyon összetett kérdés, ami máig nincs tisztázva, hajlok rá, hogy egyetértsek Vas Istvánnal.

Munkálataid során felfedeztél egy eddig ismeretlen költeményt. Hol helyezhető el ez a vers a költő életművének és életrajzának kontextusában?

Radnóti textilipari tanulóként élt Reichenbergben 1927 és 1928 között, ott ismerte meg Klementine Tschiedelt, azaz Tinit, akivel felfedezte a testi szerelem rejtelmeit. Miután hazatért, ez a kapcsolat Radnóti részéről lezárult, de Tini még közel tíz éven át írogatott neki, próbálta visszahívni Reichenbergbe, aztán, megunva a várakozást, egyszer csak megjelent Budapesten. Tudta, hogy Radnóti már nős, hogy befutott költő, mégis felkereste őt a lakcímén (igaz, Radnóti már nem a Tini által ismert címen lakott, mert házasságkötése után a Pozsonyi utcába költözött Fannival, de Tini egy küldönccel tudakoltatta ki az új elérhetőséget). Gyarmati Fanni naplójából tudjuk, hogyan zajlott ez a találkozás, és milyen következményekkel járt – a több abortuszon is átesett Fanni nagyon szépnek látta Tinit, és mivel nem akarta testileg és lelkileg sem visszafogni a férjét, elintézte, hogy a hajdani szeretők másnap kettesben maradhassanak. Ekkor adott Radnóti egy verssel dedikált kötetet Tininek, erre a költeményre bukkantam rá kutatásaim során. Jelenlegi tudomásunk szerint lényegében ez az egyetlen ilyen jellegű Radnóti-vers. Az ugyanekkor született Emlékben Radnóti ugyanezt a szerelmet dolgozza fel – Ferencz Győző irodalomtörténész, Radnóti monográfusa összehasonlítva a két költeményt kimutatta, hogy nemcsak tematikai, hanem motivikus és verstani egyezések is vannak köztük. Viszont a verses dedikáció számos, mai napig megoldatlan kérdéseket vet fel. Tini nem tudott magyarul – miért kapott, ráadásul a Kaffka Margitról írott doktori disszertációba egy magyar nyelvű versdedikációt? Radnóti viszont erősen törte a németet – Reichenbergben milyen nyelven kommunikáltak Tinivel?

A dedikációkat tartalmazó köteted fülszövegében utalsz Gyarmati Fannival való beszélgetéseidre. Személyesen is találkoztatok?

Soha nem találkoztunk, viszont sokat beszéltünk telefonon. Kilencvennégy éves volt, mikor fölvettük a kapcsolatot – egyre súlyosabb egészségügyi problémákkal kellett megküzdenie, és bár többször is egyeztettünk időpontot, egyszer sem tudtunk találkozni. Telefonbeszélgetéseink alkalmával bizonyosodhattam meg szellemi frissességéről, tűpontos emlékezetéről, megdöbbentően nagy memóriájáról. Úgy próbálta kondícióban tartani az elméjét, hogy még a 2000-es években is francia nyelvet tanított az ismerőseinek. A dedikációkutatás során rengeteg az irodalomtörténet számára ismeretlen, nehezen beazonosítható becéző megnevezésre bukkantam – Fifi néni viszont a számomra hétköznapinak tűnő nevekről (pl. „Sanyi bátyám”) is meg tudta mondani, hogy kit jelölnek. Nagyon sokat kaptam tőle informálisan és emberileg is. Sokszor közbenjárt az érdekemben olyan személyeknél, akiknél valószínűsíthető volt, hogy Radnóti-dedikációk lapulnak. Ma már majdnem minden dedikáció címzettjét beazonosítottuk, tudjuk, hogy Radnóti irodalmi kapcsolathálózatát nagyobb részt a barátai alkották, őket pedig Radnótiné ismerte a legjobban.

A levelek sajtó alá rendezésének voltak etikai korlátai?

Tény, hogy a sajtó alá rendezés számos etikai problémát vetett fel, ezeket minden egyes dokumentum esetében külön kellett mérlegelni. Minden író, irodalmi szereplő, közszereplő vagy ismert ember igenis számol azzal, hogy amit maga után hagy, az fontos és érdekes lehet az utókor számára. Az irodalomtörténészek ellen egyetlen módon lehet védekezni: úgy, ahogyan Osvát Ernő csinálta, aki öngyilkossága előtt elégette azokat a dokumentumokat, amelyeket nem akart hátrahagyni.

Ugyanakkor van egy másik véglet is: ha Max Brod eleget tesz Franz Kafka utasításának, és a végrendeletben megadott módon megsemmisíti az író szövegeit, ma egy Kafkával szegényebb lenne a világirodalom. Radnóti van már annyira fontos, hogy minden egyes levele nélkülözhetetlen legyen. Az ilyen jellegű kutatásoknak köszönhetően ma már tisztában vagyunk azzal, hogy egyes szerelmes verseknek nem Radnótiné volt az ihletője – és ez már irodalomtörténeti jelentőségű tény. Igaz, számunkra Radnótinak van központi jelentősége ezekben a levelekben, de például a költő házasságon kívüli kapcsolatainak tisztán látása miatt fontos volt, hogy ne csak irodalmunk klasszikusának, hanem Tininek és Beck Juditnak is közöljük a leveleit. Etikátlan az lett volna, ha a két szereplő helyett egy harmadik „beszél”, mert az utólagos interpretáció mindig torzíthat, de az eredeti dokumentumok pontos közlése sosem. Persze minden életrajz és minden életrajzi dokumentum ki van téve a bulvárosítás veszélyének, legyen szó naplóról, levélről, dedikációról – láttunk és látunk erre elég példát. De talán a teljesség igényével sajtó alá rendezett levelek mégsem okoznak olyan nagy kárt. Ugyanakkor azt semmiképp sem szabad elfelejteni, hogy a Radnóti-életműből mégiscsak a versek a legfontosabbak.

Az interjú a debreceni KULTerdő-rendezvénysorozat Radnóti-estjén, 2018. február 13-án elhangzott beszélgetés írásos változata.