A Budapest Katalógus mindenkié!

Szöllősi Mátyás író, költő, szerkesztő, a Facebookon elérhető Budapest Katalógus egyik ötletgazdája. Ahogy ő mondja, harminc éve otthona a főváros, tehát jelent neki egyfajta hagyományt, emlékeket, örömöt mindenképp. A Katalógusban szereplő Dobai Bálint fiatal költő szövegét idézve: „Szeretek fölfele nézve közlekedni, például a Bajcsyn biciklizve balesetveszélyesen bele tudok feledkezni a homlokzatokba. Itt tanultam, itt dolgozom, itt vagyok ébren, de aludni vidéken szeretek.” Ehhez hasonló frappáns mondatokkal és sorsokkal, különleges emberekkel találkozhatunk a Katalógusban. S nem kell messzire mennünk, mert ezek az emberek köztünk élnek. A katalógus megszületéséről, a városról és mindarról, ami mögötte van, Szöllősi Mátyással beszélgettünk.



A Budapest Katalógus néven indított fotóriport-sorozat a Facebookon lelkes rajongói tábort tudhat magáénak. Mi adta az ötletet ehhez az izgalmas vállalkozáshoz?

Az ötlet különféleképpen már megfogalmazódott bennem jó régen. Elsőként szerettem volna Budapest éjszakai életéről, a belvárosi szórakozóhelyekről, utcákról, az ottani mozgolódásról készíteni sorozatot. Egyik munkatársam, Németh Lóránt hívta fel a figyelmemet a Humans of New York elnevezésű oldalra, mely szintén a Facebookon fut, ahol a Big Apple arcai mutatkoznak meg egy fotós sajátos látásmódján keresztül.

Amikor összeállt a csapat – Kovács Kata, Wolf Zita, Tóth Gábor, Mohai Balázs és Honfi Anna –, körvonalazódott, hogy mindenképp többet kell adnunk, mint az említett HONY, más preferenciák szerint kell működtetnünk az oldalt, így név- és helyszínmegjelölés is szerepel a képhez társított szövegek előtt. Így persze már egy fokkal összetettebb dologról van szó, mert nemcsak hogy sejteni lehet, hol is készült a kép, hanem a megjelöléssel kereshetővé, pontosan beazonosíthatóvá is válik a helyszín, ráadásul gyakori az olyan eset, hogy a fotózott személy pont ezzel kapcsolatban oszt meg velünk egy történetet, egy töredéket vagy egy mondatot.



Mi alapján választjátok ki az embereket?

Az emberek kiválasztása a lehető legspontánabb módon zajlik (az esetek többségében), az utcán szólítjuk le őket. Így nyílik alkalom arra, hogy tényleg olyan dolgot osszanak meg velünk, ami őszintén, tiszta szívből jön. Nem baj, ha meglepődnek, mert így nincs is igazán idejük gondolkodni azon, hogy pontosan mi is ez az egész, szép fokozatosan oldódnak fel. Meg is van a maga szépsége annak, ahogy valaki kezd ráérezni: egy idegen ember nyit felé és valóban kíváncsi arra, amit mond.

Az embereken látszik a történetük?

Látszik rajtuk a történetük, igen, és egyáltalán nem baj az, ha kissé általános bevezető kérdésekkel kezdünk, hiszen meg kell velük ismerkedni, úgyis lesz egy-két olyan érdekes szó, ami után közbe lehet vetni már egy-két specifikusabb kérdést. Vannak persze előre megbeszélt találkozóink is, de én személy szerint a „vadászatot” jobban kedvelem. Persze nem mindig egyértelmű az, hogy kit lehet/érdemes megszólítani, figyelmet igényel és egyfajta ráhangolódást a másikra, és határozottnak, ugyanakkor lazának kell lenni.

Előfordult, hogy valaki visszautasította a fotózást?

Igen, természetesen előfordult, de az ilyen – szerencsére – a ritkábbik eset. A projektnek nem titkoltan az is a célja, hogy visszaszorítsa az előítéleteket, oldja a feszültséget, és adjon egy kis önbizalmat az embereknek. Sokan azért utasítanak vissza, mert úgy gondolják, róluk nem lehet jó képet készíteni, nem tudnak mit mondani, vagy szerintük rájuk úgysem lenne kíváncsi senki.



Hordunk magunknál képeslapot, amin katalógusos arcok vannak, és amikor megmutatjuk, hogy „nézd meg, ő is benne van a sorozatban”, sokan elgondolkodnak azon, hogy alapjában véve nem is lenne ez rossz, hátha jó lesz a kép, és persze ha sikerül beindítani a beszélgetést, az is kiderül, hogy az emberek közlékenyek, van mit mondaniuk, és még csak nem is a panaszkodásról szól az egész. Akik visszautasítanak, legtöbbször nem indokolják meg, miért teszik (talán ez is azt igazolja, amit korábban mondtam), vagy arra hivatkoznak, mint amire a legtöbb nagyvárosi ember, hogy sietnek.

Mi a célja ennek az albumnak?

Az említett dolgok mellett is sok célja lehet, nem is szeretném lebutítani. Az mindenképpen cél, hogy az itt élőknek, ide látogatóknak, külföldieknek megmutassuk, milyen emberek élnek – fordulnak meg – a magyar fővárosban, hogyan élik a mindennapjaikat, hol járnak-kelnek, milyen helyeket szeretnek, milyennek látják a várost, benne az egyes területeket, épületeket, vendéglátóhelyeket és persze egymást. Emellett a konkrét helyszínek is fontosak, ez a kettő együtt működik igazán jól, és ennek majd a készülőben lévő honlapon lesz igazán komoly szerepe.

Szeretnénk, ha a fejekben, és persze ténylegesen is, kirajzolódna egy összetett (város)térkép, ahol a helyekhez arcok társulnak, már meglévő hangulatok, amikre csak rakódnak rá az újabbak, ha aztán ellátogatnak az adott helyszínre. Budapestnek is, mint minden városnak, vannak hátrányai, van „csúnya” oldala, ez is hozzátartozik mindehhez. Bizonyára került már fel olyan bejegyzés, olyan arc, olyan helyszín, aki/ami egyeseknek nem jött be, de ez alapjában véve nem gond. Az más kérdés, hogy mennyire képesek moderálni magukat az emberek, mit kommentelnek, hogyan osztanak meg egy posztot, de azt kell, hogy mondjam, hihetetlenül pozitív az egész. Moderálni alig szükséges az oldalt, és 99%-ban a pozitív vonatkozásokat nézik, élik meg azok, akik követik a Budapest Katalógust, ezt a személyes visszajelzések is egyértelműen igazolják.



„Csak az gyülölhet, aki tompa, pudvás, / buta, rest!” – írja Kosztolányi Dezső Budapestről. Szerinted milyen ez a város?

Amikor a verseimről kérdeznek – s csak azért hozom be most ezt, mert Kosztolányit idéztél, akiért rajongok minden tekintetben –, azt szoktam felelni, hogy azért írok, hogy ne kelljen ezekről – mármint a versekről, az írásról – beszélni. Hasonló módon van ez ebben a témában is, mert hiába beszélek én összevissza arról, hogy lázongó, szenvedélyes, zenés, szemetes, hegyes-völgyes, hangos, virágillatú, letargikus, trolibuszos, omladozó, szórakoztató, meg nem unható vagy épp vizes ez a város, egy bejegyzés többet elárul Budapestről, legalábbis remélem. Én így érzem.

Egy arcon, egy másik emberen keresztül sokkal jobban és ráadásul egyszerűbben, hitelesebben be lehet mutatni a város egy részletét (arra pedig úgyis hiába vállalkoznék képi vagy írott formában, hogy az egészet bemutassam).

De ha mégis mondanom kell néhány dolgot, akkor azt mondom, hogy Budapest az a város, amit úgy is irigyelnek a külföldiek, a más városokban élők, hogy a lehetőségeihez képest még keveset mutatott meg magából, keveset valósított meg az egészséges, tiszta vágyaiból. Budapest egy olyan valaki, aki keveset tud magáról, a képességeiről. Remélem, hogy sokan ráakadnak a Katalógusra, ha másért nem is, csupán azért, hogy elmenjenek egy olyan budapesti helyszínre, amit eddig hiányoltak az életükből, vagy legalább felemeljék a fejüket, hátha szembe jön a kedden a Katalógusba bekerült lány vagy a szerdai srác.

A lefotózottak közt szerepelnek hajléktalanok, nehezebb sorsú emberek is. Velük milyen volt a munka? Hogy látod, ezek az emberek megpróbálnak boldogulni, vagy teljesen feladnak mindent?

Ez egy nagyon összetett kérdés, és úgy érzem; nagyon meghatározó a gőg, a sértettség – mind a hajléktalanok, mind a nem hajléktalanok szempontjából. Valóban nagyon sokan vannak, egyre többen, ami aggasztó, még ők maguk is hangsúlyozzák, hogy egyre nagyobb számban vannak jelen, ami mindenképp rossz jel. Azt hiszem, hogy alapvetően óriási szakadékok vannak a társadalomban, és nem is azért emelem most ki ezt, hogy okoskodjak, pusztán csak azt tapasztalom, hogy az emberek nem kommunikálnak egymással. Rengeteg olyan személlyel találkoztam már, aki szinte szomjúhozik arra, hogy beszélgethessen, de ő maga nem mer/akar/tud kezdeményezni, mert rosszak a tapasztalatai, vagy kevés az önbizalma vagy bármi egyéb, amiről még nem tudok.

Nem szeretnék kategóriákat felállítani, de úgy gondolom, itt is pozitív irányba billen a mérleg, szerintem sokan szeretnének változtatni a helyzetükön, dolgozni akár, de kétségkívül van bennük/bennünk egyfajta büszkeség, ami sok mindent meggátol.



Szerinted hogyan lehetne segíteni rajtuk?

Az, hogy kiszorítjuk, ellehetetlenítjük, megfosztjuk őket azoktól a jogoktól, melyek minden élő embert megilletnek, nem megoldás. Persze érthető, hogy vannak olyan szituációk (nem is kevés), amikor valóban zavaró, akár problémás is, mondjuk, egy hajléktalan jelenléte, de azt mindig szem előtt kell tartani, hogy emberekről van szó, és nem túlzás, és nem is hiszem, hogy mellébeszélés azt mondani, hogy bárki kerülhet hasonló helyzetbe.

Szeretném – amellett, hogy a vidámság, az örömszerzése az elsődleges –, ha megdöbbentő is volna ez az egész, ha ráébresztene legalább néhány embert, hogy óvatosabban kell beszélnünk, cselekednünk: talán megfontoltabban. A gondolkodásnál és a beleérzésre való törekvésnél sokszor könnyebb ítélkezni. Sokan elfelejtik: az, hogy valakinek van esze, tehetsége, még nem teszi különlegesebbé, kiemelkedőbbé, ha úgy viselkedik, cselekszik, ahogy  a többség. A város elsősorban nem azért nehéz, mert büdös van, vagy mert zsúfolt vagy hangos, hanem mert a csalódás esélye sokkal nagyobb, és így sajnos igen gyakori is. Nem vagyunk erre felkészülve, még akkor sem, ha beleszülettünk, mert a csalódásra és az előítéletekkel együtt járó igazságtalanságra nem lehet felkészülni.

Ha síelésről, tengerparti fürdőzésről, luxusautóval való száguldozásról van szó – mindezekbe jó beleélni magunkat. A Borároson, a Petőfi híd alatti alvásba már kevésbé. Camus írja valahol, hogy igen, a gazdagság mindenképpen hasznos, mert elkülönít, beültet egy elsötétített autóba, ami megvéd minket az ítélkezéstől, ez egyfajta felmentést is ad. De azt sokan elfelejtik, hogy nem örökre. Hogy az ember egy idő után szembe kell nézzen saját magával, akár lelkiismeretnek is nevezhetjük, és bár belülről az üveg átlátszó, néha visszaveri a meglepődést, döbbenetet kifejező arcunkat.

Tervezitek az album megjelentetését?

Igen, van ilyen terv, de ez még lassan formálódik. Arra például rájöttem a Katalógus készítése közben, hogy nem kell sietni, tényleg minden megtörténik, aminek meg kell, találkozni fogok azokkal, akikkel találkozni kell, és bizonyára album is lesz ebből valamikor. Egyébként jó volna. Szeretem, ha valamit kézbe lehet fogni, ha van szaga, súlya, ISBN száma.

Ha fel kellene idézned a legemlékezetesebb történetet, eseményt, ami egy-egy fotózáskor történt, melyik lenne az?

Sok ilyen van, tényleg. Ma találkoztam egy férfival, aki negyven évig élt együtt a szerelmével, majd összeházasodtak, és rá két hétre meghalt az asszony. Két gyermekük is van, a férfinak ráadásul egy előző kapcsolatából idősebb fia, unokái, szóval nagyon összetett, bonyolult és nehéz helyzet. Megdöbbentő volt beszélni vele, hallgatni őt.

Mindig megüt, hogy ez a valóság, hogy tényleg nekem mondják el a problémáikat, tragédiájukat, örömüket, beszélnek a mások irányába érzett szeretetről. Minden egyes találkozás után elkezdek valamit a saját életemből jobban értékelni, átértékelni.

•

A Budapest Katalógust itt találod: www.facebook.com/budapestkatalogus