„Jól is van, meg nem is”

Itt van ez a Közép-, de leginkább Kelet-Európa. Itt van nekünk, velünk, bennünk. Sőt, mi magunk vagyunk az. Tagadhatatlan, hogy belengi valamiféle groteszk báj, a romlás édekés romantikája, amit már Hrabal vagy Bodor Ádám könyvlapjaiból is úgy imádtunk beszippantani. Az a súlytalanság, az a gondtalanság, ami csak annak adatik meg, akinek a gondjai már akkorára nőttek, hogy esélye sincs tovább cipelni őket, legjobb inkább eldobni mindet, és kérni egy újabb csésze langy Hubertust a Kánaánban vagy egy piros fröccsöt a Lehel téri aluljáróban.

És itt van ez a félelmetesen sivár Kelet-Európa, a mindenféle poszt-állapotában, leharcoltan, reménytelenül. Ragaszkodhatunk makacsul a Közép- előtaghoz, közben foggal-körömmel álmodhatjuk a Nyugatot, de attól még nem változik semmi. Vagy csak teszünk az egészre, és ledobunk egy újabb decit. Kilátástalan sorsok, egyszer kicsit fenn, sokszor nagyon lenn. Nyomor, ízlés szerint: lelki, anyagi, testi, akár vegyesen is.

Ez a két Kelet-Európa-élmény kavarog Csender Levente új kötetében. De nem is kavarog, inkább eggyé válik. Nincsenek jó vagy rossz, szerethető vagy ellenszenves karakterek, nem kívánkozik ítélet még a gyilkosra sem. Mintha itt minden csak megtörténne, a cselekedeteket nem is az ember vinné véghez – itt minden csak lejátszódik magától, a cselekvő csak eszköz a vak sors kezében.

És mindez szikár, kimért tempójú nyelvezetben kerül tálalásra, ahol az elbeszélő szinte végig megtartja a távolságot a történtektől és a szereplőktől. Közben az élethelyzetek nyomorúságát feloldja egy-egy anekdotikus szóhasználat, kedélyes sztorizgatást idéző kifejezés. Így lesz egyszerre félelmetes és mulatságos, hűvös és mégis otthonos a csenderi világ, ezért érezzük a groteszk bizsergést az Örök utca olvasásakor. És sosem tudhatjuk, hogy a következő lapozáskor valami szörnyűbe vagy valami röhejesbe futunk bele. Mint az életben. Középút nincs.

A korábbi kötetekben leginkább a nehéz sorsok kaptak főszerepet, és ezért főként a komorabb tónusok jellemezték a három-négy évenként megjelenő könyveket. Most beáll valamiféle egyensúly a könnyed és a keserű között: „Üldögélt Szilárd a gyom közt, mondta magában, hogy kint is van, meg bent is, fönt is, meg lent is, odaát is járt, meg itt is, jól is van, meg nem is.”

Hogy a balkányi kocsmát Kánaánnak hívják, az sok mindent elárul. Ebből az elgányolt világból ténylegesen csak az ital nyújt némi időszakos kiutat, egy kis menekülést, egy kis szabadságot. A Csender-hősök és -antihősök olyan természetességgel nyúlnak az üveg után, mint ahogy más levegőt vesz. Ez van. Vagy lehet menni hegeszteni hatvanezerért, feketemosogatóban robotolni Angliában vagy a Bajor-Alpokban, netán egy lakókocsiban kurválkodni az országúton. Akkor már inkább a masszív tankolás – nem érdemes ítélkezni a fővárosi polgárság szemszögéből.

Elgányolt világ, múlt nincs, ami meg van, azt jobb nem firtatni. Nem is tudunk meg szinte semmit az elbeszélések hőseiről, főképpen nem a múltbeli tetteinek motivációiról. Pedig akad itt minden: gyilkosság, családok széthullása… Persze legtöbbször „csak úgy” megbillen az élet, és elkezd csúszni lefelé. Az ok talán nem is érdekes. Inkább az, hogy mennyire könnyen meginog minden, hogy mi az a rejtélyes gravitáció, ami mindenkit igyekszik lerántani a sárba. Akár a történelem viharai, akár az utánuk vegetáló rendszerek sivársága élteti ezt a gravitációt, az eredmény ugyanaz: az emelkedés lehetetlensége. Itt „jövő időben nem illik beszélni”.

Tehát marad a jelen, a végtelenbe nyúló jelen idő. Tart már lassan száz éve. Ez már csak egy ilyen hely. „Ennek a Kelet-Európának soha nem lesz vége.”

De ha ilyen klassz könyvek teremnek errefelé, hát ne is legyen.

Csender Levente: Örök utca, KMTG, 2017.