Cseppet sem unalmas történetek

A kötet fülszövegében irodalomtörténészként és művészeti íróként bemutatkozó Morsányi Bernadett első kötetét tartjuk a kezünkben. A könyv címe Marie-Claude Monchaux A sehány éves kisleány című, jól ismert meséjét idézi, amelyben egy kétéves kislány mondja el szülei találkozásának, valamint az ő fogantatásának és megszületésének történetét. Ilyen mesét kér a főhősnő kisfia is a hatodik születésnapjára, s ha ő nem is, de mi, olvasók megkaptuk ezt a történetet.

A szerző már az elején leszögezi, hogy A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek írásai a képzelet szülöttei, nem önéletrajzi regényről van tehát szó. Ennek némiképp ellentmondani látszanak azok a személyes(nek tűnő) fényképek, amelyek a történet főhősnőjének nagyapját, apját és hatéves kisfiát ábrázolják. Morsányi Bernadett egy helyütt a „dokumentarista szürrealizmus” kifejezést használja, amit érthetünk akár a könyv műfajára is, hiszen a hétköznap történései időnként itt is szürrealista cselekményekbe torkolnak – ilyen az égbe emelkedett, majd elrepült nagypapa, akiért az egész család aggódik. A kötet ugyan két részből áll – egy „regény felé” tartó kisregényből és az ezt követő tíz novellából –, ám e két egység, ha tág értelemben véve is, a végén egy közös univerzumban áll össze.

A sehány éves kisfiú a férfi–nő kapcsolatokról, a főhősnő szűk családi környezetéről és a bölcsészkar belterjes világáról szóló kisregény. A személyes hangvételű történetet egy öntudatos, függetlenségre vágyó fiatal lány meséli el. Eszerint az ígéretes jövő előtt álló bölcsészlány beleszeret a házas esztétikatanárába, teherbe esik tőle, ám addigra már ki is ábrándul belőle, s úgy szüli meg a kisfiát, hogy azt nem mondja el a férfinak, mi több, durván elzavarja. A főhősnő élete köré szerveződő történet két idősíkban játszódik: egyfelől a szerelmi kapcsolatuk és szakításuk idejében, másfelől pedig a kisfia hatodik születésnapja körüli hónapokban. Hat év időcsúszkáján mozgunk hát folyamatosan előre-hátra, de főként a kezdetekre és a hat évvel későbbi újratalálkozásukra fókuszálva. Epizódszerű kis események emléktöredékeiből, a hozzájuk kapcsolódó gondolatmorzsákból, családi történésekből és átemelt vendégszövegekből bontakozik ki a szerelmi kapcsolat. A hősnő emlékeiben a történet két tércentrum körül kristályosodik ki: a boldog, szerelmes pillanatok a Bécsben közösen eltöltött napokhoz kötődnek, míg a kisfiával megélt hétköznapok gondjai és örömei a Meredek utcai kis házuk sajátja lesz. Ez az élménygazdag utazás és a letelepedettség közötti feszültség dinamikáját teremti meg.

A sehány éves kisfiú egyetlen szereplőjének sincs neve, valamennyien családi szerepkörükben jelennek meg, legtöbbjük a hatéves fiúhoz fűződő családi viszonylatában. Így ismerhetjük meg a hősnő szerelmét (a Fiam apja), apját (a Fiam nagyapja), öccsét (a Fiam keresztapja) vagy unokahúgát (a Fiam keresztanyja). Egyes szereplőit még állandóan visszatérő eposzi jelzőkkel is felruházza: Öccse háztartási kekszet rágó, Unokahúga pedig „úgy tud relaxálni a Balaton vizén, mint Superman az űrben”. A családi kapcsolatok e név nélküli szövevénye némiképp elidegenítőleg hat, ugyanakkor kiemeli a történetet a hétköznapiságából.

Míg A sehány éves kisfiú egy szerelmi történet kezdetét-végét, majd hat évvel későbbi újjászületését követi nyomon a maga kompakt mikrovilágában, addig a más (unalmas) történetek című második rész tíz, egymáshoz csak lazán kapcsolódó novellát tartalmaz, amelyek közül néhány önállóan is megállna a lábán, de igazán füzérben alkotnak egészet. A narrátori pozíció megváltozik, a személyes hangvétel helyébe itt már a személytelenebb, egyes szám harmadik személyű elbeszélés lép. A novellaciklus belső logikájának szövevényessége érdekes szerkezetet kölcsönöz a(z unalmas) történeteknek. A novellák visszatérő helyszínei (Vörösmarty tér, Arab's Szürke), a komplementer szereplők (Fiú/Lány, Esztéta/Ezredes) és a közös motívumok összekapcsolódása egyfajta körtáncként hat.

Már A sehány éves kisfiú időkezelése is figyelmet érdemlő az időrétegek folytonos egymásba csúsztatásával, a novellafüzérben pedig az idő manipulatív használatával a múlt és jelen szereplőinek összemosása érdekes, csavaros időtechnikát eredményez. Különböző korokban élő alakok találkoznak így össze a Vörösmarty téren: Demszky Gábor Budapest első főpolgármesterét, Kammermayer Károlyt kísérgeti, Karády Katalin és Halász Judit köszöntik egymást a Gerbeaud cukrászda előtt – ám mint kiderül, filmforgatás zajlik.

A sehány éves kisfiú végén és az egyik novellában két különálló sztori is megjelenik. Egyik a főhősnő Mauthausent is megjárt egyszerű, iskolázatlan szomszédjának élvezetes stílusban előadott visszaemlékezése a történelmi pokoljárásáról, míg a másik Rembrandt és Saskia fontos életeseménye a festő egyik legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat (1642) fikciós keletkezéstörténetébe ágyazva. Ezek a többi írástól tartalmilag és stílusában is teljességgel elütő „betétszövegek” úgyszintén a szerző kitűnő íráskészségéről tanúskodnak.

A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek eredetiségét posztmodern intertextuális történetmesélése adja. A kötet szövegei történelemben, irodalomban, filozófiában, zenetörténetben egyaránt jártas szerzőt sejtetnek, aki ezen túl még a tömegkultúrában is otthonosan mozog. Az íróktól, filozófusoktól, dalszerzőktől, filmrendezőktől, színészektől, reklámokból és slágerekből átvett vendégszövegek garmadája – idézett mondatok, kifejezések, dalrészletek – szinte észrevétlenül, „varratmentesen” épülnek be a saját szövegbe gördülékeny, az idézetek eredetének ismerete nélkül is élvezhető, érdekes olvasmányt alkotva.

Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek, Kalligram, 2015.