Ami történik, belül történik

A Rendszerújra egy hagyományos értelemben vett novelláskötet: az elbeszélések nem rajzolnak olyan ívet, ami szerves egészbe rendezné a szövegeket. És mégis, a témáikban, az áthallásaikban vagy éppen az ellentmondásaikban időnként fellelhető az a szál, ami összekapcsolja a történeteket. A főhősök olyan hatalmi rendszerek áldozatai, amelyek nemigen indíthatók újra, és amelyekben kitörésre vagy kívülállásra legfeljebb csak kísérletet tehetnek. De a súlyos, sötét színezetű könyvben jelen van az írótól megszokott játékosság, sziporkázó ötletesség is. Ismerős helyzetekkel és kérdésekkel találkozik tehát az, aki nem először lép a dragománi univerzumba.

A szabadság és szabadulás témája mellett – vagy azzal szükségszerű párhuzamban – központi szerepet kap a határ fogalma és problémaköre: az itt és az ott, az én és az ő, a lét és nemlét különbözősége és elkülöníthetősége. Gyakran nem is az a fő kérdés, hogy a határ melyik oldalán vagyunk. Az a mechanizmus kerül tárgyalásra, hogy ha elfogadjuk, hogy van határ, akkor lesz is, minden külső körülménytől függetlenül. Azt viszont, hogy ennek az ellenkezője is igaz lenne, senki nem ígéri.

A határ az, amit át lehet lépni. Aminek az átlépéséhez bátorság kell. Amitől félsz. Amire kíváncsi vagy. Ahol elválik az itt és az ott, és ezzel létrejön e két minőség. A határ „arra kell, hogy tudd, hogy átlépted”. Időnként földrajzi értelemben vett határok jelennek meg a novellákban. Máskor az élő és a nem élő kölcsönviszonyáról olvashatunk, például azokban a történetekben, ahol az emberek gépekként funkcionálnak vagy egy gigantikus gépezet részeiként dolgoznak (Cigiszünet, Kavicsok, Valhalla). Kifordított világ tárul elénk – mintha a gépekre való csatlakozás, az általuk irányított lét lenne a valódi élet, és minden, ami ezen kívüli, csak ideiglenes. Vagy az öntudatvesztésig élhetetlen.

A fentiek sajátos inverze a címadó novella, ahogyan a Vattacukor is. Ezekben az élet válik gépesítetté, kontrollálttá. A gép tudja, mi jó az egyénnek, nem is engedi másként cselekedni. Ahol a gondolat nem szabad, ott az ember nem több egy jól használható eszköztől. Csak egy alkatrész. Az olvasóban mindezek hatására olyan kényelmetlen kérdések merülhetnek föl, mint hogy tekinthető-e alapjognak az öngyilkosságról való döntés. Az okos gépek milyen szempontok alapján határoznak például arról, hogy kinek az élete az értékesebb?

A hatalom több novellában is kikezdhetetlen, arctalan. Jól példázza ezt a Döghecc-ciklus, amelyben a legvéresebb gladiátorjátékokat idéző versenyre kényszerítik a polgárokat, miközben sem a hatalmaskodó(k)ról, de még a fenevad dögről sem kapunk leírást, támpontot vagy bármit, ami a menekülés lehetőségét felvillantaná. Nincsenek fogódzói az elmének, nem tudjuk, mivel állunk szemben. Látszólag sport, csak verseny, de a győzelem csupán a veszteség késleltetése. Elnyújtott túlélés, amelynek kimenetele egy pillanatig sem kérdéses.

Ahol pedig az élet értékéről vagy magáról a létezésről sem dönthet az egyén, ahol az arctalan hatalom – gép vagy politikai vezetés – jól kihasználható, termelékeny tárgyként kezeli az embert, ott szükségszerűen megjelenik az, ami viszont tényleg az ember sajátja: a leleményesség, ahogy ezeket a rendszereket a karakterek megpróbálják kijátszani. Ha a gép dönt az emberi élet értékéről, akkor hozzuk olyan helyzetbe a gépet, ahol az ellenségünk élete a tét! Ha az emberek agyát egyfajta számítógépként, adathordozóként használja a hatalom, akkor – nagyon is emberi síkon, a halálfélelem segítségével – próbáljuk meg kinyerni a legértékesebb adatokat! Ha nem érték az emberi élet, nem lehet tisztelete a halálnak sem.

És van itt még valami, ami nagyon természetes módon következik a fentiekből, és ami erőteljesen megkülönbözteti az embert a géptől. Ez pedig a transzcendencia. Kapaszkodó persze ez sem tud lenni. A szellemek, angyalok, boszorkányok vagy a Gát-ciklus vízalatti lakói sokkal inkább természetfeletti antihősök, korlátozott mozgástérrel és kicsinyes bosszúkísérletekkel. Hitnek, reménynek nincs, nem lehet helye ott, ahol még a halál sem kiút. Ahol a túlélők egyetlen lehetősége a kegyetlenségbe hajló szenvtelenség.

Ez a szenvtelenség a nyelv síkján is megjelenik a szövegekben: a megszólalásmód kicsit sem patetikus, inkább szikár, a legkevésbé sem emelkedett. A Rendszerújra novellái olvasmányosak, a Dragománra oly jellemző aprólékos láttatás, a filmszerű képiség azonnal berántja az olvasót a térbe, amelyben játszódnak, és elfogadtatják az ott érvényes szabályokat. Nemcsak a szereplők, az olvasók sem teszik fel azokat a kérdéseket, amelyek elindithatnának a kitörés, a függetlenedés irányába, vagy amik legalább azt bizonyítanák, hogy rendelkezünk valamilyen belső szabadsággal. Minden, ami történik, elsősorban belül történik. Feloldozást azonban ne várjunk.

Dragomán György: Rendszerújra, Magvető, 2018.

Leadkép forrása: www.petofilive.hu