Egy újabb évad a pokolban

Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk.
Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk.
Orbán Ottó

„A munkám lényegében abból áll, hogy álcázom megvetésemet a seggfej főnök iránt, és naponta legalább egyszer kivonulok a férfivécébe rejszolni, miközben olyan életről álmodom, ami kevésbé hasonlít a pokolra.” Ezt Lester Burnham, egy magazin munkatársa nyújtja be munkaterv címén az Amerikai szépségben, felmondás előtti slusszpoénként. A Dögkeselyűk szinte bármelyik főszereplője is beadhatna ilyesmit, és bizniszelhetne egy romantikus vidéki faluban. De nem teszik. Beállítanak háttérképnek egy fotót a vidékről, ahol panziót akarnak nyitni, de végül letörlik, és maradnak a multinál; elköltöznek otthonról egy fiatal lány kedvéért, de ha vége a viszonynak, hazatérnek; düh, félelmek és elfojtások határozzák meg őket, de az önkitárulkozás pillanata nem jön el, helyette a társalgási formulákat variálják vég nélkül.

Kötter második kötete vállaltan folytatásnak készült, és így hasonló igénnyel érdemes olvasni, mint egy sorozat új évadát megnézni: elvárni a megszokott élményanyagot, de azt is, hogy máshogyan mesélje el ugyanazt, ne lehessen előre tudni, hogy „ki a gyilkos”, fenntartsa a figyelmet, a feszültséget. A sorozatjelleget erősítik a korábbi könyvből visszatérő helyzetek, karakterek, valamint az, hogy mindkét könyvben egy-egy írást szentelt Kötter az értelmiségi vakerálás kiparodizálásának. Az előző kötetben a liberális eszmék élharcosainak mutatott fityiszt az Isten halottban, míg az új kötet Kagyló belga módra novellájában részint újra megjátszotta ezt, részint a művészértelmiség jelenlegi slágertémáit vette elő. Ebben néha már erőltetettnek, programszerűnek éreztem a humanista szereplők lejáratását, ugyanakkor reális jelenségnek azt, amikor olyanok formálnak véleményt szociális, etnikai kérdésekben, akik jómódúak és jó eséllyel nincsenek személyes tapasztalataik ezen a téren.

Az első kötet, a Rablóhalak tablóján nagyrészt a húszas–harmincas éveikben járó jómódú embereket, a VIP-szobák vendégeit vagy legalábbis oda igyekvő fiatalokat láthattunk. A Dögkeselyűk idősebbekről, egy ügyvédi iroda csoportjáról, magyar viszonyok közt jól kereső, középkorú alkalmazottakról szól. Nekik már részben mások a céljaik, mint a rablóhalaknak, ők inkább kiutat keresnek a megunt házasságukból (ha van) és az ügyvédi munkából, ami igazán már egyiküket sem érdekli. Hogy ez mennyire nehéz és milyen abszurd helyzeteket teremt, azt rögtön a kötet első, tükörszerű novellája is kifejezi. Ebben az egyik elvált alkalmazott azzal csajozik, hogy az iroda gazdag, művelt tulajának adja ki magát, aki regényt is ír. Ennek főszereplője – aki saját maga is lehetne – „a multinacionális világ tipikus csúcsvezetője”, aki egy nap felmond és elutazik Indiába, ahol megtalálja önmagát és a szerelmet. Az elbeszélő, az ügyvéd által kitalált könyv története a novella történetén belül nemcsak az elbeszélés síkjait emeli négyzetre, hanem az érzelmi nyomort is, hiszen a regényhős értékrendjének teljes megcáfolása az, ahogyan a kiötlője él.

A Rablóhalakhoz hasonlóan ezek a történetek is személyes nézőpontokból vannak elmesélve, szimpla, élőbeszédszerű módon, ugyanúgy leszámolva a hagyományos, mindentudó elbeszéléssel, mint az előző kötet. A kizárólagos igazság helyett pedig ugyanúgy csak az egyéni nézőpontokból eredő tapasztalatok olvashatók – mozaikkockák a képből. A történetek ugyanúgy keserű konklúziókra és csattanókra végződnek, árnyalatnyi változások érezhetők a Rablóhalakhoz mérve. Ez egyrészt eltávolodást jelent Bret Easton Ellistől, a parttalan felsorolásoktól és a márkafetisiszta, öltönyös ösztönlényektől, illetve kevesebb intertextuális és -mediális alakzat került be az új könyvbe. Ezekbe a novellákba a szerző (Tamás, az ügyvéd) sem lett behelyezve, a könyv világának és a valóságnak az összemosása pedig a jelenkori hazai viszonyokra tett utalásokon túl abban nyilvánul meg, hogy minden novella előtt egy, a tartalomjegyzékben fel nem tüntetett részlet található egy olyan jogi ügy szakvéleményéből, amely hol halkabb, hol hangosabb szólamként az egész művön végigvonul.

A Rablóhalakat könnyedén címkéztem posztmodernnek, de a Dögkeselyűket nem nevezném annak, mert stíluseszközei valamivel klasszikusabbá tették a debütáló kötethez képest. Ezt üdvözlendőnek gondolom abból a szempontból, hogy ezen a könyvön már szinte egyáltalán nem látható Ellis vízjele, azonban a szerző személyiségével folytatott játéknak az elhagyását és a médiumok átjárásának (például a Rablóhalakban minden novella képregénnyel kezdődött), valamint a tükörszerű megoldásoknak a lecsökkenését nem tartom annak, mert ezek olyan szellemes pillanatokat tudtak eredményezni, amiket itt hiányoltam.

A Rablóhalak szörnyszülöttjei között lehetett találni egy-egy olyan karaktert, akik pozitív tulajdonságokkal bírtak, és általában a ragadozók áldozataivá váltak. A szereplők terén annyiban történt elmozdulás, hogy a dögkeselyűk között ugyan ritkák az Ellis-könyveket vagy Mundruczó-filmeket idézően zsigeri karakterek, de pozitív alakokkal is még ritkábban lehet találkozni. Kötter itt még szenvtelenebb, még kevésbé ad teret az azonosulásnak vagy az együttérzésnek. A Dögkeselyűkben számomra csak az iroda két tulajdonosának gyerekei tudtak együttérzést kiváltani, de ők is inkább csak passzív elszenvedőik a szüleik szarkeverésének, igazán szimpatikusaknak őket sem nevezném. Ettől függetlenül a fiú, Zoli szemszögéből elmesélt novellát, amelyben a család férfitagjainak kudarca kidomborodik karácsonykor, Kötter prózája egyik csúcspontjának tartom.

Míg a Rablóhalak sokkoló módon szembesített az anyagi csillogás mögötti érzelmi-szellemi nyomorral, a Dögkeselyűk már a csendesebb, keserű állapotrajz könyve. Bizonyos értelemben még nyomorúságosabb, mint az előző, mert itt a főszereplők reális célokat kitűzve, kellően karakán módon változtathatnának az életükön, de ehelyett olyan kompromisszumokat kötnek, amik nem oldják meg hosszútávon a problémáikat. A Dögkeselyűk méltó, bizonyos szempontból érettebb folytatása a Rablóhalaknak, de mégiscsak folytatás, ami sokkal kevesebb meglepetést tartogat. Néha már túlságosan ismerősek a karakterek és a helyzetek benne, és az igazán kiugró novellákból, az igazán kreatív ötletekből is kevesebbet találtam. Mindent összesítve, ha nem is überelte a folytatás a debütáló könyvet, de tisztességes anyag lett a Rablóhalak új évada.

Kötter Tamás: Dögkeselyűk, Kalligram, 2014.