Egyetlen képből bomlott ki a regény

Elmesélnéd, hogyan lettél annak idején műfordító?

Az egyetem vége felé még nem igazán tudtam, mihez kezdjek magammal, csak abban voltam biztos, hogy mivel nem akarok foglalkozni. Aztán adódott egy lehetőség, a Konkrét Könyvek fordítót keresett. Megcsináltam a próbafordítást, tetszett a kiadónak, és megkaptam a munkát. Persze azt nem tudtam, hogy a következő tíz évben ezzel foglalkozom majd.

A fordítói tapasztalatok inspiráltak arra, hogy megpróbálkozz az írással, vagy már korábban, akár az egyetemi évek alatt is voltak ez irányú törekvéseid?

Voltak annál korábban is próbálkozásaim, nyolcadikban például írtam három rövid történetet – az egyik egy hegymászóbalesetről szólt –, de aztán hosszú ideig inkább csak gondolkodtam az írásról, amikor meg valahogy mégis sikerült összeszedni a bátorságomat, pillanatok alatt elakadtam. A Holtverseny születését is rengeteg vívódás kísérte, de mindig volt mellettem valaki, aki átsegített a holtpontokon. Sok barátomat belerángattam ebbe a kalandba, rengeteget köszönhetek nekik.

Milyen kihívást jelentett annak az írói hangnak a megtalálása, kialakítása, amely integrálja a fordítás során téged ért különféle impulzusokat, ugyanakkor mégis egyéninek mondható?

A műfordítás mindenekelőtt megtanít a szöveggel szembeni alázatra. Egy kitaposott ösvényen kell lépkedni, a szerző nyomában. Ez néha könnyebben megy az embernek, máskor nehezebben, de rengeteget lehet tanulni belőle. Fordítóként sok stílust kipróbálhattam, és közben kiderült, mi fekszik jobban, mi megy kevésbé. McCarthyval lépést tartani például hatalmas kihívás volt. És persze az sem elhanyagolható tény, hogy sokszor két-három hónap alatt kell átültetni olyan szövegeket, amelyeken hosszú évekig dolgoztak a szerzők. A Holtversenyen majdnem tíz évig dolgoztam, és volt egy fázisa az írásnak, amikor bizonyos szövegek hatását próbáltam kiirtani a szövegből, de azt hiszem, az olvasmányélményeim mélyebb nyomot hagytak a regényen.

Milyen hatásokat emelnél ki? Fordítóként vagy akár olvasóként mely szövegek segítették regényvilágod kiépülését?

Azon a nyáron fejeztem be a regény első változatát, amikor Cormac McCarthy Átkelés című regényét fordítottam. Nagy hatással volt rám, de inkább a hangulata, nem a nyelvezete. Az olvasmányaim közül legerősebben – és talán legnyilvánvalóbban is – Bret Easton Ellis és az amerikai minimalista próza hatott rám.

Mi volt a kiindulópontod a Holtverseny esetében? A szereplők vagy egy történetmag jelent meg előtted, esetleg egy kép vagy jelenet villant be először?

Egyetlen képből bomlott ki a regény. Négy srác száguldott az éjszakában egy kihalt elkerülő úton. Amikor megjelent előttem ez a kép, még fogalmam se volt arról, mi történik majd velük a következő kanyarban. Az igazat megvallva, még azt sem tudtam, hogy kanyarodni fog az út. A végleges szövegváltozat nem sokban hasonlít a tíz évvel ezelőttire, de a nyitójelenet megmaradt.



Kezdettől fogva regényben gondolkodtál?

Nem regényt akartam írni, csak szerettem volna elmesélni egy történetet. Az első négy fejezettel évekig piszmogtam, mintha négy novellát írtam volna át újra meg újra. Ötven különböző változat biztosan készült. Kezdtem teljesen elveszni a szövegben, fogalmam sem volt, hogyan és merre lépjek tovább, aztán végül egy barátom tanácsát megfogadva végigírtam a történetet. Azt mondta, ne foglalkozzak a részletekkel, írjam, ahogy jön, utána ráérek majd csiszolgatni rajta.

Milyen módszerrel dolgoztál? Mennyiben igényelt másfajta szellemi kondíciókat, hozzáállást a regényírás a fordítói munkához képest?

Bár vannak nyilvánvaló hasonlóságok a két tevékenység között, de a fordítás szerintem – sok minden más mellett – a kompromisszumokról szól. A fordító félreteszi az egóját, és „átfolyat” magán egy szöveget, én legalábbis nem tudom másként csinálni. Rengeteget lehet tanulni ebből. Az írás ezzel szemben a szabadságot jelenti, annak minden mámorával és gyötrelmével. Hogy egy szemléletes példával éljek: a fordító mindig tudja, hogy hány oldal van hátra a könyvből, amin dolgozik – még ha ez néha nyomasztó is tud lenni –, de amikor a Holtversenyt írtam, csak ritkán láttam a fényt az alagút végén.

Krimiként, thrillerként is olvasható a könyv, melyben felfedezhetők az angol-amerikai irodalmi és filmes hatások. Sokkal fontosabb azonban ennél, legalábbis számomra, ahogyan a négy kamasz srác helyzetét, kilátástalan, bármiféle felelősség nélküli életét ábrázolod. Fikcióról van szó, nyilván gyakran élsz túlzásokkal, mégis ráismerhetünk a mai tizenévesek problémáira. Honnan szereztél ismereteket ezekről? Hogyan tudtál belehelyezkedni kamasz szereplőid világába?

Szerettem volna a kamaszokról mesélni, de nem végeztem kutatásokat. A Holtverseny nem szociográfia, és nem tiszta zsánerirodalom, még ha használ is zsánerelemeket. A történet valóban tele van szándékos túlzásokkal, de azért nem nehéz ráismerni a bennünket körülvevő világra. Reményeim szerint azonban van egy olyan rétege is a regénynek, amely független a kortól és a helytől.

Valóban, hiszen a Holtverseny egy olyan vidéki településen játszódik, mely valahonnan mindannyiunk számára ismerős lehet, akkor is, ha nem tudjuk beazonosítani Kaposvárt, a hét dombra épült várost. Mit tartottál szem előtt a helyszín megrajzolásakor?

Nem egy konkrét helyet akartam megírni, ezért is örülök, amikor valaki például egy olyan városra ismer a szövegben, ahol sosem jártam. Ettől függetlenül, még ha eltorzítva is, belekerült néhány olyan helyszín, amely segített belehelyezkedni a történetbe.

Láthatóan elemeled a regényt a valóságtól, miként az általad megjelenített fiatalok sem akarnak tudomást venni arról a világról, amely körülveszi őket. Mindennapjaikat a kábítószer, a szex és a brutalitás hatja át. Mindenkivel, így egymással és a lányokkal is durván, érzéketlenül bánnak. Csupán néhány jelenetben láttatod az iskolát vagy a családi miliőt. Nem tárod fel, hogyan és miért lettek ilyenek, inkább mostani helyzetüket, mentalitásukat jeleníted meg, miközben persze számos utalással sejteted az okokat. Szándékosan törekedtél erre?

A Holtverseny helyenként abszurdba hajló szatíraként is olvasható. Valahogy úgy szerettem volna írni a kamaszkorról, ahogy Joseph Heller A 22-es csapdájában a háborúról, még ha más eszközökkel is. A szubjektív elbeszélői nézőpont alkalmasnak tűnt arra, hogy a regényvilág túlzásai hitelesek maradjanak, egy névtelen és megbízhatatlan narrátor segítségével könnyen össze lehet mosni a valóság elemeit az álmokkal, a hallucinációkkal és a vágykivetülésekkel.

A regény elbeszélője – a négy fiú egyike, akinek nevére végig nem derül fény – egyes szám első személyben adja elő a történéseket. Miért esett a választásod éppen az ő nézőpontjára?

A nézőpont kiválasztása nem tudatos döntés volt. A Holtversenyt ihlető legfontosabb könyvekben – Nullánál is kevesebb, Amerikai pszicho, Harcosok klubja – is egyes szám első személyű az elbeszélő. A regényben nem nagyon találni olyan szereplőt, akivel könnyen tud azonosulni az olvasó, de ez a névtelen elbeszélő egy fokkal talán érzékenyebb, mint a társai, kicsit többet agyal, és van humora, ami valamelyest talán elviselhetőbbé teszi a nihilt, amelyben léteznek.

Főszereplőid úszók, akik számára mintha az uszoda világa, az edzések monotóniája, Bandibá szidalmai jelentenének valamiféle kapaszkodót. Nem titkolod, hogy kamaszkorodban magad is versenyszerűen úsztál. Az említett közeg alapos ismerete biztonságot adott írás közben?

Az úszás meghatározó kamaszkori élményem. Úgy gondoltam, ha olyan világot választok díszletként, amit belülről ismerek, könnyebb dolgom lesz, bár most már nem vagyok ebben olyan biztos. Amúgy ez a közeg, az uszoda nekem teljesen mást jelentett, mint a regény szereplőinek. Nem voltam egy versenyző típus, de nagyon sokat tanultam a sportból. Ráadásul az uszodában nagyon jó bandánk volt, és jó edzőink, akik sokat tettek azért, hogy amit a regényben megírtam, velünk ne történhessen meg.

Hogyan teremtetted meg a regény központi figuráit? Miként gondolkodtál az ő egymáshoz fűződő viszonyukról?

Az első képpel együtt kaptam ezeket a figurákat is. Könnyen beazonosítható archetípusok, amit csak felerősít, hogy egy másik kamasz nézőpontjából ismerjük meg őket. Sok, amúgy meghatározó tényezőről – családi háttér, gyerekkor – nem akartam részletesen írni, ezekre csak kisebb-nagyobb utalások történnek, inkább a szereplők viszonyrendszerének dinamikája, változása viszi előre a cselekményt.

Rendkívül erős képek követik egymást, gyorsan pergő jelenetekkel operálsz, ami filmszerűvé teszi a regényt. Hallani is lehetett arról, hogy felmerült a megfilmesítés gondolata.

Bodzsár István producer keresett meg, hogy kíváncsi a regényre, majd miután elolvasta, bemutatott Mátyássy Áronnak, akivel már elkezdtünk dolgozni az adaptáción. Még nagyon az elején járunk a munkának, úgyhogy erről egyelőre nem tudok többet mondani. De már az is óriási öröm, hogy egyáltalán felmerült ez a lehetőség.

Várhatóan továbbra is a fordítás marad számodra elsődleges, vagy egyre fontosabbá válik az írás, és újabb szövegekre számíthatunk?

Jelenleg egy könyvkiadóban dolgozom szerkesztőként, a szabadidőmben pedig próbálok minél több időt tölteni a családommal. De az írás valószínűleg ugyanolyan szerelem lesz, mint a műfordítás, és van még néhány történet, amit szeretnék elmesélni.