Egyszerre haragudni és örülni

„Ez a könyv hátat fordít az elvárásoknak”, állítja Simon Márton a Nyílt láng használata hátoldalára írt ajánló szövegben. Elvárások pedig tagadhatatlanul vannak: Kemény Zsófi helyzete két okból sem egyszerű. Viszonylag mindkettő köztudott, már-már bulvárosnak látszó szempont, ám mivel ezek rendelkeznek esztétikai vetülettel – sőt némileg talán tartalmival is –, érdemes foglalkozni velük.

Az első ilyen tény, hogy Kemény Zsófi egy többköltős család tagja. Kemény Istvánt a mai fiatal költőgeneráció számos tagja tartja meghatározó szerzőnek, és ez alól a saját lányai sem kivételek. Persze, hiszen a lányai, vághatná rá enyhe ingerültséggel az irodalmi bulvárt ismerő olvasó, miközben talán ő maga sem tudja, minek a tisztázását várja ennek kapcsán: a Kemény lányok viszonyának tisztázását apjuk lírájával, vagy inkább a Kemény lányok viszonyának tisztázását apjuk személyével. Amíg a második lehetőség egyszerű és goromba személyeskedés, addig az első egy irodalmilag teljesen jogos elvárás.

A Kemény lányokat pedig szerencsére keményebb (sic!) fából faragták annál, hogy az erről való beszédet megspórolják saját lírájukban. És amíg Kemény Lili a Madaram című kötet első ciklusának legvégén meglehetősen tiszteletteljes hangvételben beszél konkrétan megszólított apjához (Kettőnk közül), addig Kemény Zsófi a Nyílt láng használatát pimaszul és vakmerően egy Kemény István-verssel való párbeszéddel indítja: a Rontás dacosan és provokatívan, ugyanakkor inkább csak a képek és a játékosság szintjén vitatkozik Kemény István Kishitével, kontextusba helyezkedve annak alcímével („rontás ellen”). A törhetetlen üveg, amiből a Kishitben csak szilánkok maradtak, itt „tényleg törhetetlen”, ráadásul a beszélő koporsója készült belőle, aki ennek fényében „igazán rontani” akar, és ha eleget rontott, „siránkozni, / erőt gyűjteni, és a tengerről a Dunának / még pár új, rontott sirályt hozni”.

Nem lehet nem észrevenni a magánmitológiák – sem eszközként, sem azon belül egyes motívumonként megjelenő – találkozását. Ez egyfelől jelen helyzetben természetes, másfelől éppenhogy magánmitológia-jellegénél, illetve azok motívumainak használati módjánál fogva nyújthat többet – abszolút szubjektív módon – egyik vagy másik nézőpont. Kemény Zsófi kezdő gesztusából én az ezzel való játék elviccelését érzem. Amennyiben ezt a gesztust – ismét Simon Márton szavaival élve – a tétek szimpatikusan nagyvonalú kezelésének tekintem, egy könnyed, motívumokkal teli, ám egy lehetséges nagyobb lényeget tekintve feledhető alkotást sejtek egy olyan könyv mögött, amely képes ezzel a gesztussal indítani.

Itt kell megemlítenem a második közismert – ugyancsak bulvárértékű – tényt, amelyet egyébként a könyv Kemény Zsófit bemutató része sem hallgat el: „Tizenhét éves kora óta slammerként járja az országot és a határon túli területeket”. Ez a megfogalmazás tökéletesen leírja a szerző műfaj iránti elhivatottságát, ugyanakkor szembemegy azzal a nagyvonalúsággal, amely Kemény Zsófi slam poetry szövegeit ugyanúgy jellemzi, mint Simon szerint a Nyílt láng használatát. Mindezt egy kicsit szigorúbb, kritikusi szemmel olvasva elfog az enyhe ijedtség, Kemény Zsófi slamszövegei ugyanis sokszor jócskán túl vannak azon a nagyvonalúságon, ami egy formailag-tartalmilag bármilyen módon is koherens szövegbe belefér. Konkrét példának ott van a félonline-on publikált, Kolor című slam-szöveg, amit olvasva azt a konzekvenciát vonná le az elvakult anti-slammer, hogy a műfajnak kötelezően sajátja a tartalmilag teljesen inkoherens részeket vicces rímekkel összekötő elnyújtottság.

Az eddig leírtak alapján három kérdést tehetünk fel: 1.) Hogyan viszonyul összességében Kemény Zsófi lírája a már említett családi körülmények között a családversekhez, illetve az ugyancsak részben innen eredeztethető magánmitológiához? 2.) Hogyan viszonyul Kemény Zsófi lírája a Kemény Zsófi által művelt slam poetryhez? 3.) Amennyiben – Simon ajánlását részben követve – mindkét eddigi kérdésünkre az a válasz, hogy nagyvonalúan, akkor mennyire szimpatikus ez a nagyvonalúság a könyv egészét tekintve?

Első kérdésünk inkább tartalmi, mint stilisztikai, a válasz pedig – igazából szerencsés módon – az, hogy Kemény Zsófi lírája, a nyitó vers flegmasága ellenére, nem rendelkezik egységes viszonyulással az említettekkel kapcsolatban, ez a bizonytalanság pedig jóleső erősséggel csapódik le a kötet egy-egy, családversnek nyugodtan nevezhető szövegében. Olyan szövegek ezek, amelyekben a lírai énnek van mivel szembenéznie, az így adódó helyzetekben viszont különbözően reagál: hol dacos („Egy éjjel aztán kiirtom az erdőt, / hogy legyen viszonylagos testvérgyilkosság, / hogy rám ne hathassanak a beépült babonák; / hogy meghamisítsam a családi statisztikát.” – Hamisítás), hol számonkérő („A nagyszüleim valamit készen kaptak, / amit a fotóikról fotoshop helyett / széles mosollyal tüntettek el.”– Fekete), hol csak csendes és pontos megfigyelő (Dédi, Kata; Fürelíz). Olykor ezeken a pontokon is magánmitologikussá válik, sőt rövidebb szövegeknél az is előfordul, hogy nagyjából az egész vers tömör, rövid, magánmitologikus összefüggések játékos leírása. Ilyenek például a Séta vagy a Kőhold, amelyek holdas motívumrendszere és valóban frappáns tömörsége leginkább a többségében Kemény Lili által írt Kisszínes-dalokra emlékeztet.

Második kérdésünkre részben ugyancsak a frappáns tömörség ad választ: Kemény Zsófi ugyanis sokszor képes valóban nem nagy tétű, de jól összerakott, rövid verseket létrehozni, ezzel szemben slam-nyelvének túlzsúfolt a képalkotása (ami amúgy szintén előfordul a kötetben, például a Most eldől, a Szív és érv vagy a Hagyjál című szövegek esetében). A már említett Séta és Kőhold mellett ilyen például a Magyarázat, ami a kötet legügyesebb, legpofátlanabb blöffje („Azért akartam lelket csinálni, / hogy aztán már nyugodtan szerethesselek. // De megsajnált az ébresztőórám, / és hagyott még éveket aludni”). Ugyanakkor az itt használt szövegalkotási módszer – tudniillik, hogy a körülbelül kétsornyi lezárás semlegesíteni igyekszik az addig leírtakat – olykor indokolatlannak tűnik. A Tücsök például ettől válik olyanná, mint egy kedves, de átlagon aluli tinédzservers („Minden ciripre jut két szívdobbanás. / Furcsa, hogy téged meglátni,/az egy másodperc alatt/három cirip.”) Ismét pozitív példa ugyanerre az alkotási módra Az éjszakai életről, amely a kötet egyik legjobbja, vagy az Egy alternatív vég („Csak azt gyakorlom, hogy kell elrontani mindent, / hogy mire tényleg odaérek, könnyen menjen / majd a nagy elrontás”).

A Nyílt láng használatában ugyanis ez a blöffként ható, hirtelen semlegesítő megoldás valamivel többször működik jól, mint ahányszor nem. Hogy ez mennyire jelenti a tétek szimpatikus nagyvonalúságát, már más kérdés. Én inkább úgy mondanám, hogy ezek a szövegek az egyenlőséget keresik. Azt az egyenlőséget, amelyben szerző és befogadó, illetve a magánmitológiai szereplő elhallgat, mert már nincs mit mondani. Az erre irányuló törekvések pedig hol okosan érzelmesnek és együttérzőnek, hol enyhén cinikusnak és erőszakosnak hatnak – s ezzel lényegében választ adtam a harmadik kérdésre is.

Valahogy egyszerre haragszom erre a könyvre, és örülök neki. Haragszom rá, mert sokszor flegma, és olykor esetlen is. És örülök neki, mert nincs kétségem afelől, hogy valami valóban fontos érdekében ilyen. Ez pedig – akár nagyvonalú gesztus, akár valami más – mindenképpen szimpatikus.

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata, Libri, 2015.