Erdély és Svájc között

Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényéről 2000-es megjelenése óta számos elemzés, tanulmány született; népszerűségét leginkább mégis az mutatja, hogy 2013-ban már az ötödik magyar nyelvű kiadása jelent meg. Ez év januárjában pedig – Smaranda Enache román emberjogi aktivistával együtt – rangos elismerésben részesült: a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díját kapta meg. A svájci szervezet egyik fontos céljának tekinti, hogy olyan művekre hívja fel a figyelmet, melyek elősegítik a magyar–román együttműködést, és hozzáférhetők mindkét ország nyelvén. Ezért is esett a választás Szávai Géza regényére, mely 2008-ban román nyelven, 2011-ben pedig franciául is megjelent. De az elismerés nyilvánvalóan a Székely Jeruzsálem egész szellemiségének szól: Szávai Géza műve ugyanis a székely szombatosok történetének felidézésével az erdélyi és az európai identitás és lelkiismeret nagyon aktuális kérdéseit vizsgálja. A genfi díjátadón Ion Bogdan Lefter, neves román irodalomkritikus a művet „rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regénynek” nevezte.

„Erdély legendásan toleráns földjén több nemzet él sok évszázada egymás mellett. A 16. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat. A második világháború után már csak néhány család maradt belőlük. Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapocs fűzte: a hit” – ezekkel a sorokkal indul az esszéregény, melynek címlapján a ceauşescui falurombolás szimbólumává vált, vízzel elárasztott Bözödújfalu látható. A faluban egykor különböző nemzetiségű és felekezetű – katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatos – családok éltek együtt évszázadokon át, ahogy az elpusztított faluban álló emlékművön is olvashatjuk: „egymást tisztelve és szeretve, példás békességben”. Szávai Géza, aki gyermekkorát Küsmődön, Bözödújfalu közelében töltötte, személyes-vallomásos hangon, ugyanakkor páratlan dokumentum- és fényképanyagot felhasználva, Erdély és Magyarország történetébe ágyazottan idézi fel a „lelki zsidók” történetét. Az irodalmárok a közel ötödfélszáz oldalas kötetet nevezték posztmodern regénynek, breviáriumszerűen olvasható Erdély-bibliának, fikcióval és lírával kevert sajátos történelemkönyvnek; jellemezték „lassan befogadható”, ugyanakkor „letehetetlenül izgalmas” olvasmányként.

A szerzőt a Székely Jeruzsálemért kapott elismerésről, az esszéregény hosszú távú hatásáról kérdeztem, de természetesen szó esett az elmúlt években született műveiről és további írói terveiről is.



A Székely Jeruzsálem díjazásakor elhangzott, hogy a Pro Transylvania Bilingua Alapítvány olyan műveket jutalmaz, melyek a nemzetek közti a párbeszédre hívják fel a figyelmet. Milyen lehetősége, szerepe van az íróknak, az irodalomnak e párbeszéd létrejöttében?

Az írók és a műfordítók gyakran vannak kiszolgáltatott helyzetben, hisz kiadóktól, különféle intézményektől függ, kinek mely műve jelenik meg, vagy melyik művét fordítják le más nyelvekre. Eközben a kiadók is küzdenek a megmaradásért, és sokszor kétségbeesetten igyekeznek megfelelni a digitális kor követelményeinek. A változásoknak sokan csak a negatív oldalát látják, pedig vannak pozitív következményei is; ezek egyike, hogy az írók, műfordítók nemzeteken átívelő egyesületeket, társaságokat hoznak létre, melyek aztán megjelentetésre, fordításra ajánlanak műveket a kiadóknak. Ahhoz, hogy egy irodalmi mű külföldön is hatni tudjon, be kell kerülnie a nemzetközi irodalmi kommunikációba. Így a Székely Jeruzsálemet is a műfordítók ajánlották a genfi alapítvány figyelmébe. Az én helyzetem abban kivételes, hogy a regény idegen nyelvekre való lefordítását is kezdeményezhettem a Pont Kiadónak köszönhetően.

[A Pont Kiadót 1994-ben alapította Szávai Géza, azóta feleségével, Szávai Ilonával működteti. A kiadó – a honlapján lévő bemutatkozás szerint – „a közép-kelet-európai rendszerváltozások nyomán érzékelhető problémák” kezeléséhez is segítséget kíván nyújtani. Ezért szépirodalmi műveken kívül – melyek egy részét több nyelven is kiadja – sokféle tematikájú könyvet jelentet meg: többek közt pedagógiai, ismeretterjesztő, roma témájú, tanatológiai munkákat – a szerk.]

A saját kiadó miben tudta még segíteni a könyv sorsát?

Arra a szabadságra és függetlenségre, melyet egy saját kiadó biztosít, a Székely Jeruzsálem esetében különösen nagy szükségem volt. Ez a regény ugyanis olyan témákkal foglakozik, mely sokakat érint érzékenyen, és rajongó együttérzést éppúgy kiválthat olvasóiból, mint heves ellenérzéseket – nem hiszem, hogy más kiadó vállalta volna a megjelentetését. Én pedig a lehető legőszintébben akartam írni arról, ami gyerekkorom óta foglakoztat: a székely szombatosok életéről, s ezen keresztül Erdély és Magyarország történelmi sorsfordulóiról. A kötet megjelenése óta sok helyre hívtak – romániai, magyarországi városokba, de a brüsszeli Balassi Intézetbe is –, így sok olvasóval találkoztam.

A könyvben a székely szombatosokról nem vallástörténeti kuriózumként esik szó; sokkal inkább a szabadságukhoz, szuverenitásukhoz végsőkig ragaszkodó, öntörvényű emberek példáiként jelennek meg. Nem tűnhet a mai olvasók számára mégis távolinak és idegennek e közösség élete?

Az, hogy emberek egy csoportja a lelkiismeret szavára hallgatva identitást választ magának, bárhol, bármikor megtörténhet a világon. A székely szombatosok számára a zsidó hit választását írta elő a lelkiismeretük; történetük azonban semmiképp nem kuriózum, hanem – s erről beszéltem a genfi díjátadón jelen lévő, sok országból és sokféle nációból érkezett közönségnek – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata. Területi elcsatolások, gyarmatosítások mindig voltak a történelemben – most is zajlik épp a krími konfliktus –, de közösségek is keresik helyüket, identitásukat, s döntenek arról, hogy miként és hogyan kívánnak élni. A 16–17. századi Erdélyben a mai Európa számára is érvényes gondolatok, érzületek születtek: és nagyon fontos, hogy a múltban létrejött pozitív szellemi, közérzeti hagyományokhoz mi is tudjunk asszimilálódni.

Azt írja a Székely Jeruzsálemben, hogy Bözödújfaluban a különböző vallási közösségek azért is éltek békében egymással, mert mindannyian istenfélők voltak. A mai világban ez már nem jellemző; mi tarthatja féken a mai közösségek – nemzetek, szellemi irányzatok – egymás elleni indulatait?

Nem biztos, hogy egy író feladata erre válaszolni. De a Székely Jeruzsálemben én egész pontosan arról írok, hogy gyerekkorom falusi környezetében miként beszéltek a nem istenfélő emberről. „Nem ismer sem istent, sem embert” – mondták róla, s ez a mondat – ami a legsúlyosabb negatív ítélet volt – szinte a székely népballadák precizitásával ragadja meg a lényeget. Kinek-kinek más a hite, meggyőződése, de egymás elfogadása mindannyiunk továbbélésének záloga.

Úgy vélem, a másik ember „idegenségének” megértésére, elfogadására való képességünk a létünkbe van kódolva: mindannyian apától-anyától származunk, mindannyian hidak vagyunk két „idegen” ember között. A könyvemben ennek az igazságnak a felismeréséről írtam az általam hallott-olvasott történetek révén. A történetmesélés során pedig a zsidó-keresztény hagyományhoz nyúltam vissza. A Duna Televízióban a könyv kapcsán készült egy portréfilm, abban is beszéltem arról, hogy a Biblia epikája foglalkoztatott a Székely Jeruzsálem megírásakor. Nagyon bosszantott, hogy a film angol nyelvű változatában viszont az epika szó helyett az etika szerepelt, mintha a könyvben én a Biblia etikájával foglalkoznék. Pedig erről szó sincs, nem kívánok senkinek sem „morált diktálni”, az irodalomnak nem is ez a feladata.

Az idegen világok találkozása, konfliktusa más regényeiben is megjelenik: az 1600-as években játszódó Aletta bárkája például egy holland lány és egy japán férfi kapcsolatáról szól. A tartalmi párhuzamon kívül azonban e műnek nincs más hasonlósága a Székely Jeruzsálemmel, igaz, a többi regényével sem: mintha minden művében más és más regényvilágot építene föl.

Az Aletta bárkája Japánban játszódik, és a japán elbeszélő művészet hatását tükrözi. A regényeim formáját, szerveződését a bennük megjelenő életanyaghoz igazítom, s ha egy formát kipróbáltam, azt utána már nem használom. Ezért valóban minden regényem más, mert minden művemhez „új képletet” találok ki. Így aztán akad olyan olvasóm, aki például a Séta gramofonzenére című regényemet ugyan nagyon szereti és számtalanszor elolvasta, de az Aletta bárkája már távol áll tőle. Én viszont regényíróként kockáztatni és kísérletezni szeretek.

Legutóbbi regénye, a Csodálatos országokba hoztalak fő színhelye Svájc, de hősei számos más országban megfordulnak, mintha keresnék helyüket és önmagukat Európában.

Az utazás az én életemben is mindig fontos volt. Nagyon fegyelmezett ember vagyok, ugyanakkor szertelen is: s az utazásaimat is e kettősség jellemezte. Az elmúlt évtizedekben sokfelé „elgurultam” Európában, s az utazások tapasztalatai megjelennek a műveimben. Svájcban például harminc évvel ezelőtt jártam, s most, amikor a díjátadó után Genfben sétálgattam, azt tapasztaltam, hogy minden helyet megtalálok, amit a könyvben megjelenítek. S a feleségem fedezte föl, hogy az egyik genfi utca nevét viseli a regényem egyik fontos szereplője; érdekes érzés volt, hogy topográfiailag „működik” a regény, én pedig szinte benne vagyok a saját művemben.

Milyen új irodalmi tervei vannak?

Az eddig megszületett regényvilágok lassan kezdenek egy összefüggő hálóvá összeállni, ezt szeretném újabb művekkel folytatni. Több félig kész vagy majdnem befejezett regényanyagom van, s ezek végső formába öntéséhez legalább 6-7 évre van szükségem. Remélem, lesz időm és módom megvalósítani ezeket a terveket.