Nem lehet morálisan hontalannak maradni

A beszélgetésre készülve a honlapodat is felkerestem, ahol azt olvastam, hogy a családodban mindenki ír. Számodra is gyerekkorod óta természetes az alkotás?

Szerettem olvasni, szerettem történeteket kitalálni. Amikor hatéves voltam, még csak egy számítógép volt a családban, azzal pedig a szüleim pénzt kerestek, ezért tabunak számított. Szóval a második legjobb lehetőséget választottam: egy régi írógépet, amit kivittem a kertbe, a cseresznyefa alá, és faxpapírtekercset fűztem bele. Ez azért volt jó, mert nem kellett állandóan cserélnem a papírt, csak hagyni, hogy legördüljön a tekercs, és elvágni az alján, ha a történet véget ért. Az írás lefoglalt, megtornáztatta az agyamat, ezért szerettem meg.

Miket írtál akkor, és mikor kezdted érezni, hogy ez akár komolyabbá, rendszeres elfoglaltságoddá is válhat?

Akkor még csak rövid történeteket írtam. Volt egy visszatérő szereplőm, akit Október Alfonznak neveztem. Szobafestő volt. Egyszer írtam vele egy variációt a Pügmalionra: a kecses márványszobor nem gyönyörű nővé változik benne, mint az eredeti történetben, hanem a szőrös, magas vérnyomásos Október Alfonzzá. Pügmailon nem érti az egészet – senki nem ért semmit. Még gimnazista voltam, amikor elkezdtem a Rádiókabarénak dolgozni, aztán bekerültem Fábry Sándor írócsapatába. Akkor már komolyan gondoltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

A Rádiókabaré hogyan kezdődött? Ki figyelt fel rád?

A bátyámmal írtunk egy jelenetet, és elküldtük Litkai Gergőnek. Vele azóta is sokat és szívesen dolgozunk együtt. Berakta a műsorba a jelenetünket, pedig nem működött valami jól. Írásban sokkal viccesebb volt. Sokat kellett még tanulnunk a leírt és a felolvasott szöveg különbségeiről.

Testvéreddel, Gáspárral hogyan tudtok együttműködni? Milyen közös munkáitok vannak?

Most épp a Jurányi Házban fut egy színdarab, amit Litkai Gergővel hármasban írtunk: az a címe, hogy Magyar nátha. De készül egy film is a Filmalap támogatásával, amin közösen dolgozunk. Hatékonyan működünk együtt, mert jól megértjük egymást. Elég egyforma a humorérzékünk, hasonlóan működik az agyunk.

Tavaly ősszel jelent meg első regényed, a Vak majom. Sodró lendületű, izgalmas művet tettél az asztalra, a mely az első sortól az utolsóig ébren tartja a figyelmünket. Segítettek a már említett, korábbi tapasztalatok, vagy a regényírás teljesen más hozzáállást kívánt?

Szeretem azt a szabadságot, amit egy regény ad. Nem kell arra gondolnom, hogy mennyi pénzbe kerül a létrehozása, kik lesznek a színészek, és így tovább. De persze, rengeteget segítettek a korábbi tapasztalatok is. A viccek működési mechanizmusa, az írásbeli hatáskeltés eszközei bizonyos mértékig tanulhatóak. Nemcsak az írás, de az olvasás által is. ACandide és más hasonló pikareszk regények vagy a Mindenmindegy Jakab, ami már egy újkori regény, szélsőségesen más módszerekkel fűzik össze a főszereplő kalandjait. Diderot-nál azáltal, hogy minden mindennel összefügg, sokkal nagyobb jelentőséget nyernek az események. Ez egy remek írói fogás. Az olyan alkotók, mint Proust vagy Camus már nem azokkal a kalandokkal törődnek, amik az emberrel történnek, hanem azokkal, amelyek az ember belső világában játszódnak, és ezekhez más eszközökre, más elbeszélői technikákra van szükségük. Edmund Burke 1757-ben publikálta a Filozófiai vizsgálódás című könyvét, amelyben megfogalmazza többek között azt is, hogy szerinte milyen jelenségek, tapasztalatok keltenek az emberben borzadályt. Teljesen új szerszámokat adott a kor emberének, ami az olyan gótikus horrorregények megszületéséhez vezetett, mint például a Frankenstein. Hiába ír a valaki színpadra, rádióba vagy képernyőre, a munkafolyamat mindig az írással kezdődik, a papíron kell létrehozni valamit. Ezért fontos, hogy az ember birtokában legyen a szükséges eszközöknek, és tudatosan alkalmazza őket.

Mi volt meg először a regényből? A figura, a történet vagy valamilyen kép jelent meg előtted?

Először a két Nobel-díjas professzor kísérlete tetszett meg. Bejelentik a szálloda lakóinak, hogy egy kísérlet részesei lesznek, de nem mondják meg, mi az pontosan. Hihetetlen kontrolláló és viselkedésformáló ereje van a puszta megfigyelésnek. Hányszor teszünk valamit a hajlamaink ellenére pusztán azért, mert mások látnak vagy megláthatnak minket? Akkor is, amikor egyedül vagyunk. A modern büntetésvégrehajtó és viselkedésjavító intézmények arra építenek, hogy folyamatosan megfigyelés alatt tartják a bentlakókat. Ezzel szimulálják számukra, amit a hétköznapi, társadalomban élő ember magától érez: hogy az életük mások tekintete előtt zajlik. Így nyernek kényszerítő erőt a hiedelmek és a vallási törvények is – igyekszünk erkölcsösen viselkedni, mert Isten szeme mindent lát.

Rögtön regényben gondolkodtál, vagy eleinte pusztán érezted, hogy jó lenne megírni ezt a történetet?

Már régóta foglalkoztatott, hogy regényt írjak, de nem akartam elkezdeni, amíg technikailag nem éreztem magam elég magabiztosnak ahhoz, hogy be is tudjam fejezni.

Volt kialakított munkamódszered, amihez igyekeztél tartani magad? Vagy írtál, amikor időd engedte?

Nem szeretek úgy írni, hogy nem tudom, hová tartok az egésszel. Az, hogy gondolkodom a szövegen, a történeten, a karaktereken, legalább annyi időt és munkát vesz igénybe, mint az írás maga. Talán többet is. Szeretek nagy sétákra menni, szerettem nagy sétákat tenni Párizsban is, akár egész nap. Aztán írtam, amikor időm engedte. Időt találni volt a legnehezebb.

A főszereplő alakjára, hangjára, beszédmódjára hogyan találtál rá? Mennyire vagy személyesen benne ebben a figurában?

Az elbeszélő fizikai megjelenéséről nem árultam el semmit, mert nem is lényeges. Azt akartam, hogy a gondolatain és a problémáin keresztül ismerjük meg, ezért nem számít, hogy éppen visel-e szemüveget, vagy szakállas-e. Még csak a neve sem fontos. A gondolkodása hasonló az enyémhez, csak korlátozottabb kiadásban. Vágyik a szabadságra, de fél is tőle. A humorunk is eléggé hasonló. Valószínűleg ő is túl sok Tom és Jerry-t nézett gyerekkorában, és ezért nehezére esik bármit is komolyan venni, beleértve saját magát is. Ilyen-olyan formában az én tapasztalataim vannak újragyúrva benne, de összességében eléggé különbözünk.

Inkább csak megtörténnek vele a dolgok, nincs befolyása az eseményekre. Minden, amit addig biztosnak hitt, egyik napról a másikra összeomlik. S bár óriási vagyon örököse lesz, ez még reménytelenebbe teszi a helyzetét. Mennyit változik főhősöd a regényidő alatt a különböző történések hatására? Tekinthető-e fejlődésregénynek a Vak majom ?

Nem tudom, mit jelent, hogy fejlődés. Mi számít egy embernél fejlődésnek? Ha valaki egy történet elején még nem tudja megkötni a cipőfűzőjét, a végére pedig már igen, akkor az fejlődés? Nyilván nem. És ha egy tolvaj végül megtanulja, hogy lopni morálisan helytelen? Ez már inkább. Úgy tűnik, mintha azokat neveznénk fejlődéstörténeteknek, amelyekben a főszereplő közeledik vagy elér azokhoz a társadalmilag elfogadott szabályokhoz, belső meggyőződésekhez, amiket a környezete látni szeretne tőle: így és így tegyél, ha közülünk való akarsz lenni. El tudok képzelni egy kannibálokról szóló történetet, ahol a főszereplő ráébred, milyen fontos megenni a keresztény misszionáriusokat. Bizonyos kultúrákban ez is fejlődéstörténet lenne. Az én elbeszélőm nem jobb vagy boldogabb lesz, inkább szabadabb ember. Felismeri a saját szabadságát, a saját felelősségét a döntéseiben. Ha létező személy lenne, a fejlődéstörténete a könyv vége után venné kezdetét, amikor kiderül, hogy ezzel a szabadsággal élve hogyan kezdi el meghatározni önmagát. Hová szeretne tartozni? Nem hiszem ugyanis, hogy lehetséges morálisan hontalannak maradni.

A három bölcs majom szobra a regény közepe táján kerül elő az egyik jelenetben. Miért vált számodra fontossá ez a motívum?

A testvéreimmel mindannyiunknak van egy-egy figurája a három bölcs majom szobrából. A nagyszüleinktől kaptuk őket, még réges-régen. Az enyém az, amelyik befogja a száját – az íróasztalomon tartom. Arra emlékeztet, hogy túl sokat beszélek. Egyszóval mindig a szemem előtt voltak ezek a szobrok, szeretem őket, sokat gondolkodtam a jelentésükön.

Hogyan kapcsolódik a főszereplő sorsához a borítón is látható, szemét mindkét kezével eltakaró figura?

Egyszer láttam valakit, aki síelni tanult. Még nem tudott jól fordulni, de jött egy élesebb kanyar, és megijedt. Ösztönösen eltakarta a szemét, és így teljesen vakon, nyílegyenesen beszáguldott az erdőbe. Ez egy jó példa arra, hogy nem tudomást venni egy problémáról csak nehezíti a helyzetünket, még akkor is, ha a helyzet éppenséggel nehéz. Az én főszereplőm is hasonló hibába esik. Azt hiszi, ha elkerüli a valóságot, akkor a valóság is elkerüli őt.

Könyved a Magvető gondozásában látott napvilágot. Hogyan kerültél a kiadóhoz?

Beletelt egy kis időbe, hogy kiadót találjak, több helyen is próbálkoztam. A Magvetőnél Turi Tímea vette kézbe a kéziratomat. Az első pillanattól kezdve hihetetlenül odafigyeltek rám, bíztak bennem, rengeteg segítséget kaptam tőlük. A legjobb helyre kerültem.

Milyen volt a közös munka? Mennyit tett hozzá az anyaghoz?

Nagyon szerettem együtt dolgozni Timivel, velem lelkesedett a könyvért, teli volt ötlettel és javaslattal. Sohasem az anyag korlátaira mutatott rá, hanem a lehetőségeire.

Merre tudsz továbblépni? Vannak új ötleteid?

Tervezek második regényt, nyertem rá NKA-támogatást is, és ígéretet a kiadótól, hogy megmaradunk egymásnak. Nem könnyű Magyarországon, hiszen sokan írnak – ami nem baj –, de kevesen olvasnak. Szeretnék kijutni a külföldi könyvpiacra is.

Leadfotó: Szilágyi Lenke