Fehér elefánt a porcelánboltban

Turi Tímea második kötete ígéretet hordoz a címében: a kibeszéletlen, sebként felnyíló emlékek feldolgozását a középkor óta hangtalanná lett médiumon, az olvasáson keresztül. A belső beszéd meghittsége egyben zavarba ejtővé is teszi az erről való direkt, tárgyiasító gondolkodást, azaz a kritikai reflexiót.

A kötet elején – a könyvet tagoló hét ciklus előtt – álló Meridián című vers alapján egy generációs életérzés kötetét is várhatnánk: „végre azok vagyunk, akik lenni akartunk [...] fiatal felnőttek a büszkeségben [...] most értünk be – / és most elbukunk”. A kötetben számos ilyen, egy fiatal nő élethelyzetéből adódó tapasztalat kerül versbe: a férfimesterekkel való leszámolás (Esni el), a hagyományos nemi szerepek intézményei iránt táplált indulatok (Férfiak ülnek a kertben) vagy az irodalmi álmaikat temető Játszótéri anyák. Ez utóbbi kettő talán a könyv két legemlékezetesebb és legradikálisabb verse.

A kötet perspektívája azonban jóval szélesebb ennél, és ez legjobban talán a Fehér elefánt című versben mutatkozik meg, ami a Meridiánnál sokkal inkább meghatározza a kötet hangját, az ugyanis sokkal inkább a női, mintsem a generációs létélmény köré szerveződik: „Nem a test tesz nővé. Nem a lélek / érzékenysége. Hanem az, hogy / minden nőnek van egy története, amit / nem mesél el.” A női identitás tehát nem biológiai, nem pszichológiai, hanem narratív, traumatikus identitás. Innen nézve nyeri el a kötet koncepcionális jelentését: a női identitás építőelemeit találjuk benne. És éppúgy, mint egy személyesen elbeszélt történetben, a szálak összegubancolódnak, a személyiséget felépítő mondatok belelógnak egymásba.

A verscím a „ne gondolj a fehér elefántra” szállóigére utal. Állítólag az alkimisták kézikönyvei figyelmeztetnek rá, hogy egyes metódusokat tönkretehet, ha a recept alkalmazója a fehér elefántra gondol. A kifejezés szállóige lett, olyan dolgokat jelent, amiket minél inkább szeretnénk kiverni a fejünkből, annál kevésbé sikerül. A szövegben ezek a történetek ilyenek, amiben a nők „nem vettek részt”, pusztán megtörtént velük, mégis „mindig visszajárnak gondolatban / épp a tetthely mellé.” A krimik közhelye fordul itt át, hiszen a zsáner kánonja szerint a tettes jár vissza a tett színhelyére. Itt az áldozat teszi ugyanezt, hiszen nem szabadulhat a történettől, ami benne marad.

A Dalok a divatlapból a kollektív női identitás helyzetdalait, illetve a kultúrtörténet fontos nőalakjait is megidéző szerepverseket tartalmaz: A mizantróp Céliméne-je, Frida Kahlo bajusza a tükörben, a Peer Gynt Solvejgje egy-egy szorongó, rövid, melankolikus monológban mutatnak föl sűrű sorskoncentrátumokat. A fegyelmezetten szép nyelv egyes sorokban már-már a modorosság határát súrolja: „Az életed ez a készülés legyen.” Ugyanakkor bravúros a kötet belső koherenciája, a verssorokból cikluscímek lesznek, egyes szintagmák vagy képek pedig egymást erősítve bukkannak föl újra.

A Hóvirág cukrászda ciklus egyéni- és családtörténeti szálat indít: a később visszatérő kék bárány-motívum is itt bukkan fel, innen lesz látványos a versek belső intertextualitása. A Kék bárány a következő ciklus címe lesz, az óra pedig, amit díszít, két oldallal később metaforaként jelenik meg: „Köveket cipelek, pedig számlapok.” Szintén verscím lesz a kék bárányórán az éjfélt jelző „négy O birodalma”.

Mindenképp a szerző javára kell írni, hogy a legsűrűbb szövegei is könnyen olvashatók, prózaszerűen sodróak, ami alapján a kötetnek nagy népszerűséget jósolhatunk. A női identitás kérdése talán egyetlen költőnőnél sem hangsúlyos ennyire. Turi Tímea költészete markánsan különbözik például Erdős Virág rímes, dalszerű képviseleti lírájától és Izsó Zita vagy Csobánka Zsuzsa sűrűbb szövésű, komplexebb képekkel dolgozó emlék- és traumaközpontú verseitől. Valahol a két poétika között lenne a helye, miközben mindkettőből van benne valami.

Talán ez a középutasság, ami miatt – a könnyű megközelíthetőség és olvashatóság erényei mellett – kicsit alatta is marad a címben megfogalmazott ígéretnek. Jólneveltsége, finomsága nem alakít ki az elbeszélt történetszinopszisokkal megrázó viszonyt: sem kontrasztot nem alkot (mint például Erdős játékos stílusban elmondott traumatörténetei), sem a kimért objektivitás nem jut el olyan messzire, mint a szabad versben alkotó fiatal szerzők jó részénél (Izsó, Csobánka, Deres). Ez nem lenne gond, hiszen Turi az élőbeszédszerű, Kemény István-i hagyományok mentén határozza meg magát. Ez a reflektált hommage-vers, a Férfiak ülnek a kertben zárlatából is kiderül: „édes szíveim, / drága kis szíveim, / ti nem tudjátok, hol éltek”.

Az ilyen és ehhez hasonló szlogenszerű sorok azonban nem teszik lehetővé a felszínre hozott történetek elmélyítését: kontúrokat kapunk, de a lírai tekintet nem árnyalja azokat. A címből kihallható ígéretet így nekünk kell beteljesíteni. Ugyan a kötet több pontján átszüremlik, hogy rejtőzik valami a köznyelv repedésein túl, ezeket a repedéseket nekünk kell tovább feszegetni, ha azt akarjuk, hogy a fehér elefánt törni-zúzni kezdjen a porcelánboltban.

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk, Magvető, 2014.