© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
’56: másképp
Ferdinandy György: Mélyebbre
A Mélyebbre című kötet Ferdinandy György eddigi eszközeit és élményvilágát megsokszorozva alkot naiv világképet az 1956-os forradalom utáni emberi kapcsolatokról, lelki folyamatokról. Szinte mikroszkopikusan figyeli azokat az apró pszichikai rezdüléseket, amiket a történészek átugranak.
Az idegenség motívuma alapvető eleme Ferdinandy György életművének, amit az 1956 után Franciaországba menekült, majd onnan Puerto Ricóba áttelepült író legkülönfélébb módon jár körül köteteiben. A mára hazatért szerzőben mély nyomokat hagyott a távollét. Így a sehova se tartozás állapotát nemcsak az egzotikumban láttatja (Mágneses erővonalak, Egy sima, egy fordított, Szomorú szigetek), hanem többek között a tárgyakban (Gyönyörűen tudott fütyülni), az otthon közegében (Szerencsségem története), a nőkhöz való viszonyában, az apa-motívumon át vagy az életrajzi elemek folytonos jelképpé válásával (pl. a buszsofőrség).
Az idegenség ezen attribútumait tudatosítja a Mélyebbre című kötet. A gyűjtemény az elbeszélő vagy az emigráns szerző saját traumáján keresztül egyre inkább mások helyzetére nyer rálátást, annak ellenére, hogy a tematika és műfaj tekintetében ez az egyik leginkább önéletrajzinak mondható kötete.
A műfaji változatosság megszokott Ferdinandy György prózájában. Számos könyvében a szépirodalom határát súrolva keverednek a novellával olyan műfajok, mint a naplóbejegyzés, a tárca vagy az esszéisztikus írások. Talán az önéletrajzi narratíva által hívja fel az olvasó figyelmét az idegenség létező problémájára a szerző. Legújabb kötete is izgalmas ebből a szempontból. A mi lett volna, ha gondolata erős felütés a kötet első részében (Egy másik élet). Ez a fiktív elbeszélés a lehetséges adatok ismeretében konstruálja meg, mi történt volna, ha az életrajzi elbeszélő nem hagyja el az országot 1956-ban. Az idegenség, az otthontalanság azonban nem kerülhető el így sem. Miközben körülötte mindenki „megcsinálja az életét”, ő garázsban éldegél, azzal a vágyával, hogy francia íróvá váljon. Álmai nem teljesültek a fikció szerint, és végig kell néznie szülei tragédiáját, ahogyan ők is idegenné válnak.
Az olykor száraz leírások ellenére a lelki vívódások által talán mégis ez a fiktív elbeszélés a leginkább szépirodalmi a kötetben. A társadalmi és a családi élet jelenetei felváltva követik egymást, kronológiai szempontból lazán, a szülőkkel való kapcsolat kibontása mégis tudatos. Amikor megtalálják a sebesült családfőt, és ahogyan a lánytestvér tisztába teszi, az elbeszélő tárgyilagosan közli az apáról: „sírva fakadt”. Itt-ott egy beékelt történetben szintén így értesülünk róla, hogy jól érzi magát a bolondok között, ahová ápolni vitték. Amikor meglátogatja az elbeszélő, és elviszi magával, az apa elvesztésének csúcsára érünk: „Keresztülgurultunk a városon, az hittem, örömöt szerzek neki ezzel a tourral. Lassabban kellett volna mennem, Apa szédült, és nem ismerte fel sem a Várat, sem a Duna-hidakat. […] Visszafelé megálltam a Sánc utca sarkán, ahonnan jól lehetett látni az új Erzsébet hidat. Apa hányt. Túl mozgalmasra sikerült ez a nap. […] Apa soha nem hagyta el sorstársait, a bolondokat.”
Személyes élményem, amikor óvodás koromban az autóúton apukám kikérdezi tőlem a Duna hídjait. A szülői támasz felbomlásának jele, hogy a főhős édesapja erre sem emlékszik. Idegen a külvilágban, megszűnt létezni mint szülő, és haláláig kiszolgáltatott marad. Hasonló a helyzete az édesanyának a kisregényszerű elbeszélésben. Hosszabb ideig marad biztos pont a főhős életében, és csak az ún. belga út idején válik kiszolgáltatottá. A második rész egyik novellájában is megerősítést nyer az az általános konzekvencia, miszerint az anyák számítottak az erősebbik nem képviselőinek azokban az időkben, a hadirokkant apákkal szemben. A fiktív mű jellemrajza szerint fiatalos az anya, amikor Trabantot vezethet, de szánalmas, amikor nem újítják meg jogosítványát: „Beszélt hozzá, lemosta. De a kormány mögé nem ült többé. Feljajdult, amikor öcsém szóba hozta, hogy el kellene adni.” Ennél a jellembeli átalakulásnál vagy a főhős szemléletbeli változásának leírásánál fontos eszköz a rövid mondatok egymásutánisága, a nyers látásmód. Az elbeszélő idegensége tehát saját életében és a szüleivel való kapcsolat kilengésében is nyilvánvaló.
A második részben – a Tizenhárom novella cím ellenére – nagyobb hangsúlyt kap az önéletírás. De itt is érdekes a fikció és realitás összhangja az első és második részben az idegenség létét tekintve. Idegennek érzik magukat a családtagok egymás közt a forradalom utáni lelki válságban, a tárgyak emlékéhez való ragaszkodás is az elveszettséget sugallja. Így válik fontossá a Trabant vagy az apa régi bakancsa a második rész novellájában. A cselekmény szerint az elbeszélő gyerekkorának cipésze a reményt testesíti meg. Ő az, aki kitágíthatja a lábbelit, de hiába, mert az apa így is mozgássérült marad. Ez a gyermeki látásmód az egész kötetnek értékévé válik. Fontos kapcsolat a két részben Csosza bácsi is, aki nem lett világbajnok, csak nevelő, „apjuk” helyett „apjuk”. És szokatlan világszemléletre utal az a megállapítás is, miszerint: azokban az időkben nem a hírességekre néztek fel, hanem azokra, „akiknek nem sikerült valami”. Az idegenség hasonló érzéseit váltja a második részben a hivatali bürokrácia vagy az egzotikus nő alkalmazkodása az évszakokhoz. Sejtésünk szerint a 13 novellát lezáró Ismeretlen katona című írás fejezi ki leginkább az elbeszélő lelki állapotát, vívódását. A történet az elbeszélő által „választott hazában” játszódik: Galliában, ahol a temetőkertben is kinézett egy napsütötte helyet, és a kisfia is francia rigmusokat visz haza az iskolából. Ekkor jelenik meg az „egyetlen idegen”, egy honfitársa, Urbán úr, akivel végül sohasem találkozhatott az elbeszélő, mert annyira féltette identitását, hogy attól tartott, egy magyar kapcsolattal újra idegenné válhatna Galliában.
A kötet záró, harmadik része, az Emlékszilánkok már egyértelműen jegyzetnek tekinthető. Sajátossága, hogy az emlékektől elrugaszkodva a jelen aktuális idegenségeire reflektál. Személyes vallomás betegségről, íróvá válásról. Eközben fokozatosan helyeződik át a hangsúly napjainkra. Ferdinandy védi az elfeledett nyugati magyar írókat, a pályakezdőket, miközben Wass Albert írástudását, Márai általa vélt túlzott recepcióját kritizálja. A véleményformálás persze lényeges a jegyzet műfajában. De számos provokatív kijelentés is elhangzik, például a melegek felvonulása kapcsán, pontatlanul értelmezve a körmenet kifejezést: „Van minden ilyen tüntetésben valami izé-gusztustalan. Akad, akinek még a Szent Jobbtól, ettől a lerágott csonttól is hányingere van.” E szubjektivitás provokatívan billenti ki az olvasót a kötet első kétharmadának különleges világképéből. Így az alapjában véve hatékony eszköz, mellyel az idegenséget tágabb perspektíva felé nyitja ki, a stílusváltás miatt visszájára fordul és inkább leválik, semmint hogy erősítené a kötet eddigi gondolatmenetét.
A Mélyebbre Ferdinandy György eddigi eszközeit és élményvilágát megsokszorozva alkot naiv világképet az 1956-os forradalom utáni emberi kapcsolatokról és a lelki folyamatokról. Szinte mikroszkopikusan figyeli azokat az apró pszichikai rezdüléseket, amiken a történészek rendszerint átsiklanak.
Ferdinandy György: Mélyebbre, Magyar Napló, Budapest, 2013.
Pontszám: 7/10
Az idegenség ezen attribútumait tudatosítja a Mélyebbre című kötet. A gyűjtemény az elbeszélő vagy az emigráns szerző saját traumáján keresztül egyre inkább mások helyzetére nyer rálátást, annak ellenére, hogy a tematika és műfaj tekintetében ez az egyik leginkább önéletrajzinak mondható kötete.
A műfaji változatosság megszokott Ferdinandy György prózájában. Számos könyvében a szépirodalom határát súrolva keverednek a novellával olyan műfajok, mint a naplóbejegyzés, a tárca vagy az esszéisztikus írások. Talán az önéletrajzi narratíva által hívja fel az olvasó figyelmét az idegenség létező problémájára a szerző. Legújabb kötete is izgalmas ebből a szempontból. A mi lett volna, ha gondolata erős felütés a kötet első részében (Egy másik élet). Ez a fiktív elbeszélés a lehetséges adatok ismeretében konstruálja meg, mi történt volna, ha az életrajzi elbeszélő nem hagyja el az országot 1956-ban. Az idegenség, az otthontalanság azonban nem kerülhető el így sem. Miközben körülötte mindenki „megcsinálja az életét”, ő garázsban éldegél, azzal a vágyával, hogy francia íróvá váljon. Álmai nem teljesültek a fikció szerint, és végig kell néznie szülei tragédiáját, ahogyan ők is idegenné válnak.
Az olykor száraz leírások ellenére a lelki vívódások által talán mégis ez a fiktív elbeszélés a leginkább szépirodalmi a kötetben. A társadalmi és a családi élet jelenetei felváltva követik egymást, kronológiai szempontból lazán, a szülőkkel való kapcsolat kibontása mégis tudatos. Amikor megtalálják a sebesült családfőt, és ahogyan a lánytestvér tisztába teszi, az elbeszélő tárgyilagosan közli az apáról: „sírva fakadt”. Itt-ott egy beékelt történetben szintén így értesülünk róla, hogy jól érzi magát a bolondok között, ahová ápolni vitték. Amikor meglátogatja az elbeszélő, és elviszi magával, az apa elvesztésének csúcsára érünk: „Keresztülgurultunk a városon, az hittem, örömöt szerzek neki ezzel a tourral. Lassabban kellett volna mennem, Apa szédült, és nem ismerte fel sem a Várat, sem a Duna-hidakat. […] Visszafelé megálltam a Sánc utca sarkán, ahonnan jól lehetett látni az új Erzsébet hidat. Apa hányt. Túl mozgalmasra sikerült ez a nap. […] Apa soha nem hagyta el sorstársait, a bolondokat.”
Személyes élményem, amikor óvodás koromban az autóúton apukám kikérdezi tőlem a Duna hídjait. A szülői támasz felbomlásának jele, hogy a főhős édesapja erre sem emlékszik. Idegen a külvilágban, megszűnt létezni mint szülő, és haláláig kiszolgáltatott marad. Hasonló a helyzete az édesanyának a kisregényszerű elbeszélésben. Hosszabb ideig marad biztos pont a főhős életében, és csak az ún. belga út idején válik kiszolgáltatottá. A második rész egyik novellájában is megerősítést nyer az az általános konzekvencia, miszerint az anyák számítottak az erősebbik nem képviselőinek azokban az időkben, a hadirokkant apákkal szemben. A fiktív mű jellemrajza szerint fiatalos az anya, amikor Trabantot vezethet, de szánalmas, amikor nem újítják meg jogosítványát: „Beszélt hozzá, lemosta. De a kormány mögé nem ült többé. Feljajdult, amikor öcsém szóba hozta, hogy el kellene adni.” Ennél a jellembeli átalakulásnál vagy a főhős szemléletbeli változásának leírásánál fontos eszköz a rövid mondatok egymásutánisága, a nyers látásmód. Az elbeszélő idegensége tehát saját életében és a szüleivel való kapcsolat kilengésében is nyilvánvaló.
A második részben – a Tizenhárom novella cím ellenére – nagyobb hangsúlyt kap az önéletírás. De itt is érdekes a fikció és realitás összhangja az első és második részben az idegenség létét tekintve. Idegennek érzik magukat a családtagok egymás közt a forradalom utáni lelki válságban, a tárgyak emlékéhez való ragaszkodás is az elveszettséget sugallja. Így válik fontossá a Trabant vagy az apa régi bakancsa a második rész novellájában. A cselekmény szerint az elbeszélő gyerekkorának cipésze a reményt testesíti meg. Ő az, aki kitágíthatja a lábbelit, de hiába, mert az apa így is mozgássérült marad. Ez a gyermeki látásmód az egész kötetnek értékévé válik. Fontos kapcsolat a két részben Csosza bácsi is, aki nem lett világbajnok, csak nevelő, „apjuk” helyett „apjuk”. És szokatlan világszemléletre utal az a megállapítás is, miszerint: azokban az időkben nem a hírességekre néztek fel, hanem azokra, „akiknek nem sikerült valami”. Az idegenség hasonló érzéseit váltja a második részben a hivatali bürokrácia vagy az egzotikus nő alkalmazkodása az évszakokhoz. Sejtésünk szerint a 13 novellát lezáró Ismeretlen katona című írás fejezi ki leginkább az elbeszélő lelki állapotát, vívódását. A történet az elbeszélő által „választott hazában” játszódik: Galliában, ahol a temetőkertben is kinézett egy napsütötte helyet, és a kisfia is francia rigmusokat visz haza az iskolából. Ekkor jelenik meg az „egyetlen idegen”, egy honfitársa, Urbán úr, akivel végül sohasem találkozhatott az elbeszélő, mert annyira féltette identitását, hogy attól tartott, egy magyar kapcsolattal újra idegenné válhatna Galliában.
A kötet záró, harmadik része, az Emlékszilánkok már egyértelműen jegyzetnek tekinthető. Sajátossága, hogy az emlékektől elrugaszkodva a jelen aktuális idegenségeire reflektál. Személyes vallomás betegségről, íróvá válásról. Eközben fokozatosan helyeződik át a hangsúly napjainkra. Ferdinandy védi az elfeledett nyugati magyar írókat, a pályakezdőket, miközben Wass Albert írástudását, Márai általa vélt túlzott recepcióját kritizálja. A véleményformálás persze lényeges a jegyzet műfajában. De számos provokatív kijelentés is elhangzik, például a melegek felvonulása kapcsán, pontatlanul értelmezve a körmenet kifejezést: „Van minden ilyen tüntetésben valami izé-gusztustalan. Akad, akinek még a Szent Jobbtól, ettől a lerágott csonttól is hányingere van.” E szubjektivitás provokatívan billenti ki az olvasót a kötet első kétharmadának különleges világképéből. Így az alapjában véve hatékony eszköz, mellyel az idegenséget tágabb perspektíva felé nyitja ki, a stílusváltás miatt visszájára fordul és inkább leválik, semmint hogy erősítené a kötet eddigi gondolatmenetét.
A Mélyebbre Ferdinandy György eddigi eszközeit és élményvilágát megsokszorozva alkot naiv világképet az 1956-os forradalom utáni emberi kapcsolatokról és a lelki folyamatokról. Szinte mikroszkopikusan figyeli azokat az apró pszichikai rezdüléseket, amiken a történészek rendszerint átsiklanak.
Ferdinandy György: Mélyebbre, Magyar Napló, Budapest, 2013.
Pontszám: 7/10
