„Csak neveket és szavakat tudok.”

Fodor András összegyűjtött versei két kötetben jelentek meg: az első a Különös szép hajsza címet viseli, a második pedig A párbeszéd oltalmát. A két könyv tetemes mennyiségű verset tartalmaz: Fodor János – Fodor András fia és egyben a kötetek szerkesztője – 21 kötet verseit rendezte sajtó alá. Ugyancsak a költő fia indította el az iNapló nevezetű projektet, amely az életmű, illetve a naplók, és egyéb kapcsolódó dokumentumok teljes egészének digitalizálását tűzte ki célul. Ez a cél pedig 2012-ben teljesült az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet hallgatói közreműködésének köszönhetően. Ugyanebben az évben kérte fel az örökösöket a közös munkára a Gondolat Kiadó. A projekt körülbelül egy évet ölelt fel, az Összegyűjtött versek 2013-ban jelent meg.

Az 1944 és 1976 között keletkezett verseket, melyek a Különös szép hajsza kötetet alkotják, kronológiai sorrendben rendezték el. „Életét, »működését« naplójában rögzítő, időélményét számtalan versében megörökítő alkotóként biztosak voltunk abban, hogy Fodor András költői életművét kronologikusan kell összefoglalni, összegyűjtött verskötetének folyamatában kell megrajzolnia művészete, kifejezésmódja és életélménye változásait” – fogalmaz Fodor János a Szerkesztői jegyzetben. A második kötet – a Párbeszéd oltalma –, amely 1977 és 1997 közötti verseket tartalmaz, ezzel szemben teljesen átvette az ez idő tájt komponált kötetek szerkezetét.

Fodor András verseiből azonban nemcsak magát a költőt ismerjük meg, hanem az őt körülvevő világot is. Valószínűleg nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Fodor András grafomán volt. Összegyűjtött versei majd 1000 oldalt számlálnak, naplóinak terjedelme pedig még ezt a számot is bőven meghaladja. De ki kell emelnünk, hogy Fodor grafománsága nem öncélú volt, hanem egy költői/naplóírói pozíció része: a mindent megfigyelő, lejegyző, mindennek emléket állító, tárgya felé alázattal forduló szemlélőé.

Ez a fajta identitás több versében is explicitté válik: „a hétköznapi jelenés, mint / adósától a hajdani kölcsönt / követelte, hogy írjak róla” (61-es villamos), „Szeretném, hogyha tudnál rólam / Megírom hát, hogy itt ülök a fűben” (Nélküled). A két idézett mondat jól mutatja, hogy az írás a Fodor-szövegekben kétfajta világnak állít mementót: a lírai ént körülvevő és a benne élő világnak. Ez a kétfelé irányuló figyelem fegyelmezett narrációt hozott létre műveiben. Fodor sorai nyugodtan, de szikáran hömpölyögnek. A két kötet alapján kirajzolódó narrátor önazonos, bár témái folyamatosan változnak. Változnak, hiszen az őt körülvevő világ is változik. Fodor András pedig nézi a világot, amint Kosztolányi Hajnali részegség című versének és József Attila Ódájának alaphelyzetét is megidézi. Az író olvassa az őt körülvevő mindenséget: „Ez a legszebb: arcokat lapozni” (A legszebb). Alakok és tájak elevenednek meg tekintete nyomán. Éppen ezért olvashatóak versei akár kordokumentumokként is.

Fodor András verseiből több érdekesség is kiolvasható az őt körülvevő irodalmi életre nézve. Eötvös Collégium éveiből a költő barátságot ápolt Lator Lászlóval és Colin Masonnal is. Ezek a barátságok a költemények egész sorát meghatározzák. A kötetet olvasva több verset is találhatunk, amelyeket a két férfinak ajánl. Közös emlékek kerülnek elő, például a Latorral együtt elszenvedett, kollégiumi kicsapással fenyegető „inkvizíció” (Ördögűzők), vagy a Colin Masonnél, Angliában tett látogatások. Kirajzolódnak továbbá a mester-tanítvány viszonyok láncolatai is. Fodor szívesen választott magának mestereket, az első közülük Fülep Lajos volt, aki a Collégiumban volt a fiatal költő tanára. Fodor a Fülep köré csoportosuló, tehetséges diákokból álló körbe tartozott – többek között Latorral együtt. A kör művészeti tájékozottsága, nyitottsága egy életre meghatározta Fodor identitását. Fülep Lajos ismertette meg a kortárs művészet alkotásaival a kis közösséget, így Fodor zenei jártassága mellett a képzőművészetben is kiválóan eltájékozódott. Bartók iránti rajongása kötötte – többek között – össze például Colin Masonnal. A zenemotívum több versében is megidéződik, például – már címében is – a Hangverseny Párizsban című költeményében.

Fodor második mestere Németh László volt, ugyanis az a megtiszteltetés érte a fiatal költőt, hogy Németh László felfigyelt rá, és később közelebbi barátságba is kerültek. Fodor három verse meg is örökíti Németh életének három fő stációját: az egészséges, a beteg és az elhunyt Németh Lászlót. A harmadik mesterként Illyés Gyula rajzolódik ki a sorok mögül, ennek a szimpátiának oka Illyés költői kvalitásain túl a vidéki származás is lehetett.

Ugyancsak meghatározó a régebbi elődökkel való kapcsolat. Fodor nyelvezete nagyon erősen kötődik a nyugatos és a Nyugat előtti hagyományához, habár a modern szabadvers a legkedveltebb műfaja. Versei gyakran idézik Kosztolányi, de még inkább József Attila egyes alkotásainak beszédmodorát: „Mibennünk hát nem torzulhat el arca. / Okos fejét szeliden félrehajtva / mosoly vibrál sarlós szemén” (Ének József Attiláról), vagy „rettenetes dadogással csattog vissza a szívem” (Titok). De egész költeményeket is találhatunk, amelyek nagy költőinkhez szólnak, például Petőfihez, Vörösmartyhoz, Csokonaihoz, Weöreshöz. Az eddig felsorolt nevek alapján láthatjuk, hogy a merítés igen széles: Fodor András irodalmi olvasottsága legendás volt korában. Jellemző például, hogy Az ablakból című versét két, teljesen különböző egyéniségű költőnek ajánlja: Berzsenyi és Kassák emlékének. Fodor azonban egyik eddig említett szerzőt sem imitálta. Szerencsésebb talán azt mondani, hogy mint az őt körülvevő világ szerves részei, hatották rá.

Az irodalmi tárgyú alkotásokon kívül nagy számban képviseltetik magukat a család, illetve szerelem tematikájú versek. Az anya emlékére írt, a báty halálakor születő művek mellett sok költemény szól a feleségről, gyermekekről, unokákról. De a személyes tájhoz, a természethez való kötődés is nagyon hangsúlyos a szövegekben. Nagyon érdekes, hogy ez a fajta szubjektivitás megfér a Fodor-életműben a tárgylírával. Fodor mintha elkötelezett híve lenne annak, hogy minden tárgyat és tájat megörökítsen, egyfajta sajátos részvéttel: „ha nincs jóvátevő tanú, ki lássa, / mit ér a szenvedés?” (Álomtalan) Bizonyos tekintetben Babits tárgylírájára emlékeztet a költői hozzáállás: „mindig eszembe jut a tárgyak / távoli, nélkülem való, / tőlem független univerzuma” (A tárgyak horizontja).

A költői figyelem irányításán alapuló poétikához hozzátartozik az aktuális világ kommentálása is. A kötetek időintervallumát tekintve két kiemelkedően fontos eseményről beszélhetünk: a második világháborúról, illetve az ’56-os forradalomról. A versek, amelyek ezekben a témákban szólalnak meg, patetikus hatást keltenek: „És megdördül a front, az erdők / zuzmara-fürtje megremeg… / Fegyverek, ágyuk ekéi alól / fogan-e még mag, emberek?” (Száműzött falvak) Egy másik versben a háború egy természeti erővel, az orkánnal azonosul, azonban a remény kicseng az utolsó sorokból: „De áll a győztes hadirend, / feszesen állnak a nádak” (Nádak viharban). Az 56-os forradalmat megéneklő Elszántak című vers pedig a kötet egyik csúcsteljesítménye. A laza sorokba szedett, szaggatott szabad vers dinamikájával is visszaadja az elkeseredett küzdelmet. Szinte az olvasó arcába csapnak a rövid, feszes mondatok: „Körös-körül a csattogó, / vakogva dörgő fegyverek, / a víjjogás az út felől, / a surrogás a fák felett, / az ablak idegenében / dobogva rezgő iszonyat, / a csörrenő sikoltás, / a tompán pendülő falak…” Fodor későbbi lírájában ez a leíró, részvétteljes hangvétel néha átcsap iróniába, ami kétségkívül jót tesz a szövegeknek: „…Mi itt a / leláncolt köpőcsészék / országában lakunk. / Azóta kevesebbet köpnek. / de változatlanul, / és egyre többet lopnak.” (Szimptóma)

A történelmi események mellett az aktuális technikai újdonságok is helyet kapnak. A mozi több szöveg alaptémája is lesz (Űrfilm), a témaválasztás modernitása pedig a szövegek fogalmazásmódjára is kihat. Fodor legjobban sikerült szövegei azok, amelyekben a lírai én ironikusan szemléli a körülötte zajló változásokat. Ennek eminens példája A fürdőruhadivat változása című alkotás.

Fodor András azon kevés szerző közé tartozik, akinél az életrajziság kikerülhetetlen elem: verseiben a fikció viszonylag kevés teret kap, a beszélő az őt körülvevő világot kommentálja. Ebben a feladatban látszólag keletkezik egy törés, legalábbis a Kezdeni újra tanulsága alapján: „Mégis, csalás a vállalt hit, a jóság. / Nem védenek meg mások gondjai. / Önámítás az emberek szerelme, / ha nem tudok magamról vallani.” Azonban ezután a ciklus után a szövegek ismét visszaállnak a régi kerékvágásukba. Éppen emiatt kiszámíthatóak, tempójuk hasonló, színvonaluk pedig azonosan (magas) szinten mozog. Egy-két kísérlet (Kifeszítve) a kései lírából megcsillant egy kis eltérőt a szabályostól, azonban a kötetek egészére azt mondhatjuk, hogy egyfajta narráció jellemzi őket, a figyelő, dokumentáló én narrációja.

Fodor János felteszi a kérdést a második kötet végén: „Érvényes-e a hetvenes-nyolcvanas években pályája zenitjére fölérő, gyermekkorhoz, szülőföldhöz, mesterekhez és barátságokhoz hű értelmiségi lírai reflexiósorozata?” A kérdésre nem egyértelmű a válasz. Fodor András összegyűjtött versei több szempontból is mindenképp ajánlhatók a mai olvasó figyelmébe: kordokumentumok ugyanis, de emellett a lírai én költészeti működését is megörökítik. Magas színvonaluk ellenére viszont néhol túlságosan is saját korukhoz kötöttek. Hogy ez az egy-egy szakadék áthidalható-e? Erre az olvasó tudja megadni a legjobb választ.

Fodor András: Összegyűjtött versek: Különös szép hajsza – első kötet (1944−1976), A párbeszéd oltalma – 2. kötet (1977−1997), Gondolat, Budapest, 2013

Pontszám: 8/10