„Egészséges egotrip, amire mindig is vágytam”

Rapperként kerültél közel a slam poetry hez , de mielőtt a slammer karrieredről beszélgetnénk, mesélj arról, hogy mi fogott meg a ritmikus dalszövegmondásban, vagyis a rapben?

Meglehetősen szegény családban nőttem fel – szegénység alatt azt értem, hogy mindennapi gondok, sok testvér ötvenöt négyzetméteren, egyikünknek sem volt külön szobája, külön lehetőségei. Az iskolában jöttem rá, mennyire hátrányos tud lenni ez a dolog egy természetéből adódóan megbélyegző környezetben. Persze az sem kellemes, ha az embert bőrszín vagy vallási hovatartozás alapján ítélik meg, de ha érzékeltetik veled, hogy szegény vagy, az majdnem ugyanannyira tud fájni. Az osztálytársaimmal ellentétben nekem se márkás dolgaim nem voltak, se pénzem arra, hogy a büfében vásároljak, így eléggé el voltam veszve az általánosban. Hogyan is tudnám felhívni magamra a figyelmet, hogyan tudnék szimpátiát kiváltani a társaimból, akkoriban ez foglalkoztatott. Majd ahogy múlt az idő, rájöttem, hogy az agyam, a dumám és a kommunikáció az egyetlen dolog, amiben igazán jó vagyok. Így egyszerre lettem „jó agyú” és rossz, „lógós gyerek”, egyszerre imádtak és akartak kicsapni. Ha volt valami pletyka a suliban – lányokról, barátokról, intim témákról –, akkor abból énekórán átírt dalszövegek lettek, a versekből rappek, a csínyekből és balhékból pedig botrány. Érdekes voltam, annyi szent.

Tizennyolc évesen különköltöztem a családomtól, akkor ismerkedtem meg az underground magyar rappel és szcénával, és mint minden fiatal, magam is kísérleteztem szövegírással. Gyakran éreztem úgy, hogy nincs ihletem, vagy ha van, az akkora közhely, hogy be se fér az ajtón. Aztán találkoztam a freestyle, azaz a rögtönzött rappel. Na ez az, amit a mai napig imádok és tisztelek, és ez volt az első színpadi dolog, amiben – ha sok melóval is, de – jó voltam. Tetszett, hogy szavakkal kreatívan lehet egymást a földbe döngölni. A rögtönzés szabadságot és sikerélményeket adott. Bejártuk az országot, amerikai rapperek előtt léphettünk fel. Olyan volt, mint a futás: először majd beledöglesz, de aztán átállsz rá mind agyban, mind pedig fizikailag. Egy idő után észrevettem, hogy beszéd közben már a következő sorokon gondolkodom. Imádtam ezt az időszakot – voltak helyek, lehetőségek. Jókor voltunk jó helyen.

A gimnáziumi éveidre visszatérve: az a típus voltál, aki rajongott az irodalomórákért?

A verseket sokáig szó szerint – kövezzenek meg – gyűlöltem, mert szerintem a memoriternél nincs rosszabb és szárazabb dolog. A kötelező jelleg sokakat taszít. Sok minden változott, mikor elköltöztem otthonról. Dolgozni kezdtem, munka mellett pedig esti tagozaton jártam gimnáziumba. Itt találkoztam Barna Róbert tanár úrral, akinek oktatási módszere nagyban hasonlított a Holt költők társaságában szereplő Robin Williams alakította John Keating figurájáéhoz, és igen, nála már rajongtam a költészetért. Talán neki köszönhetem azt, hogy jobban elkezdtem érdeklődni az irodalom több területe felé, mert úgy éreztem, még sincs olyan távol tőlem.

A freestyle rap vizeiről később aztán a slam poetryre eveztél.

Az Akkezdet Phiai saját internetes fórumán olvastam Závada Péter vers- és rapszerű, szójátékos, kötetlen szövegeit még 2006-ban. Nagyon megtetszett, hiszen egybevágott az én ízlésvilágommal és – ha lehet ilyet mondani – művészi szabadságvágyammal, nem mellesleg nekem is volt egy pár darab szöveg a „nem lehet elrappelni” feliratú dossziémban. Mi már régebb óta ismertük egymást, de egy pesti közös fellépésen beszéltünk először ezekről a szövegeiről, majd Peti kérte, hogy mutassam meg neki az enyémeket. Ekkor még szóba se került a slam poetry mint kifejezés, ezek akkor még „szövegek” voltak csak, itthon nem ismerték a műfajt. Abszintozás közben konstatáltuk: ezek nem jók, de az irány igen, ne hagyjam abba az írást. A következő évben a Ludditák hiphop lányduó szervezett egy eseményt, amelynek a Kőleves adott otthont. Itt volt az első fellépésem 2008 januárjában. Iszonyú jól éreztem magam, mert bár volt bőven színpadi rutinom, szövegileg, vagyis inkább szövegminőségileg megkaptam azt az egészséges egotrippet, amire vágytam, és szerencsére a közönség is vette a lapot. Innen indult az egész, amibe rengeteg élmény, belföldi és külföldi fellépések, nagy dolgok, barátságok és sok-sok lehetőség belefért, nem mellesleg az is, hogy pár emberrel együtt konkrétan elindítottunk egy műfajt itthon. Ez azért király! A slammelés számomra eleinte csak hobbi volt, aztán átalakult önterápiává, majd tudatos szövegírássá.

Szerinted mi a titka annak, hogy valakiből jó slammer váljon?

Bevallom, nem tudom, hol kell meghúzni a határt slammer és jó slammer között. A műfaj eleve rendkívül szubjektív, és bájosan nonszensznek tartom, hogy rendezvények keretében kell pontoznunk egymástól nagyon különböző produkciókat. Abszurd és mégis nagyon vagány. Az biztos, hogy nem elég csak elmondani a szöveget. A jó slammer némileg extrovertált kell legyen, és fontos az is, hogy jól érezze magát a színpadon, hogy képes legyen azonosulni az általa hozott szöveggel, valamint hogy hiteles legyen.

Ha már az azonosulást említetted, melyek azok a témák, amelyekből táplálkozol, amelyeket előszeretettel használsz fel szövegírásaid során?

Mindig arról írok, ami engem zavar vagy aggaszt. Elég felszállni a négyes-hatos villamosra, és rögtön megvan a téma. Az energiavámpírkodás, a felesleges tökölés, az álszentség, a hiteltelenség csupa olyan téma, ami inspirál. Fontos, hogy a forrás, amelyből táplálkozom, személyes legyen, ugyanakkor az interpretáció ne legyen túlzottan az. Az irónia, a szarkazmus is fontos kellék, a létezésünk, a társadalom vagy akár saját magunk abszurditásán való röhögés, még ha kínunkban is történik, egyszerre gondolkodtat el és szórakoztat.

Bevallom, meglepett, mikor tudomásomra jutott, hogy reklámgrafikusként, illetve képszerkesztőként is tevékenykedsz. Ennyire szomjazod a kreatív elfoglaltságokat?

Édesapám grafikus-festőművész, gimnazista koromban gyakran dolgoztunk együtt dekorációs munkákban. Egészen jól ment, de nem szerettem, olyannyira, hogy az évek során kellőképpen meg is utáltam a festéket. Amikor 2005-ben egy autóbaleset következtében újra kellett tanulnom járni, elhatároztam, hogy abbahagyom ezt a dekorációs festés vonalat. Sok mindent átgondoltam, s elhatároztam, hogy az életet teszem az első helyre. Dolgoztam a kereskedelemben is, de mivel hiányzott a kreativitás, éjjelente hobbiból képeket, logókat szerkesztgettem a számítógépen. Így indult az egész. A szerencse előbb egy fotólaborba vitt dolgozni, majd grafikusként is ugyanott kezdtem, később pedig saját vállalkozás lett belőle, ennek a szekerét tolom most is.

Azt csiripelik, hogy egy képed szerepelni fog az idei „Hol jár az eszem” szlogennel futó ARC kiállítás on is.

Így van. Tíz évvel ezelőtt is pályáztam, de akkor nem válogatták be a műveimet, a következő években pedig vagy pont lekéstem a jelentkezési határidőket, vagy egyszerűen tojtam rá, habár már régóta fenn volt a bakancslistámon. Idén körülbelül hétszázhetven plakátpályázat érkezett be, amelyek közé – a szabadon választott kategóriába – végre bejutott az én pályaművem is.

Milyen gondolatra fűzted fel a munkád?

Emlékszel a Kiss László-féle nemi erőszakos mizériára, ugye? Engem az ügy meglehetősen felzaklatott, már csak azért is, mert én is sportoltam, van tapasztalatom és sok ismerősöm e területen. A sport világában a gyerekeknél és a fiataloknál sajnos nem ritkák a különböző erőszakos cselekmények: verés, fenyegetőzés, lelki terror, de persze az ilyesmit ugyebár egy kemény srác vagy egy megijedt lány nem mondja el otthon az anyunak, mert fél a retorzióktól. Nem dühös voltam, amikor megjelent ez a hír, hanem nagyon szomorú. Szomorú amiatt, hogy efféle, lányokat érintő szörnyűségek csak most látott napvilágot, és hogy csak ez az egy-két eset derült ki. Az ARC kiállítás kapcsán azonnal bekapcsolt a slammer agyam, tudtam, hogy akarok erről egy vázlatot. Egy szövegemben anno le is írtam, hogy meghallgattatnám Kiss Lászlóval a Nirvana Rape Me című számát. Erre a gondolatra fűztem fel az ARC-ra beadott pályaművemet: egy medence, egy startkövön heverő Rape Me-s Nirvana-kazettával. Ennyi. Nem akartam, hogy konkrétan erre az ügyre reflektáljon, sokkal inkább arra, hogy általánosságban is voltak és vannak ilyen sajnálatos esetek. Grafikailag szerintem nincs benne nagy truváj – inkább a mondanivaló volt az ütős, emiatt válogathatták be.

Idén ötödik alkalommal rendezik meg az Országos Slam Poetry Bajnokságot. Milyen szöveget viszel a megmérettetésre?

Bevallom, ezúttal sem hagyott cserben a „mindent a legutolsó pillanatra hagyok” énem, ugyanis még fogalmam sincs, hogy mivel készülök, de ez tőlem már megszokott. A mezőny idén is rettentően erős, szóval alibizni nem lehet. A hagyományokhoz híven szeptember végén, 23. és 25. között azAnker’tben egy előválogató előzi meg a nagy döntőt, amely október 30-án a Trafóban lesz megtartva. Persze szeretnék bejutni a döntőbe, ez a cél, onnantól már jutalomjáték lenne az egész. Nem tudom, hogy jövőre mennyire akarom én az efféle versenyeket erőltetni, de úgy döntöttem, idén még mindenképpen nekivágok. Szeretem a közeget és ezt a sokak által kedvelt műfajt, amit – hála az égnek – anno összehoztunk.