Gorkij a színfalak előtt

„Tegnap összefutottam hajdani asszonyommal, Marija Fjodorovnával” – így kezdi elbeszélését a hetvenhárom éves Olimpiada Csertkova (becenevén Lipa, később Diavolina), aki Alekszej Peskov, azaz Gorkij szeretőjének szolgálatában állt. Lipa 1902-ben pillantja meg a harmincnégy éves írót, aki ekkor már „[N]agyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve”. Cselédként, az ellenség nézőpontjából élesen vázolja ellentmondásos személyiségét: „Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. […] [M]int egy módos paraszt […] játszotta a behódolt hímet; be is dőltek neki a nőstények sorra.” „Az volt róla az első benyomásom, hogy […] könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt és beleszerettem.” Ez a meglepő mondatvég némileg érvényteleníti a kritikus látásmóddal társuló ironikus hangot, de megteremti a regény keretét, melyet a találkozás nyit és zár, Gorkij halálát követő eseményekkel kiegészülve.



A csak bekezdésekre tagolt regény szerkezeti egységei Gorkij utazásaihoz kapcsolhatók. Az expozícióban felvillanó 1905-ös forradalom kitörése után az olvasó nehezen igazodik el a külföldi tartózkodásokat illetően. Gorkij 1906-tól előadásokat tart Nyugaton a cári rendszer ellen, első emigrációja Caprihoz kapcsolódik (1906–1913), távollétében Lipából szülész-nőgyógyász lesz. Az első világháború éveiben széles körű irodalomszervező munkát végez otthon. 1921-ben egészségi állapota és Leninnel való kapcsolata romlik, három évig külföldi szanatóriumokban kezelteti magát. 1924-től pedig Sorrentóban telepszik le, ez a második emigráció ideje (1921–1928). 1926-ban, betegségének súlyosbodásakor rendeli magához Lipát, az egyetlen embert, akiben bízik, ő pedig így emlékszik vissza: „58 éves […] Ha nem találkozunk, talán megmaradt volna bennem az ifjúkori arca, a pimasz, a magabiztos. Nem volt jó látnom, kriptaszökevény lett belőle, és nem lett volna szabad kibírnom mellette a következő éveket.” Gorkij 1928-ban Sztálin hívására visszatér Moszkvába, fényűző körülmények között él, habár minden percben megfigyelik a titkosszolgálat (CSEKA) emberei, és ez így lesz 1936-ban bekövetkező haláláig.

Spiró szerint „[e]nnek a regénynek nemcsak a témája, de a formája is gorkiji: megy-megy a mese, egy-egy bekezdés között nagy idő- és színhelyugrások, minimális tájékoztatás, de majd csak kiderül, mire megy ki az egész”. A narratíva valóban ezt az élőbeszédre hasonlító, kissé szétfolyó, mégis lineárisan haladó, utólag rekonstruálható technikát alkalmazza, miként a narrátor szerint Gorkijnak is az élő történetmesélés volt a szövegtípusa. Lipa anekdotikus elbeszélésmódjának legszórakoztatóbb példája Sztanyiszlavszkij látogatásának leírása a valaha fényűző Buturlin-palotába a világhírt hozó Éjjeli menedékhely bemutatása előtt: „az általa előzőleg gondosan kiválasztott nyomorultak elmondták az életüket. Összevissza hazudoztak, ahogy szoktak. […] A nyomorultak olyan vontatottan meséltek, mintha egy Sztanyiszlavszkij-rendezésből léptek volna elő. […] Kacsalov megindította könnyeit, a többiek némán röhögtek és egymás háta mögé bújtak Sztanyiszlavszkij osztályfőnöki tekintete elől.”

Diavolina olyan eseményekről is beszámol, amelyeknek nem közvetlen tanúja, csak társasági pletykákból, irodalmi anekdotákból vagy Gorkij életrajzi műveiből tudhat, ilyen például az országból kimentett hercegi pár drámai története, a Sztálin kutyájáról szóló vicc vagy Frisz alakjának születése Csehov Cseresznyéskertjében. A történetmesélés retrospektív, időben előrehaladó, de mivel Lipa Gorkij életeseményeinek nem állandó tanúja, a hézagok utólag kerülnek kitöltésre.

A mindentudó elbeszélőt helyettesítő narrátor szerelmi rajongása kezdeti benyomásai tükrében nem túl hihető, és még kevésbé hiteles az a kritikai hang, amellyel Gorkij alkotásait – az adott korszakban vagy utólag – megítéli. Igaz, hogy időközben orvossá, azaz értelmiségivé vált, azonban kezdeti szarkazmusa, mely a cseléd létből ered, metszőbb. Talán a narrátor Rakackijjal is helyettesíthető lenne. Ő ugyanis tizennyolc éven át mindenütt Gorkijjal lakott: „kíméletlenül nekiesett a műveinek, majdnem mindet olvasta, és egyik sem tetszett neki”. Az irodalomértő barát higgadtabb karakterével szemben maradt a női elbeszélő, habár itt is a bőség zavara mutatkozhatott, hiszen három nő is meghatározó(bb) szerepet játszott Gorkij életében, szintén hosszú időn át: az első feleség (Katyerina Pavlovna), a híres színésznő (Marija Fjodorovna) vagy Mura, aki tizenöt évig volt titkárnője, ügynöke, szeretője, és azt beszélték róla, hogy kémnő.

Diavolina nem valami regényes karakter: boszorkányossága nem intelligenciájában vagy szépségében rejlik, inkább abban, hogy képes a háttérben maradni, és mindent elrendezni, ami a tüdőbeteg író egészségével és a körülötte lévő harminc-hatvan fő szükségleteivel kapcsolatos. Hol szenvtelen, hol ironikus narratívájában a borzalmak természetesek, mert Alekszej mellett minden eltörpül: „Volt közben háború, forradalom, egyebek […] ’18-ban meghalt a fiam és a férjem, és Pétervárra mentem. Éhínség következett és terror, Alekszej mentett meg az éhhaláltól.” A történelmi folyamatokról nem tudunk meg sokat, a diktatórikus rendszerek között nincs különbség: „őket csak az egyeduralmuk fenntartása érdekli”. Sok az áthallás, és a történelmi események leegyszerűsítő ábrázolása – mely miatt Spirót kritika is érte – nem feltétlen a szerző értelmezését tükrözik, tulajdoníthatók a narrátornak vagy a körülötte lévő szereplőknek.

A szöveg a benne rejlő információmennyiségre nézve korrajz is lehetne, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy történelmi regényt vagy Gorkij-portrét olvasunk. Anekdoták laza füzérében vonul fel a 20. századi szovjet Oroszország első négy évtizede, az irodalmi, a színházi élet elitje és a hatalom gyakorlói. Három hazug rendszer, melyben nem marad tér az értelmiségnek. A történelem véres diktatúrái – a cári rendszer bukásától Lenin, majd Sztálin rémuralmáig –, több ezer ember kivégzése, bebörtönzése, éhínségek, járványok és az első lágerek mind színfalakká minősülnek, melyek előtt az a Gorkij szerepel, aki elképesztő memóriával rendelkezik, felolvasás közben sír, saját művét dicséri; szerkesztőként remekel, kezdő írókkal bíbelődik, felfedezi Platonovot, Isaak Babelt; támogatja Bulgakovot; irányítja a Világirodalom szerkesztőségét; remekműveket ír; embereket ment, létrehozza a POMOGOL-t, az éhezőket segítő nemzetközi szervezetet, miközben hol kritizálja, hol kiszolgálja a hatalmat.

A nézőpont mindvégig rá szegeződik, hogyan egyensúlyoz három diktatúra erőterében az alattvaló, az öntörvényű művész, a színész és a filantróp szerepével, miközben jelentős és propagandairodalmat alkot. Bár a narrátor leválasztaná őt Alekszej Peskovról, az olvasó nem teheti, mert „az igazi arcát nem látta senki, én [Lipa] is csak ritkán, amikor beleerőltettem valami port, vagy beadtam egy fájdalomcsillapító injekciót”. Gorkij alakja háttérbe szorítja Alekszejét, aki mindössze kinéz, ahogy azt a könyv borítóján a vörös függöny mögül teszi. A regény pedig szórakoztató volta mellett felkelti az olvasó érdeklődését a korszak átfogóbb megismerése, Gorkij alkotásainak újraolvasása és -értékelése iránt.

Spiró György: Diavolina, Magvető, 2016.