Lapszéleken

Bolgárul jelent már meg gyűjteményes köteted, de anyanyelveden most először látott napvilágot az eddigi költői életművedből való válogatás, a végigtapint. Miért most került sor az első ilyen jellegű magyar nyelvű könyved kiadására?

Már a bolgár kötet is nagyon jólesett, de a gyűjteményes még inkább. 2011 óta nem jelent meg magyarul verseskötetem, aminek elsősorban az az oka, hogy kevés verset írtam. Ennek pedig az az oka, hogy nem tervszerűen írok. Nem véletlenül került a méltatlanul elfeledett Keszthelyi Rezsőtől származó mottó a könyv elejére. Egy idő után, 2016 körül mégis azt vettem észre, hogy összegyűlt egy kötetnyi vers, egy apró kötetnyi, pont akkor, amikor átestem egy rákműtéten. Azt gondoltam, ha megérem a hatvanat, kellene egy válogatott lírakötet. Megkerestem jó pár magyarországi kiadót, akik szépen, rém kedvesen elutasítottak. Kis keresgélés után a marosvásárhelyi Lector Kiadóval találtunk egymásra, és így már semmi akadálya nem volt annak, hogy a vágyott válogatott kötet megjelenhessen.

A válogatás elkészülésének az eddigi költői teljesítményeddel való számvetés is volt az indoka? Vagy egyszerűen csak kitapintottad a pályád erővonalait, aztán kötetbe rendezted őket?

Nincs szó számvetésről, erővonalaim sincsenek. Gondolataim, vágyaim, olvasási és egyéb élményeim vannak, amelyek vers(ek)be rendeződnek. Ráadásul nem tudom megítélni a verseimet, nem látom át őket, ezért kértem fel Lázár Júliát, akit nagyon nagyra tartok költői és műfordítói munkássága miatt, hogy válogasson régebbi köteteimből, valamint a 2011 és 2017 között írt, folyóiratokban is megjelent verseimből.

Az utolsó verseskönyved óta eltelt hét évben napvilágot látott A Kisfa galeri című regényed, és fordításköteteid is megjelentek.

A Kisfa galeri minimum tíz évig íródott. Sokszor megálltam, félretettem a kéziratot, újrakezdtem. Nehéz a múltról úgy írni, hogy igaznak tűnjön a szöveg minden szava, főleg akkor, ha felelősséget kell vállalnod múltbéli társaid felé.

Annak, hogy verseskötetem nem jelent meg, több oka is van. Először is, ahogyan említettem, nem volt kötetre való versem, másrészt a 2011-ben kiadott kié ez az arc alig fogyott. Akkor meg minek erőltetni. Nem értek egyet avval, hogy elég, ha megjelenik a kötet, és már költő vagy. Alig írtak róla kritikát, pedig az elismerés – a szakmai reakció elég fontos, mert akkor az olvasó is felfigyel. Bár én úgy érzem, hogy a szakma alig figyel rám. Amit persze már megszoktam. Nem nyomulok, soha nem nyomultam. Egy neves költő nemrég a fejemhez vágta, hogy azért szervezek Jazzköltészeti esteket, és hívok meg neves költőket, hogy azok majd viszonzásul… Szerintem itt az alkalom, hogy elmondjam, miként kezdődtek a Nyitott (Open Reading) és a Jazzköltészeti estek felolvasósorozatai: véletlenül. Szinte senkit nem ismertem 1999-ben a magyarországi irodalmárok közül. Amerikában éltem, ott kezdtem el igazán verset írni, a legelsőt pedig Amszterdamban vetettem papírra. Egy házibulin találkoztam egy képzőművésszel, akit még a Fiatal Művészek Klubjából ismertem, és aki azt tanácsolta, hogy pályázzak egy bizonyos szervezethez, mert ő is ezen a szervezeten keresztül jutott New Yorkba. Utánanéztem, gondolkoztam, hogy mivel pályázhatnék. Akkor már rengeteg Open Reading-eseményen vettem részt, úgy éreztem, ez lesz a legjobb. Bejött. 2550 dollár hozott vissza Pestre, és 2000 februárjában tartottuk az első Nyitott felolvasóestet Kukorelly Endrével a Képzőn. A második már komoly tömeget vonzott, Fabó Kinga és Kemény István voltak a költők, és a jazzgitáros Eichinger Tibor zenekara kísért a Műcsarnokban. Még tartottunk tíz eseményt, aztán mentem vissza Amerikába. Amikor 2002-ben hazaköltöztem, újraindítottam, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal ez azóta is tart. Manapság ismert nevek(nek) az én ötletem alapján szerveznek immáron fizetős Jazzköltészeti bulikat, de ez sem zavar, a lényeg, hogy rájöttek mások is: működik és megy ez Gyukics nélkül.

Mintha periférikus helyzetben látnád magad a kortárs magyar irodalomban. Minek következtében alakulhatott ez így?

Későn kezdtem írni, huszonnyolc éves koromban, ráadásul külföldön, mindenféle irodalmi kapcsolódás nélkül. Nem jártam senkivel közös gimibe, közös egyetemre. Nem alakultak ki a kapcsolataim, és amikor megjelentem, nem ütöttem nagyot, mivel nem volt, aki odafigyeljen, és felhívja rám a figyelmet. Keszthelyi Rezső és Ladik Katalin ajánlottak be a Fekete Sas Kiadóhoz, és mint a legtöbb apró műhely, a könyv kiadásánál többet ők sem tudtak tenni. Se reklám, se könyvbemutatók szervezése. Ez azóta is így van. Azért szépen működök, elvagyogatok, igazából nincs okom panaszra sem, hiszen jó pár folyóirat közli a verseimet, fordításaimat. Igaz, ritkán kérnek tőlem publikálandó szöveget, odáig még nem jutottam el, nekem kell küldenem anyagot. Most is várok pár válaszra. A Jazzköltészeti esteknek is van egy átlag húsz-harmincas közönsége sok visszajáróval, sok új érdeklődővel. Elvagyok én a lapszélen is.

Sokszor nyilatkoztad, hogy nem fogsz több regényt írni, A Kisfa galeri az első és az utolsó a pályádon. Miért zárkózol el a próza műnemétől?

Életem első komoly prózáját olyan sokáig írtam, hogy ez alapján nem lenne több időm regényre. Rövidprózáim ugyan vannak, de jól érzik magukat a fiókban. Nem is prózák ezek, inkább villanások, egyoldalas fotók. Az első ilyet 1988 körül írtam angolul, és flashnek, vakunak neveztem el. De igazából nem is olyan jók.

Ahogy korábbi beszélgetéseink alkalmával a köteteidről és a pályádról meséltél, mindig azt éreztem, hogy eddig megjelent műveid közül a regényed áll hozzád a legközelebb.

Nem tudom, melyik áll hozzám a legközelebb. Sok verset írok angolul, és utána magyarul is megírom ugyanazokat. Talán ez a folyamat az, ami közel áll hozzám. Sokszor és sokaktól hallom, hogy idegen nyelven nem lehet írni. Főleg külföldön élő magyar írók mondják/mondták ezt. Nem értem. Miért nem lehet? Rengeteg példa van az ellenkezőjére. Például Oravecz Imre is ír angolul, én miért ne írhatnék? Regényt szeretek olvasni, leginkább angolul írt regényeket angolul, a fordításukat viszont nem merem megnézni.

Hogyan befolyásolta a nyelvről való gondolkodásodat az, hogy idegen nyelvi környezetben kezdtél alkotni? Azért kérdezem ezt, mert ha jól értem, nálad az alkotómunka kicsit olyan, mintha műfordítói munkálatokat végeznél.

Amikor 1986-ban Hollandiába kerültem, beiratkoztam az egyetemre, így a holland nyelv a mindennapjaim része lett amellett, hogy közben a régi kisfás haverjaimmal magyarul töltöttem az időt Amszterdamban. A nyelv minél gyorsabb elsajátítása érdekében lefordítottam pár Petri-verset hollandra. 1987-ben elkezdtem angolul tanulni, ami a holland alappal elég könnyen ment (hollandul azóta elfelejtettem). Tehát volt idő, amikor három nyelv munkált bennem, és ez talán segített kialakítani bennem egy költészeti stílust. De ez csak feltevés. Az viszont tény, hogy 1998-tól szinte csak angolul beszéltem, olvastam, írtam, gondolkodtam, éltem. Sőt, lefordítottam Szerb Antal Utas és holdvilágcímű regényét angolra. Most pihen valahol egy flopin, szerintem ott is marad, viszont ez nagy mértékben segített az angol nyelv megértésében és használatában.

Ahogyan a legtöbb „kisfás”, az 1980-as években te is külföldön próbáltál szerencsét. Miért döntöttél úgy, hogy disszidálsz?

A Kisfa galeri valóban igyekszik megfelelő kórképet adni a hetvenes évek légköréről és a beilleszkedni nem szándékozó fiatalokról, még valamelyest a kérdésedre is válaszol amellett, hogy kellemes olvasnivaló lehetne a mai fiatalok számára, ha eljutna hozzájuk. Mindazonáltal 1986-ban lekoptam, pedig remek munkahelyem volt a Radnóti Színházban, ügyelő-segédszínészként. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy légüres térben mozgok. Mintha kiégtem volna. Szinte minden régi haverom eltűnt, bár lettek újak, ráadásul a Köllő Miklós-féle Dominó Pantomim Társaság, majd rögtön utána a Ruszt József alapította Állandó Színház Zalaegerszegen, később a Radnóti is sokat segített az életérzésemen, mégis, 1986 tavaszán úgy éreztem, tovább kell lépnem. Akkora már állandósultak a rendőri zaklatások az 1973-as tüntetés utórezgéseként (mivel részt vettem a tüntetésen, bevittek stb.), és kezdett elegem lenni. Elintéztem az elintéznivalókat, elajándékoztam a lemezgyűjteményemet, elégettem a fényképeimet, elbúcsúztam a szüleimtől (ők úgy tudták, Jugóba megyek a rokonokhoz). Utolsó estéim egyikén kizuhantam az MTK-stadionba a Jethro Tull-koncerte, aztán elindultam Amszterdamba.

Műfordítóként is dolgozol, az amerikai indián költészet szinte egyedüli magyarországi fordítója vagy. Hogyan kerültél kapcsolatba az indiánokkal és a költészetükkel?

Azért nem egyedüli, hiszen a Jász Attila-féle Új Forrás komolyan ráhangolódott az indián irodalomra, a szerkesztőség rendszeresen kér fel más fordítókat is. Lehetséges, bár ez sem biztos, hogy az elsők között voltam/vagyok, aki indián költészettel kezdett foglalkozni Magyarországon. Például a Debreceni Egyetemen is oktatnak indián irodalmat. Mindenesetre, 2004 tavaszán a Missouri állambeli St. Louisban találkoztam életem első amerikai indián költőjével, az oszadzs Carter Revarddal. Ez a találkozás irányította figyelmemet az észak-amerikai indián költészet felé. Carternek köszönhetem, hogy megismertem több indián költő verseit, valamint hogy kapcsolatba kerültem velük. Ő hívta fel a figyelmem Jim Northrup odzsibve költőre, aki családjával együtt a Fond du Lac rezervátumban az elődei hagyományainak megfelelően élt. 2011-ben látogattam el hozzá, ekkor kerültem valóban közelebb az indiánokhoz. (2013-ban Nagy Kis-Madár címmel kötete jelent meg magyarul.) Addigra már két komoly indián költészeti antológia volt a birtokomban, sőt, társfordítóm, Michael Castro megajándékozott egy kötettel, amit az amerikai indián irodalomnak a 19. és 20. századi fehér amerikai irodalomra tett hatásairól írt. Közben folyamatosan fordítottam, és szerencsére a Scolar Kiadó érdeklődött, és ki is adott egy általam fordított indián antológiát Medvefelhő a város felett címmel, de azóta is gyűlik az anyag, simán meg lehetne jelentetni még egyet.

Persze nemcsak indián verseket fordítok, hanem más amerikai költők műveit is. Korábban, még az indián versantológia előtt két amerikai költészeti antológiám jelent meg itthon: a Félmeztelen múzsa és az Átkelés. Angolra is fordítok: egy kortárs magyar költészeti antológia, a Swimming in the Groundmellett József Attila-, Balogh Attila- és Kukorelly Endre-kötetek jelentek meg fordításomban (társfordító: Michael Castro) Amerikában. De, gondolom, tudsz ezekről. A fordítás nekem kábítószer, úgy elszállok tőle, mint William Burroughs a herointól.

A most megjelent gyűjteményes köteted után hogyan tovább? Mik a terveid?

Nem mondhatom meg. Van pár tervem, viszont babonás vagyok. Félek, ha kimondanám őket, nem valósulnának meg.

Fotók forrása: 1 , 2