Itt el kell hagynod minden törpe gondot

„Vigyázat! Csúszik!” – figyelmezteti a tábla a betoppanót a könyv fedelén. Ez, a piros-sárga dizájn, a Kis üdítő, kis krumpli kötetcím, amelyhez a Kóla, sült krumpli novella kapcsolódik, a McDonald’s-ra enged asszociálni. A gyakran ott ücsörgő iskolás társaságba csöppenünk az első szövegben (Kamu), de továbblépve e modern purgatóriumban találkozunk másokkal is, akiknek inkább csak a sötétebb hátsó kijárat felé jutott hely: mindenféle életkorúakkal, férfiakkal és nőkkel, könnyed empatikussággal az ő bőrükbe bújik az író, – ahogy Sylvia Plath mondaná – androgün lélekkel.

A gimnazisták jól tudhatják, hogy a drog és a szerelem igazán sötét vermeket rejt, ezeket demonstrálja például a Kamu, a Szörny, a Szabadság vagya Gyűlölet cselekményével. Itt mindenhol kint lehet a „Vigyázat! Csúszik!” felirat, egyrészt megóvva az olvasót a rettenetes mint kategória túlzott beleélésétől, másrészt jelzés arra is, hogy nem lesz egysíkú, kiszámítható a szöveg, tartogat meglepetést, stílusosan csattanót a vége. Hasonló tinédzserkorra tekint vissza immár idősebb szemmel a Mellesleg, ahogy a Huszonkettő is. A fiatal felnőttek világába vezet egy remek párdarab: a Támadás a nő szempontjából, a Visszavágó a férfi aspektusával világítja meg ugyanazon élethelyzetet. Óriási ívet járunk be a Szektában, ennek eleje a felnőttlét csúcsa a könyvben. Ám a kezdetben sikeres nő élete csakhamar Dickens Karácsonyi történetének Ebenezer Scrooge-féle elszigetelődésébe fordul, innen pedig semmi sem állítja meg a lejtőn, hogy az előbbi, diákokéhoz hasonló nő–férfi konfliktus felnőtt kriminális szélsőségébe torkolljon. Ebben mellesleg már megmutatkozik az a másfajta bugyor, ahol a társadalmi hierarchia mélyére süllyedünk – ezt domborítja ki a Kisvegyesben: a gödör alján vár az egybetartozó Vetélkedő és Köszörű története a hajléktalanok szerencsétlen sorsával. A Kóla, sült krumpliban pedig a slendrián siserehad után takarító hetven fölötti özvegyasszonyról olvasunk, aki annak idején másképp képzelte az öregkort.

A részleges áttekintésből kitűnik, hogy mindig tudjuk, milyen nemű és korú a főszereplő, valamint hogy ennek és társadalmi pozíciójának megfelelően milyen reális, potenciális konfliktus les rá. Az író nem katasztrófaturista, csupán az idillitől szegregálódó valóságról számol be sarkosan. Az asztalra teteti velünk a rózsaszín szemüveget, s anélkül szemlélődünk olyanok között, akik lehet, hogy éppen a szomszédaink, ismerőseink vagy akár családtagjaink – ne adj’ isten mi magunk is közéjük tartozhatunk.

Az első könyves szerző néhány oldalas szövegei mind terjedelmükben, mind tartalmukban emlékeztetnek a Magyar Nemzet Magazinban megjelent cikkeire, amelyekkel már igen jól megismerhette az extrémnek remélt, mégis olykor hétköznapi valóságot. Csakhogy ellentétes irányból ragadja meg tárgyát, hiszen amíg a megtörténtet prezentáló újságcikk induktív módon közelít, addig a nem kevésbé valóságot bemutató könyvbéli fikciók deduktív úton jutnak el kísértetiesen hasonló terepre. (E kettő kényes hasonlóságára, egyszersmind össze nem tévesztendőségére is felhívja a figyelmet a centrális és immár komplex jelentőségű „Vigyázat! Csúszik!”.) Olyan gyűjtő juthat eszünkbe róla, aki a tragikus sorsokon belül gondosan kiválogatja azokat, amelyek meglepőek, érdekesek, emberiek.

A téma kiválasztásán túl Herczeg Szonja írásait azért jó olvasni, mert erős, kitapintható írói vénái vannak. S a vér nem válik vízzé – Kosztolányi figyelmeztetéséhez híven ugyanazzal a kvalitással újságíró, mint író. A relatíve rövidség egyetlen hátulütője az lehet, hogy mikor a sztori, a jellemek, a stílus élvezetében tovább utazna az olvasó, már ki is kell szállnia, pedig van ezekben a textusokban kakaó elég, az ízüket akkor sem veszítenék el, ha bővebb lére eresztené őket. Sűrűsége folytán kisebb falatokban érdemes fogyasztani, csak módjával, ahogy a Kis üdítő, kis krumpli cím is jelzi.

A Szekta ésa Kóla, sült krumpli grandiózus átfogóságához illeszkedik a körkörös szerkezetű Vihar, amely az egyik legalkalmasabb annak megmutatására, hogy amíg egy élethelyzetet számunkra bárgyún lehetetlennek vélünk a konstansnak hitt kis életünkben, Fortuna kereke néhány szempillantás alatt átfordulhat, mi meg csak nézünk ki a fejünkből, s nem értjük, mi történt. Akár az összes kis történet viselhetné a Vihar címet.

Dőreségből azt gondoljuk, hogy e rémségek csak messze földön, tőlünk biztos távolban tombolnak, a hurrikánok csak a trópusokon zilálják szét az ember életét. Borzongva olvasunk néha tragédiákról, amelyek persze minket nem érinthetnek, s nálunk, Petőfi honában, „[l]enn az alföld tengersík vidékin” ilyesmi csúfság velünk meg nem eshet. Amíg a magasban keressük, valóban kevés az esély rá, ám alattomban ott dolgozik folyton. „Itt aztán se bokor, se bozót, ahol meghúzhatná magát az ember, és megint vihar készülődik; hallom, hogy énekel a szélben” (Shakespeare: A vihar). Herczeg Szonja novellái egységesen e szélvész nyomában járnak, ahol a szereplők széllelbélelt vágyai néha magasságokba szöknek, majd a földhöz vágódva legtöbbször rájönnek, hogy bár nem a dédelgetett terveik szerint alakultak a dolgok, még így is lehet élni valahogy.

Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli, Scolar, 2017.