Alkotó az Alkotó kezében

Horváth Ferenc kötete bibliai tárgyú fordításátiratok (Zsoltárok kis könyve; Rege a vízözönről, Noéról és a szivárványról; Jób könyve), keresztény ünnepekhez kapcsolódó lírai művek (A só íze) és önéletrajzi ihletésű költemények (A szívvirág) foglalata. Az öt ciklus között szoros az átjárás, a súlypont mégis Jób könyvére esik, erre mutat a cím és az előszó a szerző intencióival.

Horváth Ferenc a Krisztus előtti 3. században keletkezett héber szöveg ritmikáját követve használja a felező tizenkettes verselést, amely nagyon közel áll az eredeti hangzásvilágához. Ütemhangsúlyos sorok a magyar bibliafordítói hagyományban is felbukkannak, ám a szerző a címadó szöveg egészére – sőt a Rege a vízözönről, Noéról és a szivárványról című verses elbeszélésre is – kiterjeszti. Előszavában vállalt célkitűzéseinek maximálisan eleget tesz: megemeli a stílust, világosabbá teszi mondatait, miközben a legaprólékosabb szöveghűség vezérli. Ám azon kijelentésével, hogy alkotását legszemélyesebb munkái közé sorolja, csalóka várakozást kelt egy lehetséges parafrázis irányába.

A Jób könyvének kimunkált, hiteles sorai Isten és a Sátán dialógusáról, Jób próbatételéről, javainak elvesztéséről memoriterként köszönnek vissza – „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1,21) –, csak könnyedebben: „Az Úr azt vette el csupán, amit adott, / legyen az Úr neve mindörökké áldott!” Új költői megoldások is figyelmet követelnek: „ahol megszentelte mindőjüket apjuk, / hogy tisztuljon, ha kell, foltjaitól lapjuk”. De „az útvesztőbe jutott ember” (Jób 3,23) fordulat szorongatóbban hangzik Horváthnál: „A férfinak, kinek menekvése nincsen, / akit körös-körül bekerített Isten”.

A pontosan szerkesztett, számozott egységek precízen követik a bibliai szakaszolást. Élvezetes az élőbeszédhez közelítő, kifejezőerőben gazdag, archaikus hatását mégis megőrző nyelvhasználat. A kötött szótagszámú verselést páros rímek kísérik, amelyek a műgond ellenére könnyedén haladnak előre. Aztán a cselekménysor felfüggesztése és a bölcseleti részek (Elifáz, Bildád és Cófár beszédei) hatására lankadni kezd a figyelem, a változatlan szótagszám elringat, s a nyelvi gazdagság marad az egyetlen kapaszkodó az unalom ellen. Ez nem Horváth Ferenc hibája, csak annyiban, hogy teljesen leképezi a Szentírás szövegét, s nem enged a kísértésének.

A Zsoltárok kis könyve szintén fordításátdolgozásokat tartalmaz, a szerző öt saját zsoltára is hozzásimul a dávidi hagyományhoz. A ciklus érdekessége, hogy amit a költő a Jób könyvére vonatkozóan kitalál (a fordítások összevetéséből kristályosít ki egy kötött formájú változatot), a zsoltárátiratoknál működik a legjobban. A rövid szekvenciákat még szorosabbra vonja, megemeli kifejezőerejük, és a nyolcas, kilences, tízes szótagszám sem válik unalmassá. Legjobb darabjai a 23., 39., 55., 100. és a 133. zsoltár.

A só íze című vers – akár Nádas Péter Az élet sója című esszéregénye – rámutat az értékvesztésre:„Hogyan sózzunk a sótlan sóval, / amely mitőlünk íztelen? / Hogyan szóljunk a szótlan szóval / a színről, amely színtelen?” A só íze ciklus élén A tékozló fiú példázata áll unalommal és csömörrel mint bűnre csábító tehetetlenségi erőkkel. Horvát Ferenc korábbi szerepébe bújva folytatja a Képzelmész iramatait (1995), amelynek szórakoztató stílusgyakorlatai egy-egy nyelvtanórát is feldobhatnak. A Karácsonyesti mezengy (idill) és A betlehemi gedeme (csillag) a neológusok leleményeiből építkezik, azokból a nyelvújítás korabeli szavakból, amelyek kihullottak a nyelvhasználatból, s már csak magyarázatokkal érthetők. A keresztény ünnepekhez kapcsolódó imák nem szolgálnak újdonsággal.

A kötet legjobb verse – Egy emberhalász honlapjáról – játékosan egyesíti a modern és az archaikus stílust, Horváth Ferenc e kettő ötvözésben a legjobb. Arra a gondolatpárhuzamra épít, hogy míg Jézus emberhalászokká tette apostolait, korunk „horgászai” egy működésében fel nem térképezett rendszer, a világháló felhasználói: „Hálómba mi kerül, / arra is fény derül, / csak hát ki kell várni – / kifogható bármi: / lélek mindenfajta, / megbízható, csalfa, / segítő vagy ártó, / a színeit váltó / igaz, hamis, tiszta / szokványos és ritka… / Ez-az: akad tenger – / olykor tán: egy ember.”

A szívvirág a kötet önéletrajzi ihletésű negyedik ciklusa. Szerkezetében átgondolt (A hit szonettjétől vezet A híd szonettjéig), költői leleményben (Jóbos rímjáték, Egy TAJ-kártya hátlapjára), kifejezőerőben (Felülről jön a szív tudása) és átütő személyességben (Aktuális szívzűrjeim) mégis deficites, habár teljes akar lenni. A szívműtéten átesett költő eljátszadozik a messiásszereppel is, de súlytalanná válik benne: „Jól behúzott nekem a két hatos, / s ez még nem elég: reám is tapos […] De igazából kell-e mentség nékem? / Hisz töviskoszorúm az egyetlen ékem” (Hatvanhatodik születésnapomra).

A kötetben kevés a jó és több a memóriába be nem vésődő költemény – ám a bibliafordítások nyelvi gazdagsága, formai egysége Horváth Ferenc értékmérője, s ebben kimagaslót alkot. A kötet (félre)olvasói mégis kissé becsapva érezhetik maguk, hiszen a legfőbb várakozás tekintetében, hogy végül rábukkannak a „személyességre”, csalódniuk kell. Jób nem tükröződik sem poszt-, sem neoklasszicista módon, mert az alkotó kezét mindvégig köti az Alkotó iránti tisztelet. A babitsi hagyományokat követő újraértelmezés helyett egy autentikus fordítás lapjait szemlézheti ki-ki a maga módján – elégedetten vagy némi hiányérzettel.

Horváth Ferenc: Jób könyve, Napkút, 2016.