A reflexió reflexiói

Az amnézia útjának versnyelve sajátos egyvelege a – leginkább talán Bodor Ádám nevével fémjelezhető – kelet-európai mágikus realizmusnak (ez talán a szerző erdélyi magyarságával is magyarázható), illetve a beatnek. Ez utóbbi nem véletlenül csak így egyszerűen beat, és nem beatköltészet. Egyrészt már Horváth Benji előző kötetének címe (Beatcore) is ezt a tágabban értelmezett beatet – pontosabban annak továbbgondolását – igazolta. Másrészt Az amnézia útjának verseiről sokszor inkább a beatkorszak prózái juthatnak az eszünkbe, mint a versei, különös tekintettel Jack Kerouac Útonjára, és nem csak a cím miatt – bár az is izgalmas kérdés, hogy az út mint ősidők óta használt jelkép mennyire más ízt kap már azzal, hogy birtokszóvá válik, ráadásul egy olyan szó mögött, mint az amnézia.

Ez utóbbi párhuzamhoz némileg hozzátartozik az is, hogy a könyvbemutatón maga a szerző mondta el, hogy a mű nagy része többször megtett, Kolozsvár és Budapest közötti vonatutak alatt állt össze. Ha konkrétan a vonatútjelleg nagyon rejtélyesen el is mosódik a kötetben (olyan apróságokban érződik csak, mint egy-egy cím – Kelenföld – vagy a két városnév egymásba csúsztatása – „Budaváron és Kolozspesten” a Vér című versben), az utazás vágya mégis folyamatosan jelen van. Vagy hogy Szarka Károlynak az Irodalmi Jelenben megjelent tudósításából idézzek: ezekben a versekben „a biztonság és a hazátlanság, valamint a mindenhol otthonlevés kérdései is felmerülnek”. Ezen ambivalens, ellentmondásos helyzetre azért bátorkodom használni a skizofrénia szót, mert maga a szerző is ezt teszi, ráadásul a kötet második ciklusának címeként (Skizofrén nyár 11-12).

A kötetkezdő Tranzit ház, illetve a kötetzáró Partizánok ki a hóra történetmesélős jellege ugyancsak a beatet idézi meg, ez pedig annak ellenére ad fontos és erős keretet a kötetnek, hogy hasonló jellegű versekből több is akad benne. Mert ami talán mégis felépít egy ívet ebben a furcsán körkörösnek, önismétlőnek ható szerkesztésmódban, az nem más, mint a lírai én önreflexiójának folyamatos erősödése, felbátorodása és tisztulása. Pedig ez az önreflexió már a kötet elején sem gyenge, inkább csak olykor kamaszosan direkt (például a Végig a Napoca utcán című versben: „hiú vagy és álszerény […] megbánod bűneid, elköveted őket újra, // de mindvégig hiszed Változást, // eteted imáiddal csecsemőkorod óta, // és ő kihasználja gyengeséged”), olykor minden szépségével együtt is kihívóan asszociatív és csapongó (Hazafelé például). Ezen kívül itt tűnik fel a kötet egyetlen – formailag mindenképpen – önreflexiómentes verse, a végig egyes szám harmadik személyben megírt Iacov ugrása, amely főszereplőjének öngyilkossága egyértelműen társítható a kezdő ciklus címéhez (Halottak évada 08-09). Ehhez képest már mintha a kamaszos direktségre adna nagyon pontos megfogalmazást egy ciklussal később a Kelenföld elején szereplő hasonlat: „nincs semmi különös a tájban, // csak a halál, ahogy meditál, // mint egy feszült diák, // érné már el végre a nirvánát”. A Vérben pedig ismét előkerül a Napoca utca.

A kötet különös íve talán úgy írható le a legpontosabban, hogy a szerző a saját maga által megjelenített világra reflektál, majd ezekre a reflexiókra. Az eszköz ugyanaz, a hatás mégis fokozatosan erősödik. És bár okozhat némi szorongást ez a látszólagos ismétlődésjelleg, amelyre ugyancsak jut reflexió („Nem változik semmi, epizódok vannak”, szintén a Vér című versben), mégiscsak ez vezet el Az Emlékezés útja 13 című harmadik ciklusig, amely már eleve egy olyan beszédes című verssel kezdődik, mint a Relax. Ez a szakasz már a reflexió reflexiójának a reflexióit tartalmazza, építve a két korábbi ciklusra, például a címadó verssel vagy a Tetszőleges parttal, amelyben a lírai én az első ciklusban szereplő Iacobra (ezúttal már erősebb és bátrabb bibliai áthallással Jákobként leírva) emlékezik. Végül itt kapnak helyet az olyan – kifejezetten felszabadult hangvételűnek is mondható – versek, amelyekben a lírai én a legerősebben vállalja fel saját magát minden obszcenitással és torzsággal együtt: ilyen például az Ami lefoglal („Rajzoltam rá egy farkasfejet, // kétágú kígyónyelve szárnyas pinát nyal”) vagy a Kedves Irén!, amely a külső személy megszólításával, ezzel az erős slam poetry jelleggel könnyen válhat afféle irodalmi slágerré. Az ezt követő, Függelék 08-16 címet viselő ciklusban olyan két utolsó verset kapunk, amelyek mintha a leginkább a kötet tartalmi esszenciái lennének – így történhet meg az, hogy a Partizánok ki a hóra Lear-motívuma a kötetkezdő verset idézi.

A fent leírtak erős következménye, hogy Az amnézia útja bizonyos pontjain akár prózakötet is lehetne – bár ezzel maga a szerző is tisztában van, amikor a könyv legelején „orfikus verses regényként” jellemzi az anyagot. Ráadásul amennyiben évszámokként értelmezzük őket, úgy a cikluscímekben szereplő számok is ezt a regényjelleget támasztják alá (ebben az esetben a Függelék 08-16 a szó szoros értelmében vett függelék). Semmi esetre sem kár Az amnézia útjáért, mert finom részletgazdagsága gyönyörködtető, és szövegeinek nagy része önállóan, kiemelve is megáll a lábán, ugyanakkor érleli a kérdést: mikor olvashatunk hagyományosabb, prózaibb felépítésű és tagolású regényt Horváth Benjitől?

Horváth Benji: Az amnézia útja, JAK, 2016.