Idilli súlytalanság

A Kivilágított ég, Babiczky Tibor új kötete szép. Sajnos azonban nem állítja kihívás elé, nem is szembesíti semmivel az olvasót. Pontosabban: amit tétként felmutat, nem különösebben nagy vállalás.



Ahogyan a kötet címéből is következtethetünk rá, a versek a mesterséges és természetes környezet (feszültségtől nem mentes) találkozásáról szól(ná)nak – ezt igyekszik megerősíteni a fülszöveg is: „bukolikus városi líra ez”. Ez eddig egyáltalán nem érdektelen, mert bár a modern városi lírának a 20. század kezdetétől számottevő hagyománya van, e témában valószínűleg még sokáig lehet újat mondani, hiszen a város folyton változik, növekszik. Történelmi, társadalmi, kulturális szerkezete, rétegzettsége van, centruma és perifériája. És ebből következően összemosódásai, szürkezónái, belső feszültségei – át- vagy éppen kialakuló rétegei. Ezek mindig friss témával szolgálnak. Ám a város(i költészet) hagyománya sem tud betokosodni, megposhadni: az örökös változás által kínált újabb és újabb perspektívák értelemszerűen ezt a hagyományt is újabb és újabb fénytörésben engedik látni, lényegében kikövetelik az újraértelmezést, a reflexiót.

A Kivilágított ég versei – tehát ez a városbukolika – azonban furcsa módon azt a benyomást keltik, hogy a lírai én különösen keveset lát a városból. Erre jó példa a címadó vers: „Nagy vihar volt. Az eső elállt. / A lombok közül és a háztetőkről / csöpörgött még a víz, szabálytalan / ütemben, akár egy vallomás. A sötét / égre néztem, aztán a sötét utcára. // Kivilágított ég és utca várt. Szembogarak – / duzzadt potrohú pókok – gyűltek a fény / köré. Mind hozta magával, ami / az övé. Aranyat és vért. Sunyi / Álmokat. És nem szűnt meg a fény. Miért?” A vershelyzet átmeneti, liminális, a rossz és jó (idő) között vagyunk. Ennek baljósságát a vízcsepegés ritmusának szabálytalansága, valamint a fényviszonyok hivatottak érzékeltetni. Illetve a szembogarakká redukált-transzformált megfigyeltség-képzet, ami egyébként ötletes, noha a pókmetaforával kicsit teátrális. A vers poétikai tekintetben valamivel azért izgalmasabb. Bár a sorok vegyesen trochaikus és jambikus lejtésűek – amit magyarázhat a vízcsepegés szabálytalan üteme –, a szöveg gondolatritmusa, illetve az esetleges, ám egyre sűrűsödő rímelése végül egyben tartja őket. Összességében egy szép, dalszerű szöveget olvasunk, a szemfülesebbek egy konkrét utaláson túl (Vér és arany) a jelzőhasználatban („sunyi”, „duzzadt potrohú”) is Ady-allúzióra ismerhetnek. És ez az adys (és Kemény István-os) forma talán feledtetni is tudja, hogy egyébként nem egy tartalmas darab. Sajnos ez a kötet legtöbb versénél sincs máshogy.

A Kivilágított ég nem a városi táj bukolikája, ez nem a tetők dombhátainak, a tornyok hegycsúcsainak, a napsütésben vagy neonfényben szikrázó üvegtáblák vízeséseinek költészete, hanem a virágágyások, a talpalatnyi zöldek és a(z utcáról nézett) holdas-csillagos ég bukolikája. Nincs panelszürkület, az enyhe fényszennyezéstől még megcsodálhatók a csillagok. Babiczky városában komoly(an vett) idillek vannak, amivel semmi gond nincs (kiváltképp mivel többnyire az emelkedett versbeszéd komolyít rajtuk), csakhogy ezek az idillek furcsa módon nem különösebben reflektáltak, nem ellenpontozottak: nem a feszültség (a járulékos veszteség?) szépségét mutatják, hanem azt, ami a feszültség lehető legteljesebb kiiktatása után marad. (Mint például a Napkeleti utazás című versben: „Amikor indultam, már / későre járt. Késő volt / indulni kelet felé. / Árnyék csúszott sziszegve / fejemtől lábam elé. // Így történhetett. Így volt. / Tekergett, mint a kígyó, / és kinyúlt, mint egy halott. / Megmarkolta lábamat. / Léptem. Belém harapott. // Amikor indultam, már / késő volt. Későre járt. / Világított a Tejút. / Árnyékfejemtől indult, / a lábamig tart az út.”)

Ráadásul amikor mégiscsak a várost látja az én, akkor sem lát sokkal többet annál, amit talán mindenki lát – nem mondhatjuk (kicsit metaforikusan), hogy „arcélt rajzolna” a városnak. Nem arra gondolok, hogy ki kéne egyértelműen derülnie, Bécsben, Budapesten vagy Baján (stb.) járunk, hanem arra, hogy a szövegeknek nincs jellegadó víziója a(z általában vett) városról. Ennek ellenpéldája Kassák testképzetekkel megírt városa (lásd pl. a Hirdetőoszloppal című kötet több versét), Juhász Ferenc abszurd-groteszk-hibrid városdzsungele (pl. Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb) vagy Bertók László olyan városversei, mint a Miközben, a Most vagy az idegenvezető-ciklus darabjai, amelyek testképzetekkel és/vagy a történelmi-kulturális-társadalmi rétegződést megmutatva ábrázolják a várost – e szövegekben mind fel lehet fedezni egy-egy sajátos víziót a városról.

Természetesen vannak azért Babiczky kötetének figyelemre méltó momentumai is. Így például A helikopter című vers, amelyben karcosabb (realistább?) szépség csillan meg: „A mentőhelikopter, néztem, leszállt / a sebészet előtt az őszi liget / közepére, lázban égő, haragos, / rotorfejű angyal. Minden zúg. A csend / a földben lakik, s ami fölötte van, / fák, ablakok, léptek, mind morajlik. Egy / férfi vagy nő, zöld köpenyben, tolt egy múlt / századbeli kerekesszéket, benne, / félrebicsaklott fejjel, ott ült a múlt, / nem mozdult, csak rázkódott, ahogy tolták – / az úton szél futott át –, / s nem tudtam hirtelen, a helikopter / elhozta vagy elviszi épp a halált.” Talán ebben a szövegben működik leginkább zökkenőmentesen a kötetre általában jellemző emelkedett, néhol a pátosszal is kacérkodó versbeszéd. A „rotorfejű angyal” legalábbis a maga apró túlzásával is eredeti kép, ami lényegében a teljes vers eredetiségéért is szavatol. (Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert a Kivilágított ég néhány verse sajnos fájón direkt. Például a Vitorlák című darab zárlatának kérdései: „Miért nincsen helyem? Miért / nem vagyok boldog?”)

Illetve a Vákuum című vers felütésében egy különösen szép alkonyhasonlattal találkozni, amely szociografikus tekintetével, ha csak egy villanás erejéig is, végre az eddiginél többet árul el erről a világról: „Mint egy használaton kívüli / vasúti híd traverzeit a rozsda, / lassan és visszavonhatatlanul / kikezdi a lakatlan eget az alkonyat”. Ezen túl a Simon Mártont idéző Polaroidok négy szakaszából a két középső, valamint a Segélyhívás és a Káprázat című szövegek jobbára szintén emlékezetesek.

Ez utóbbi, a kiemelkedő, említésre méltó darabok alapján nagy kár ezért a kötetért, mivel ezek a versek egy jóval súlyosabb, sűrűbb, vízióval is rendelkező városlíra, városbukolika ígéretét hordozzák magukban. Ám a középszer kevésbé izgalmas szövegei között ezek is elszürkülnek. Az alig több mint negyven darab, többnyire ráadásul rövid verset tartalmazó Kivilágított ég sajnos az a súlytalan, vékonyka – vagy egy más koordináta-rendszerben: könnyű és szép – kötet marad, aminek ránézésre is ígérkezik.

Babiczky Tibor: Kivilágított ég, Magvető, 2015.