A megismerés formái

Bár korábban is használtál földrajzi neveket, de előző köteteidben ezeknek leginkább az atmoszférateremtésben volt szerepük. Ehhez képest új könyved első versének nyitósorában rögtön egy szíriai város, a nagyon erős közéleti konnotációkkal bíró Aleppó neve olvasható. Milyen megfontolások vezettek ehhez az elmozduláshoz?

Ez a fajta közéletiség inkább a kötet első felét, különösen az első ciklust jellemzi, de azért itt sem klasszikus közéleti versekről van szó. Sokkal inkább a háború, a veszteségek, a kilátástalanság személyes élményét és tragédiáját akartam rögzíteni. Az elmúlt években, különösen 2015-ben nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akinek rövid idő alatt összeomlott az addigi, viszonylag békésnek mondható élete. Döbbenetes volt olyan, háborús körülmények közül érkező emberekkel találkozni, akik nem is rég még egyetemre jártak, és azt tanulták, amit én, vagy a gyerekeit terelgető apát látni, aki pont olyan zakót viselt, mint az édesapám. Csak később jöttem rá, hogy nem is hasonlítottak annyira a zakóik, csak egyszerűen kevésbé volt megrázó ezt észrevenni, mintha rögtön azt láttam volna meg, hogy mennyire hasonlóan féltő szigorral bánik a gyerekeivel, mint ahogy a mi édesapánk viselkedett volna egy ilyen helyzetben velünk.

Mert én egészen addig nem tudtam értelmezni, mit jelentett, amikor a teljes nyugalomban, idilli körülmények között élő családomban arról volt szó, hogy a nagymamám hogyan menekült el huszonegy évesen Erdélyből a kétéves gyerekével és a féléves húgával, miután a férjét megölték a háborúban, az apja pedig agyvérzést kapott. Vagy amikor a másik nagymamám arról mesélt, hogy hogyan bújtatták őt fiatal lányként a katonák előtt. Gyerekként mindig megijesztett, amikor félrehívott, mert azt hittem, valami rosszat csináltam, azért akar beszélni velem, de csak azt súgta a fülembe elfúló hangon – mintha valami olyasmit mondana, amit szégyellni kellene –, hogy bármi történhet, ő csak egy dolgot szeretne: hogy ne legyen többé háború. Nem értettem, mert számomra akkor mindez elképzelhetetlen volt. Csak az álmaimban jelent meg rendszeresen a háború, és valami homályos, körülhatárolhatatlan félelmet, szorongást okozott. Visszatérő álmom volt, hogy bezárkózunk a házunk pincéjébe, kint lőnek, lángol minden, és mi rettegünk, hogy valamilyen ellenséges erő megtalál minket. De amikor felébredtem, rögtön tudtam, hogy ez nem igaz, és hogy nem is történhet meg soha. Így tulajdonképp soha nem érthettem volna meg a saját családom, a nagyszüleim történetét, ha nem találkozom az elmúlt években ezekkel az emberekkel. Miattuk tudtam írni a nagyszüleim és a dédszüleim, elsősorban a nők háborús traumáiról, amik a ciklus második felében jelennek meg. Ugyanakkor fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy miért pont most beszélek erről: többé nem homályos, szinte legendává vált gyerekkori történetekről van szó, hanem a jelen nyomasztó valóságáról. Számomra nagyon erős élmény volt a menekültekkel folytatott beszélgetések során, hogy milyen szorosan kapcsolódunk egymáshoz, és ha odafigyelünk a másikra, akkor mennyi mindent megtudhatunk magunkról.

Ezek szerint nemcsak a háború ténye, hanem személyes élmények is állnak a menekülttematikájú szövegek mögött. Mik voltak azok a velük kapcsolatos tapasztalatok, amik meghatározónak bizonyultak?

Ugyanúgy találkoztam velük, mint mindenki más 2015-ben Budapesten: láttam őket, sokszor egészen kicsi gyerekekkel az utcákon, parkokban, pályaudvarokon. Először alkalmilag próbáltam segíteni szendvicsekkel, vízzel azon az útvonalon, ahol egyébként is jártam, de később kiderült, hogy az egyik unokatestvérem rendszeresen jár önkénteskedni a pályaudvarokra, így én is aktívabban bekapcsolódtam. Nagyon szép volt látni, hogy az emberek mennyire nyitottak arra, hogy segítsenek: ha például valaki kiírta a Facebookra, hogy itt vagy ott szükség lenne néhány üveg bébiételre, mire én odaértem, már három másik ember is hozott. Később a Szent Egyed (Sant'Egidio) Közösséggel is ellátogattam a menekültekhez, és nagyon sokat beszélgettem velük. Nagyon megrázó volt látni, hogy az ember mennyire igyekszik megkonstruálni a normalitást – vagy legalább annak a látszatát – még ennyire szélsőséges körülmények között is. Például hogy a szülők hogyan próbáltak otthont teremteni, mondjuk, egy sátorban vagy a puszta földön, és mennyire örültek, amikor foglalkoztunk a gyerekeikkel, vagy valamilyen játékot szerveztünk nekik, hogy eltereljük a figyelmüket. Szinte jobban, mint amikor enni kaptak. Sosem felejtem el azt a fiatal afgán pszichológust, akire azért figyeltem fel, mert egészen másképp volt szomorú, mint a többiek: nem rezignáltság, nem passzivitás áradt belőle, hanem valami nagyon aktív, élő fájdalom. Megkérdezte, mit tudunk Afganisztánról, és hozzátette, hogy elkeserítő, hogy mindenkinek csak a háború jut az eszébe róla, pedig korábban gyönyörű, virágzó ország volt. De már nincs jövője. Láttam a kilátástalanságot a tekintetében, és éreztem, hogy tulajdonképp saját magáról beszél, és hogy mennyire nem biztos abban, hogy itt valaha megtalálja a helyét.

A kötetben színre kerülnek még a betegségekkel, a családdal és sok esetben a nőiséggel kapcsolatos traumák. Ezek „csak” nyelvi problémák a számodra? Vagy a verseiddel van valamilyen más, az esztétikai megformáltság sikerültségén túlmutató célod is?

A kötetben van egy másik, erősen tematizált ciklus, ami a gyerekek születése körüli problémákat, tragédiákat, traumákat dolgozza fel. Ezekben a helyzetekben annyira közel van egymáshoz az élet és a halál, hogy nagyon nehéz elválasztani az egyiket a másiktól. Élet-e az, amelyik csak néhány percig tart? Vagy amelyik valamilyen betegség következtében az általunk ismert fogalmak és elvárások szerint sosem lehet teljes? A versek megírásakor elsősorban ennek a határhelyzetnek a misztériuma foglalkoztatott, ehhez próbáltam valamilyen érvényes megszólalásmódot találni. A témaválasztásnak egyébként személyes oka is volt: nagyon nehéz volt a születésem. Eleve nehezen fogantam meg, aztán a szülés során agyvérzést kaptam, oxigénhiányos állapotba kerültem, és újjá is kellett éleszteni. Mivel igen súlyos volt az állapotom, és az oxigénhiány az agyam több fontos területét is érintette, az orvosok elég sokáig azt mondták a szüleimnek, hogy nem fogok tudni rendesen mozogni, és szellemileg sem leszek ép. Később sem nagyon tudták megmagyarázni, hogy ez hogyhogy mégsem így alakult. Vajon hogyan alakul a szüleim élete, ha én nem születek meg? Vagy ha mégis beteg leszek? Előbb-utóbb muszáj szembenéznem ezekkel a kérdésekkel, amik mindig is bennem voltak, hiszen a családunkban egészen kicsi koromtól sokszor szóba kerültek a születésem körüli traumák. Főleg, ha egyszer majd el akarok gondolkodni azon, hogy nekem egyáltalán hivatásom-e az anyaság.

A tenger és a víz, vagyis azok a főbb motívumok, amik a korábbi köteteidben lényegiek voltak, a menekültek megpróbáltatásaira rezonáló versek miatt új kötetedben átpolitizálódnak. Ugyanakkor a nyelvhasználatod nem sokban változik, inkább a tematika az, ami új. Ebben a váltásban láttad költészeted folytathatóságát?

Mivel fontos a téma és a forma, a kifejezésmód összhangja, szükségszerű, hogy ennek megfelelően a különböző témákhoz, vershelyzetekhez képest a megszólalásmód is változzon. Ez nyilván jelent egyfajta megújulást, folytathatóságot. A víz, a tenger motívuma az első ciklusban egyszerűen annak a szomorú ténynek köszönhetően kapott más szerepet, mint az előző köteteimben, mert a menekültek egyik legtraumatikusabb élménye a borzasztó tengeri út. Más verseimben pedig azért tér bizonyos időközönként vissza, mert a vízhez egészen sajátos kapcsolat fűz, amiben az eros és a thanatos nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz: egyszerre vonz és riaszt, és emiatt borzasztóan inspirál. Hiába tudok például úszni, sosem merek bemenni a vízbe, csak addig, amíg leér a lábam. Ez az egyik legnagyobb kihívás az életemben, mert ezzel sok más dolog kapcsán is meg kell küzdenem: félek rábízni magam olyan dolgokra, amiket nem ismerek, illetve nem tudok uralni. Ugyanakkor persze vágyom is rá, mert a megismerés egészen új formáit teszi lehetővé, ha az ember néha képes megfeledkezni önmagáról és a félelmeiről.

Fenyvesi Orsolyával, Nagy Hajnal Csillával, Simon Bettinával és Terék Annával elindítottatok egy felolvasássorozatot, amely a Közös tenger címet viseli – a víz motívumának nőiségre vonatkoztatható jelentésrétegei miatt is jutott eszembe az, hogy foglalkoztat téged a nőként való megszólalás problémája is.

Szerintem már az is sokatmondó, hogy az emberekben felmerül, hogy ezzel a felolvasássorozattal a női alkotók megszólalásának szeretnénk teret biztosítani. Erről egyáltalán nincs szó: azért működünk együtt, mert szeretjük egymás verseit, a felolvasásokon összhangba kerülnek, rezonálnak a szövegeink, és mindez nagyon inspiráló. De több alkalommal felmerült már, hogy férfi alkotókat is felkérünk majd az együttműködésre. A víz, a tenger motívuma sem elsősorban a nőiségre vonatkozó jelentésrétegei miatt érdekes: ez egyszerűen egy olyan közös pont, ami mind az ötünk szövegeiben rendszeresen visszatér, így kézenfekvő volt eszerint tematizálni a sorozatot. A felolvasások egyébként ősszel folytatódnak, és nemrég elindítottunk egy Facebook-oldalt is, ahol szintén női és férfi alkotóktól is osztunk meg műveket. Én úgy gondolom, nincs különösebb jelentősége annak, hogy nőként szólalok meg, az előző kötetem verseinek jó részét például eredetileg férfi álnéven (Karádi Márton) publikáltam folyóiratokban. A nőiséggel kapcsolatos problémák, traumák viszont foglalkoztatnak, egyszerűen azért, mert sok esetben még mindig tabunak számítanak. Nemrég egy ócskapiacon véletlenül kezembe került Alice Walker zseniális, The Color Purple című regénye. A mű a ’30-as, ’40-es évek Amerikájában játszódik, és több mint harminc éve jelent meg, de még mindig rengeteg olyan téma van benne, ami a mai napig kibeszéletlen: a családon belüli szexuális erőszaktól kezdve egészen az erőszakból született gyerekek helyzetéig.

A kötet legtöbb karaktere átmenetiségben van: a háborús helyzet vagy a gyógyíthatatlan betegségek miatt élet és halál között lebeg, valamint menekülttáborokon keresztülhánykolódva keresi új otthonát. Az olvasás során az volt a benyomásom, mintha az alakok a borzalmak elviselését és elviselhetőségét attól az egyszerű ténytől tennék függővé, hogy létezik-e Isten. Egyetértesz ezzel a megállapítással?

Szerintem nem ettől teszik függővé, és hiba is volna ettől függővé tenni. Az életben maradásnak nagyon sok oka lehet, és nem hiszem, hogy jogunk van azt mondani, hogy az egyik érvényesebb a másiknál. Azokban a versekben, amikben Isten létének kérdése felmerül, inkább a hit és a hitetlenség között húzódó, sokszor nagyon vékony mezsgye jelenik meg – és mint minden határhelyzet, ez is nagyon sok mindent elárul az emberről. Ezenkívül az ima egy nagyon intim megszólalásmód, egy különleges vershelyzet, amiben feltárul az ember szélsőséges és rendkívül megejtő kiszolgáltatottsága, ezért is tartom különösen izgalmasnak. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a túléléshez feltétlenül szükséges lenne a hit. Mivel egy kegyelemről, egy ajándékról van szó, ez elég kegyetlen dolog lenne. A hit sok mindent megkönnyít, új dimenziókat nyit, és nagyon nagy szabadságot ad, ennek ellenére nem hogy az élethez, de még a vallásos értelemben vett üdvösséghez sem szükséges. Bőven elég a szeretet.

Fotók: Veres Laura