Egyszerű kommentár

Képleírás sokféle létezik, de művészi érvényét talán az a kettőség biztosítja leginkább, amit Kibédi Varga Áron is hangsúlyoz az ekphraszisz retorikai eljárását taglalva: „a megszólított egyszerre két művész munkáját csodálja: azét, aki a képet megfestette, és azét, aki ilyen jól le tudta azt írni”. Akkor is érvényesnek tűnik ez megállapítás, ha a leírás fogalma korántsem meríti ki a lehetséges kapcsolódásokat kép és szöveg között. A továbbírás, az átírás vagy a képaláírás más-más viszonyt feltételez, és más elvárásokat is ébresztenek a befogadóban. Jász Attila legfrissebb kötete leginkább az utóbbival közelíthető meg: egyszerű kommentárokat, a címekben megidézett képek alá írt reflexiókat olvashatunk, még akkor is, ha magukat a festményeket nem tartalmazza a kompozíció.

Hogy miért marad el a közvetlenebb vizuális felidézés a könyv lapjain, annak feltehetőleg inkább praktikus okai lehetnek – például a nyomdaköltség –, de elképzelhető, hogy a képek iránti tisztelet, vagyis a reprodukciók iránti szkepszis (az átméretezés, átszínezés korrumpáló hatásától való ódzkodás) szolgálhat magyarázatul. Akárhogy is, végeredményben cseppet sem segíti a befogadást ez a tálalás. Tulajdonképpen egy törzsanyag nélküli kommentárgyűjteménnyel találkozik az olvasó, amely az indiai–magyar festőnő, Amritha Sher-Gil életműve előtt tiszteleg.

A festmények megverselése nem példa nélküli vállalkozás (gondoljunk csak a többeket megihlető Nakonszipánra), de a kötetté formálódó tárlatvezetés ritkaságszámba megy. Jász Attila azonban nem először nyúl ehhez az ötlethez: egy korábbi kötetében, a Naptemplom villanyfényben című gyűjteményben hasonló felépítéssel találkozhattunk. Ott a beszélő Csontváry Kosztka Tivadar bőrébe bújik, és egyfajta lírai naplóként rögzíti az alkotástörténet kiemelt pillanatait és körülményeit.

A Boldog temetőben azonban nem szereplíráról van szó: a szövegek itt egyértelműen a befogadó, a műélvező hangján szólalnak meg. Az első rövidebb ciklusban (Utóiratok) még a festőnőt helyezi fókuszba a kötet, akár megszólítva a megidézett alkotót, akár sorsának egy-egy különös mozzanatát próbálva átérezni, akár a róla készült fénykép feletti vizualitás-központú meditációkban. Találhatunk ezek közt haikutömörségű kérdésfelvetéseket (Utolsó távirat, Nyom nélkül) vagy egészen prózai életrajzi reflexiókat (Milyen is lehet?, Kapcsolódási pontok). Ezek a versek azonban csak alig-alig mozdulnak el a közhelyek és a banalitások szintjéről – leginkább talán a fényképeket pásztázó figyelem megszövegezett útja (Nem veszni el, Elveszni egy képben) csalogatja magával az olvasót líraibb dimenziókba.

A terjedelmesebb Befejezetlen kép címet viselő szakasz fordított időrendben veszi sorra Amrita Sher-Ghil festményeit, mintha a Boldog temető nem is temetni, hanem éppen feltámasztani szeretne, ami a részben magyar festőnő hiányos hazai recepcióját tekintve korántsem tűnik indokolatlan kezdeményezésnek. A festmények nélküli tárlatvezetésben azonban nem igazán kel életre az életmű. A művészetközi dialógusok hiányzó elemét sem a burjánzó fantázia, sem elevenné tevő verszene nem igyekszik pótolni. Többségében éppen csak a sortördelés által ritmizált prózai, erősen élőbeszédszerű közléseket kapunk, amelyekben nem a továbbíró fantázia sodrása, inkább a leíró figyelem visszafogott hangjai vezetnek bennünket. A műélvezővé avanzsált versbéli hang élménylenyomatait, érzéseit néhol szinte teljesen értelmezési távlatok nélkül rögzíti rácsodálkozások, hangsúlyelhelyezések formájában. Pedig az érdekesebb szövegek nem a kompozíciót, a színeket, formákat megszövegező darabok közül valók, inkább a kisebbségben levő merészebben szubjektív gondolatébresztők közül, mint a Fák című képhez íródott jelképesítő olvasat, amely egyéni képzettársításaival talán látványosabban elszakad a köszhelyesen csevegő megszólalásmódtól.

Összeségében az lehet az érzésünk, hogy Jász Attila egyfajta könnyed hangú tárlatvezetésre vállalkozik csupán, bizonyos képek előtt hosszabban időzik, máskor mintha csak egy pillantást vetne a vászonra, kedve szerint. Van, hogy betűivel részletekbe veszően követi az ecset útját, van, hogy egy-egy lépésben továbbgondolja a megpillantott kompozíciót, de többségében inkább csak kérdésfelvetésekig jut el. Épp ezért nem is érdemes kiragadva vizsgálni a Boldog temető szövegeit, hiszen sokszor csak a képzeletbeli galériaséta kontextualizálja ezeket az írásokat, amelyek önmagukban nem feltétlenül állnak meg – kérdés azonban, hogy elevenné tud-e válni a galéria, képeivel együtt, vagy csak maga az elmélkedő séta.

A tárlatvezetés talán kellően érzékeny és benyomásszerű, sőt talán kissé hanyag is ahhoz, hogy ne csapjon át valamiféle hideg művészetmagyarázatba – de nem elég ambiciózus ahhoz, hogy újra- és továbbírja Amrita művészi univerzumát: nem tárulnak fel úgy India és a magyar vidék kapui, mint mondjuk egykor Na Conxy Páné. Nem válik elevenné a szövegeken keresztül egyszerre a festő és a szövegformáló vonalvezetése, ahogy egy jó ekphrasziszban, többségében sem ezt, sem azt nincs alkalmunk igazán csodálni. De még ha túl visszafogott is, hogy önmagában magával sodorjon, egy Amrita Sher-Gil-kiállításra jó útitárs lehet Jász Attila tárlatvezető kötete.

Jász Attila: Boldog temető, Kortárs Kiadó, 2017.