© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Tartalékevangélium Legszélről
Kemény István: A királynál
A Kemény-líra hétköznapi szavakból teremti meg mágikus világát, mondategységei első látásra egyszerűnek tűnnek, ezért többszöri olvasást, mélyebb értelmezést kívánnak meg. Sűrítési technikája, szintaktikailag rontott mondatai sajátos stílust hoznak létre új kötetében is, melyben a hitvesi szerelem és a haza mind egyéni, mind politikai konstellációban terítékre kerül.
„Előbb a fül érti meg, csak azután a szem” – olvasható a fülszövegben. A mondategységek egyszerűek, hétköznapi szavakból állnak össze, jelentésüket a kontextus, a cím és a további összefüggések adják.
Keménynél a szűkszavúság és a nyelvi minimalizmus a mértékadó. Azonban e líra nem könnyen emészthető, mert a szöveg nem fedi fel saját működését, viszont az első olvasás után egyre több réteget fedezhetünk fel: a hétköznapi terepen kívül a történelmi hátteret, aminek ráadásul egy része fiktív, vagyis mitológiai, de nagy szerepet kap a transzcendentalitás is. Kemény hétköznapi szavakból teremt egy nem hétköznapi világot.
A borító hátoldalán található háromsoros (Királynő gyerekkori költeménye) a második ciklus verse, első olvasásra meglepően közhelyesnek tűnik: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.” A cím a múltba, a gyerekkor versei közé helyezi a költeményt, ráadásul egy királynő versei közé, ami megkérdőjelezi a mindenkire érvényes, aforizmaszerű voltát, és szűkíti a jelentést. A szöveg szerint a rács metafora, egyfajta kordon, keret a vers, az oroszlán pedig az érzelmekkel azonosítható. Mindkettő veszedelmes és pusztító tulajdonságokkal bír(hat). Kemény a nyugodtan szóval finomít, mintha a leírással a szavakat és az azokból összeálló mondatokat sterilizálná, kordon mögé helyezné, hiszen csak így tárhatók fel, eltávolítva. Mágikus módon a jelentésük e világban nem, csak a rács mögötti világban érvényes. Ez egyben az egész kötetre jellemző: mindent kicsit máshogy kell érteni, mint ahogy elsőre értelmezhető. Mindemellett a gyerek királynő szájába adva nagyon tiszta, egyszerű és lecsupaszított érzelmek ezek, amelyek a lírai én kitárulkozását és az emóciók mindenek felettiségét mutatják. Ezt a programot fejezi ki az Elégiácska is, egyszerű és könnyed, inkább az érzelmek, mint a mély, filozofikus tartalmak dominálnak benne.
A Királynő gyerekkori költeménye címbeli párja az Öregedő király költeménye, amely az élet metaforájaként egy meggyengült hadsereg visszavonulását írja le, ám a jövőre nézve reménykeltő; a sorok rendezéséről és az ellenállás folytatásáról tudósít, még ha némi iróniával is: „Megadásról szó sem eshet, / küzdök a legvégsőkig.”
A küzdés a kötet egyik fő motívuma, a borító is egy monumentális csatát ábrázol, Nagy Sándorét. A víziók festője Albrecht Altdorfer, aki a 16. századi dunai iskola többi alkotójával együtt a gazdag tájrészletek megfestésére, az ember és a táj egységes hangulatának ábrázolására törekedett. Az Alexanderschlacht ennek egyik tipikus példája, a táj itt már nem pusztán háttér, hanem az egység része, végig afelé tartunk, még ha olykor bizonytalanul is, sok ütközeten keresztül. A kötet hasonló módon működik: előbb a háborús, mozgalmasabb versek következnek, majd az isteni távlatokba merengő, titokzatosabb líra.
A borító egy végső leszámolásra, döntésre, király elé járulásra utal tehát, egy csata előtti vagy közbeni víziót vázolva. A címadó versben a lírai én az ellenség táborába helyezi magát, a „Legszélről” üzen. A csattanószerű befejezés szerint: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélre, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.” A kötet első ciklusa épp e vers utolsó sorából kiemelt részlet: „Mert meguntam, hogy hallgat” – a felrajzolt ív pozitív, a megunás után nem az elkeseredés, hanem a tettrekészség következik, a „De még így is majdnem”, majd a remény.
A kötet első néhány verse rezignáltabb hangnemet üt meg, „Te meg mondtad, hogy ilyenek ezek” – írja Kemény a Kossuth téren című versben, ahol már nemcsak az egyén van a középpontban: „Én mosom kezeim, de mocsokban, vérben – / már nem leszünk tiszták, se te, se én.” A súlyosabb témájú versek között ott van az Ötvenhat („Hogy én meghaljak, nincs az az eszme.”), a nagy port kavart Búcsúlevél, Az egyiptomi csürhe, az Elégiácska, a Nyakkendő vagy a szintén kétes megítélésű Szélsőséges dalocska.
A közéleti versek közül sokat már ismerhet az olvasó, de a kötetben nem vált kizárólagossá ez a téma, még mindig legalább olyan hangsúlyos a szerelem – a feleség továbbra is gyakori megszólítottja a verseknek.
A kötet minőségileg egyenetlen: sok a gyengébb költemény, míg vannak olyan kiváló versek, mint a Midlife crisis, A királynál, a Tartalékevangélium vagy a Csúfolódós dalocska. . Utóbbiban az önuralom és az önértékelés témájának páratlan sűrítésére látunk példát: „Befekszik az ágyba, fogyni kéne, / csokoládét vetkőztet magához, / és azt mondja, olyan megalázott.” A Tartalékevangélium is sűrít, a jó és a rossz szembenállásával indít, egyetlen képet vetít elénk, amelyet szinte fényképszerű részletességgel jellemez. A kimerevített képen mindegy, hogy ki melyik oldalon áll, „mert úgysem az írások, hanem csak / egyetlen fényképélességű álom szerint” ítéltetünk meg. A tömörség ellenére a vers vége mégis jelzőhalmozással zárul: a mentők „e siralomvölgy gyarló, megkérgesedett / szívű, rosszul fizetett, örökké túlórázó, / családjukhoz rohanó lakói”.
A szempár amellett, hogy filmes szakszavakat használ (zárójelenet, főcímzene, nagytotál, VÉGE, stáblista), egy esti imát: is megidéz: „Én Istenem, / jó Istenem, / becsukódik már.” A lezárásról szól: „kész / a leltár”, a kötet is lassan becsukódik, ám hátravan még az utolsó vers, a John Anderson éneke, amely három oldallal nyújtja a befejezést: „Én is tudom, hogy így van rendjén, / de most már mégiscsak végigénekelném: / csinálok egy kis meleget, szívem.” A kötet zárása pozitív, otthonos jövőképet ad, ám figyelmeztet arra is, hogy „de ha már most énekelni kezdünk, / nem lesz itt semmi sohasem”, az éneklés viszont ennek ellenére kikívánkozik akkor is, ha „Tudom, akkor inkább menjek fáért / ne énekeljek, mint aki ráér”.
A záró versben a szerelem és a család kerül (vissza) a középpontba, egy időre visszavonulás történik a közélettől a magánéleti szférába. Az utolsó vers összefoglalja a kötet álláspontját, hiszen a lírai én a politikát háttérbe szorítva próbál lehetőséget teremteni a folytatásra.
Kemény István: A Királynál, Magvető, Budapest, 2012.
Pontszám: 7
Keménynél a szűkszavúság és a nyelvi minimalizmus a mértékadó. Azonban e líra nem könnyen emészthető, mert a szöveg nem fedi fel saját működését, viszont az első olvasás után egyre több réteget fedezhetünk fel: a hétköznapi terepen kívül a történelmi hátteret, aminek ráadásul egy része fiktív, vagyis mitológiai, de nagy szerepet kap a transzcendentalitás is. Kemény hétköznapi szavakból teremt egy nem hétköznapi világot.
A borító hátoldalán található háromsoros (Királynő gyerekkori költeménye) a második ciklus verse, első olvasásra meglepően közhelyesnek tűnik: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.” A cím a múltba, a gyerekkor versei közé helyezi a költeményt, ráadásul egy királynő versei közé, ami megkérdőjelezi a mindenkire érvényes, aforizmaszerű voltát, és szűkíti a jelentést. A szöveg szerint a rács metafora, egyfajta kordon, keret a vers, az oroszlán pedig az érzelmekkel azonosítható. Mindkettő veszedelmes és pusztító tulajdonságokkal bír(hat). Kemény a nyugodtan szóval finomít, mintha a leírással a szavakat és az azokból összeálló mondatokat sterilizálná, kordon mögé helyezné, hiszen csak így tárhatók fel, eltávolítva. Mágikus módon a jelentésük e világban nem, csak a rács mögötti világban érvényes. Ez egyben az egész kötetre jellemző: mindent kicsit máshogy kell érteni, mint ahogy elsőre értelmezhető. Mindemellett a gyerek királynő szájába adva nagyon tiszta, egyszerű és lecsupaszított érzelmek ezek, amelyek a lírai én kitárulkozását és az emóciók mindenek felettiségét mutatják. Ezt a programot fejezi ki az Elégiácska is, egyszerű és könnyed, inkább az érzelmek, mint a mély, filozofikus tartalmak dominálnak benne.
A Királynő gyerekkori költeménye címbeli párja az Öregedő király költeménye, amely az élet metaforájaként egy meggyengült hadsereg visszavonulását írja le, ám a jövőre nézve reménykeltő; a sorok rendezéséről és az ellenállás folytatásáról tudósít, még ha némi iróniával is: „Megadásról szó sem eshet, / küzdök a legvégsőkig.”
A küzdés a kötet egyik fő motívuma, a borító is egy monumentális csatát ábrázol, Nagy Sándorét. A víziók festője Albrecht Altdorfer, aki a 16. századi dunai iskola többi alkotójával együtt a gazdag tájrészletek megfestésére, az ember és a táj egységes hangulatának ábrázolására törekedett. Az Alexanderschlacht ennek egyik tipikus példája, a táj itt már nem pusztán háttér, hanem az egység része, végig afelé tartunk, még ha olykor bizonytalanul is, sok ütközeten keresztül. A kötet hasonló módon működik: előbb a háborús, mozgalmasabb versek következnek, majd az isteni távlatokba merengő, titokzatosabb líra.
A borító egy végső leszámolásra, döntésre, király elé járulásra utal tehát, egy csata előtti vagy közbeni víziót vázolva. A címadó versben a lírai én az ellenség táborába helyezi magát, a „Legszélről” üzen. A csattanószerű befejezés szerint: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélre, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.” A kötet első ciklusa épp e vers utolsó sorából kiemelt részlet: „Mert meguntam, hogy hallgat” – a felrajzolt ív pozitív, a megunás után nem az elkeseredés, hanem a tettrekészség következik, a „De még így is majdnem”, majd a remény.
A kötet első néhány verse rezignáltabb hangnemet üt meg, „Te meg mondtad, hogy ilyenek ezek” – írja Kemény a Kossuth téren című versben, ahol már nemcsak az egyén van a középpontban: „Én mosom kezeim, de mocsokban, vérben – / már nem leszünk tiszták, se te, se én.” A súlyosabb témájú versek között ott van az Ötvenhat („Hogy én meghaljak, nincs az az eszme.”), a nagy port kavart Búcsúlevél, Az egyiptomi csürhe, az Elégiácska, a Nyakkendő vagy a szintén kétes megítélésű Szélsőséges dalocska.
A közéleti versek közül sokat már ismerhet az olvasó, de a kötetben nem vált kizárólagossá ez a téma, még mindig legalább olyan hangsúlyos a szerelem – a feleség továbbra is gyakori megszólítottja a verseknek.
A kötet minőségileg egyenetlen: sok a gyengébb költemény, míg vannak olyan kiváló versek, mint a Midlife crisis, A királynál, a Tartalékevangélium vagy a Csúfolódós dalocska. . Utóbbiban az önuralom és az önértékelés témájának páratlan sűrítésére látunk példát: „Befekszik az ágyba, fogyni kéne, / csokoládét vetkőztet magához, / és azt mondja, olyan megalázott.” A Tartalékevangélium is sűrít, a jó és a rossz szembenállásával indít, egyetlen képet vetít elénk, amelyet szinte fényképszerű részletességgel jellemez. A kimerevített képen mindegy, hogy ki melyik oldalon áll, „mert úgysem az írások, hanem csak / egyetlen fényképélességű álom szerint” ítéltetünk meg. A tömörség ellenére a vers vége mégis jelzőhalmozással zárul: a mentők „e siralomvölgy gyarló, megkérgesedett / szívű, rosszul fizetett, örökké túlórázó, / családjukhoz rohanó lakói”.
A szempár amellett, hogy filmes szakszavakat használ (zárójelenet, főcímzene, nagytotál, VÉGE, stáblista), egy esti imát: is megidéz: „Én Istenem, / jó Istenem, / becsukódik már.” A lezárásról szól: „kész / a leltár”, a kötet is lassan becsukódik, ám hátravan még az utolsó vers, a John Anderson éneke, amely három oldallal nyújtja a befejezést: „Én is tudom, hogy így van rendjén, / de most már mégiscsak végigénekelném: / csinálok egy kis meleget, szívem.” A kötet zárása pozitív, otthonos jövőképet ad, ám figyelmeztet arra is, hogy „de ha már most énekelni kezdünk, / nem lesz itt semmi sohasem”, az éneklés viszont ennek ellenére kikívánkozik akkor is, ha „Tudom, akkor inkább menjek fáért / ne énekeljek, mint aki ráér”.
A záró versben a szerelem és a család kerül (vissza) a középpontba, egy időre visszavonulás történik a közélettől a magánéleti szférába. Az utolsó vers összefoglalja a kötet álláspontját, hiszen a lírai én a politikát háttérbe szorítva próbál lehetőséget teremteni a folytatásra.
Kemény István: A Királynál, Magvető, Budapest, 2012.
Pontszám: 7
