Művésznek lenni fiúként könnyebb

Nemrég egy új műfajjal ismerkedtél meg. Milyen érzésekkel írtad a Nyuszika című tárcádat?

Jó volt, flowélmény. Az történt, hogy decemberben kaptam egy e-mailt Grecsó Krisztiántól, aki az Élet és Irodalom Tárcatár című rovatát vezeti, hogy lenne-e kedvem 2018-ban havi egy tárcát megírni. Konkrétan elállt a lélegzetem, mikor olvastam, mert ez tényleg egy nagyon-nagyon megtisztelő felkérés. Csak a második pillanatban jutott eszembe, hogy valójában egyáltalán nem tudom, hogy pontosan mi az a tárca. Aztán beírtam a Google-keresőbe, hogy tárcanovella, és végül az derült ki a műfajról, hogy gyakorlatilag nem más, mint az újságban egy bizonyos féloldalnyi üres hely kitöltésére szolgáló szövegmennyiség. Úgyhogy a következő pillanatban már tudtam: akkor ez, azt hiszem, menni fog. Aztán persze elolvastam jó sokat a rovat tárcáiból – jó sok reklámot is kellett értük megnéznem –, és kikérdeztem azokat, akik már írtak ilyet, és pechükre azokban a hetekben találkoztak velem. A legjobb tanácsot – borítékolhatóan – Darvasi Lászlótól kaptam, aki, mikor megkérdeztem, hogyan kell tárcát írni, csak annyit vágott rá: gyorsan. A többiek is azt mondták, hogy mivel az év végén ott fogok állni tizenkét novellával, érdemes előre valamiféle egységet tervezni belőlük, én pedig éppen elkezdtem írni egy regényt Aurélról (a barátainak csak Au), aki körülbelül azt az életet éli, amit én élnék, ha fiúnak születek – ezért a novellák automatikusan előtanulmányok lettek ehhez a regényhez. A Nyuszika című már a második tárcám volt a rovatban, aminél már nem izgultam annyira, és jobban lelazultam, mint az elsőnél, amit legalább nyolcszor írtam át – még leadás után is legalább kétszer módosítottam rajta ezt-azt. Au egy álmatlan éjszakájáról szól, amiből hogy, hogy nem, a háza második emeletén lévő jógastúdió ajtajában ébred.

Volt olyan időszakod, amikor érdekelt, hogy mi lett volna, ha fiú lettél volna? Vagy ez inkább a genderkérdésből jön, és így történetbe elbújtatva a legegyszerűbb levezetni azt, amit gondolsz róla?

Mindennap van egy ilyen időszakom – vagyis folyamatosan az eszemben van. Azt tudom, hogy nem itt tartanék. Egyrészt nem kerültem volna be tizenhét éves koromban az első országos slam poetry bajnokságra, oda ugyanis azért hívtak, mert egyetlen lány volt a mezőnyben, és kellett mellé legalább még egy. Viszont mivel valószínűleg kétméteres lennék, és elég szexi, ezért sokkal többeket érdekelnének a verseim. A regényeimet meg sokkal komolyabban vennék. Nem kapnám meg folyton például azt a kérdést, hogy „mit tudhat egy huszonkét éves lány egy forradalomról?”, mert mindenki feltételezné rólam, hogy utána tudok olvasni egy témának, sőt, lehet fantáziám is. Szóval művésznek lenni egy fiúnak sokkal könnyebb, és épp azért választottam fiú művész főszereplőt, hogy ne kelljen a genderszempontot belevinnem – vagyis az én lány-vagyok-tehát-mindenki-magasról-tesz-a-művészetemre típusú nyafogásomat.

Miért éppen regényt terveztél írni? Miért áll hozzád közel ez a műfaj?

Mert olvasni is regényt szeretek legjobban. Elsősorban a tágassága miatt. Egyelőre a sorsok vagy a mikrotörténések után a karakterek érdekelnek a legjobban, és azoknak több hely kell, hogy meg tudjanak mutatkozni. És azokat a történeteket szeretem, amik elég kacskaringósak és viszonylag kiszámíthatatlanok – tehát bonyolult és egyedi struktúrával rendelkeznek –, és azok a fajták szintén ritkán férnek bele egy novellába.

A pszichológiai tanulmányaid jól jöhetnek ezekben a karakterábrázolásokban, vagy épp elbizonytalanít a tudás, és elgondolkozol azon, ami eddig ösztönösen jött belőled?

Azt hiszem, a pszichológia szak az írói önbizalmamat növelte meg elsősorban. Arra jöttem rá, hogy bár rengeteget tudunk az emberről általában, a művészetben épp az a lényeg, amit soha nem fogunk tudni felmérni és tesztekkel bizonyítani. Szóval hogy nem kell izgulni, a tudomány soha nem fogja elírni az írók elől a témát. A konkrét tanulmányaimnak annyi szerepe van az írásaimban, hogy a szereplőim sokszor bocsátkoznak vulgárpszichológiai fejtegetésekbe, és előszeretettel dobálóznak szakkifejezésekkel, ahogyan azok a barátaim – rokonaim és ellenségeim – is, akikről a szereplőimet mintázom.

Engem megfogott, hogy végül azért egy tigris szerepelt a könyvedben, hogy beleírhasd a műbe a képet: „ketrecrácson átsütő nap fényében a bundája kockás”. Ezek szerint sokszor így gondolkozol? Előbb jut eszedbe egy kép, aztán találsz hozzá értelmet?

Igen, gyakran előfordul. De olyan is van, hogy egy szóviccből – na jó: nyelvi fordulatból –indul ki egy gondolatmenet vagy egy párbeszéd. És néha meg gondolkozom, és az válik egyszercsak megformált szöveggé. Valahogy azt érzem, hogy mindenből szöveg lesz. Reszkessenek, akik bármit elmesélnek nekem, vagy egyáltalán szólnak hozzám, mert mivel szinte folyamatosan dolgozom, nincs annyi saját sztorim, hogy ne használjak fel mindent, amit hallok. Szerencsére poszt-posztmodern korban élünk, így egyáltalán nem zavar a jelöletlen intertextualitás sem – magyarul: gátlás nélkül lopok, bár mivel jó házból való úrilány vagyok, csak addig, amíg nem veszem észre.

Lopás ide vagy oda, egy író azt fogalmazta meg rólad, hogy te elvitathatatlanul megtaláltad a saját írói hangod, nyelved, pedig a legtöbb kollégádnak ez okozza a legnagyobb nehézséget. Te mit gondolsz erről?

Egyrészt nagyon hálás vagyok ezért a mondatért Kondor Vilmosnak, másrészt ez elég – talán túlságosan is – egyszerű volt. Az első regényem, az Én még sosem alapkoncepciója az volt, hogy leírom azt, ami egy tizennyolc éves emberrel ma Budapesten történik. Ehhez nem is választhattam volna más nyelvet, mint a legegyszerűbb élőnyelvet, azt, amit én magam – szintén tizennyolc évesen – használok. Persze annyira azért megbonyolítottam magamnak a feladatot, hogy három elbeszélőt mozgattam a könyvben, és igyekeztem nyelvhasználatukban is egyéníteni őket, de alapjáraton mégiscsak a fülemet kellett használnom. A regényt a legtöbb kritika amiatt érte, hogy túl élőnyelvi, vagyis túl sok benne a töredezett mondat, a rontott szerkezet, az esetlegesség, a káromkodás és más pongyolaság. Mások meg épp ezt az élőnyelviséget szerették benne, például én magam is. Sokat dolgoztam azon, hogy pontosan olyan ,,pongyola” legyen, amilyen. A második könyvemben pedig még sokkal tudatosabban szerkesztettem ezt a nyelvet. Addig-addig szerkesztettem és alakítottam ezt a bizonyos saját írói hangot, amíg végül teljesen le nem váltottam. Az újabb prózáimban valami mással próbálkozom.

Mit olvasol most éppen?

Drámákat orrba-szájba. Nemrég megkeresett Bakonyi Alexa és Farkas Franciska, hogy nincs-e kedvem írni egy négyszereplős darabot nekik, én meg lelkesen mondtam, hogy dehogynincs. Akkor kicsit visszaköptem a kávémat, mikor azt is hozzátették, hogy három hét múlva kell leadni, de aztán nekifogtam, és két hét alatt készen lett valami, ami majd még fejlesztve lesz, ehhez rengeteget kell még olvasnom. Szépirodalmilag pedig éppen Bolaño 2666-ját olvasom.

Milyen érzés, hogy ismertebb vagy, mint apukád? Vannak olyanok, akikhez nem az irodalommal foglalkozó Kemény Zsófi jut el, hanem Sophie Hard, vagy a közszereplő, az „influencer"? Érzel valami késztetést, hogy közelebb vidd hozzájuk is a kortárs irodalmat?

Nem vagyok ismertebb, hál’ istennek, legalábbis a saját generációmon kívül semmiképpen nem: csak az én generációm ismeri Sophie Hardot, és csak az néz slamvideókat YouTube-on. Amúgy az egész slammozgalom szerintem arról szól, hogy közelebb vigyük a fiatalokhoz a kortárs irodalmat, és ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamedet kell valahogy odacsalogatni a hegyhez. Ki kell tágítani a kortárs irodalom határait, hogy mire Mohamed észreveszi, hogy amit fogyaszt – a jó slam vagy bizonyos dalszövegek –, az vegytiszta irodalom, addigra már késő legyen: ébredjen rá egyszer csak, hogy bizony ott áll a hegyen.

És érzel ebben egyfajta előremozdulást? A kortárs irodalom trendibbé kezd válni, többeket érdekel mint mondjuk öt-hat évvel ezelőtt?

Érzek. Például öt-hat évvel ezelőtt nehéz lett volna elképzelni, hogy egy verseskötet közel harmincezer példányban fogyjon el – nem az enyémről beszélek –, vagy hogy az ebből szervezett felolvasásra pillanatok alatt keljenek el a jegyek. Bár mostanában nemcsak a kortárs irodalom, hanem a kultúra más területei is feljövőben vannak, például a színház. Ennek persze van politikai oka is bőven, szóval nem mondom, hogy ez az egész folyamat a mi csodás és egyre csodásabb verseinknek köszönhető.

Mi a helyzet a Sophie Hard-projecttel? Tervezed a folytatást? Lesz esetleg Sophie Hard-koncert mostanában?

A Sophie Hard él és virul, folyamatosan írjuk az új számokat, és időnként boldogan koncertezünk is. Konsiczky Dáviddal együtt imádjuk csinálni. Én eddig csak szöveget írni és stúdiózni szerettem, de a legutóbbi koncertünkön a Toldi moziban sajnos már annyira élveztük magát a performációt is, hogy alig várjuk az újabb felkéréseket. És persze továbbra sem vesszük magunkat túl komolyan.