© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Kinőttem az alanyi verseket
Interjú Horváth László Imrével
Horváth László Imre A hajó, ami nőket szállított című új kötetének versei azon túl, hogy szerelmes versek, legalább annyira város-versek, Pest-versek, mesélő versek is. Líráról, prózáról, szerelemről és a városról kérdeztük hát Horváth László Imrét az idén, a Magvető kiadó gondozásában megjelent új kötete nyomán.
„Olykor egy-egy versben ráismerünk a szerelemre: na ilyen! Gyönyörű, szomorú, kegyetlen, véges, életre szóló stb. Az ilyen versek megrendítenek és felemelnek. Ezekért érdemes az úgynevezett szerelmi lírát olvasni. Ilyen versek vannak ebben a könyvben” – írja Kemény István Horváth László Imre A hajó, ami nőket szállított című új verseskötetének fülszövegén. A kötet versei azon túl, hogy szerelmes versek, legalább annyira város-versek, Pest-versek, mesélő versek is. Líráról, prózáról, szerelemről és a városról kérdeztük hát Horváth László Imrét az idén, a Magvető kiadó gondozásában megjelent új kötete nyomán.
Először egy versesköteted jelent meg (A bolondok városa, 2010), majd két regény következett (Nézd, havasak a fák, tél van, 2011; Lett este és lett reggel, 2014). Idén újra egy verseskötettel jelentkeztél, a költészet napjára jelent meg A hajó, ami nőket szállított című könyved. Mi vitt vissza a versek felé?
A kiadási sorrend és a művek születési sorrendje nem azonos. A verseskötet a regény előtt kész volt egy korábbi verzióban, ezt akkor a Magvető nem tudta beilleszteni a kénytelenségből meglehetősen behatárolt fiatal kortárs költészeti kiadványai közé, a regény után azonban evidens volt, hogy egy évvel később kihozzák. Utólag örülök hogy így történt, jobban összeért, kerekedett az anyag, amihez Király Levente szerkesztői munkája is hozzájárult.
Amikor 2013-ban megírtam a Lett este és lett reggelt, a fikció és a regény mellett köteleztem el magam, úgy éreztem, „kinőttem” az alanyi verseket vagy bármilyen alanyi megszólalást. Három-négy éve alig írok verset, jó, ha évente egy születik. Ez nem baj, és persze ha megtörténik, mindig öröm, nem követel semmit, és sokat ad, mivel egy jó vers lényege, hogy mindig is volt, és újat találni sajátos, pótolhatatlan gyönyörűség, ha lehetek érzelgős. Amit a saját lírai hangvételemből potenciálisnak éreztem, azt magában foglalja A hajó, ami nőket szállított. Előfordulhat, hogy valamilyen lírai elképzelés vagy ingerencia jelentkezik majd az életemben, de ezt most nagyon messze érzem. Regényeket viszont tervezek, és egyben benne is vagyok, az összes kreatív energiámat igyekszem ebbe belesűríteni. De végül is Kundera regényköltészetnek hívja azt a fajta prózát, ami engem foglalkoztat, mélyen egyetértek vele, megcsinálásának módja közelebbi a versíráshoz, mint ahogy az a köztudatban él.
A hajó, ami nőket szállított versei szinte kivétel nélkül szerelmes versek. A téma megjelent már Nézd, havasak a fák, tél van című önéletrajzi ihletettségű regényedben is, olyan, mintha ez a kötet teljesítené ki a 2011-es regényt. Milyen regényben, milyen versben beszélni a szerelmi kapcsolatokról (beleértve a magányt, a szenvedést)? Mik a különbségek?
Igen, kiteljesíti, együtt A bolondok városával, ami leginkább a kisregény ikerdarabjaként értelmezhető. A hasonlóság az említett alanyi hangvétel, ezek az én saját történeteim. A verseim zöme történetmesélős, ezt éreztem immár túlságosan is bejáratott hangnak, ezért sem írtam, csak nagyon elvétve az utóbbi években verset, és azok igyekeztek másféle szerkezetet is követni.
A kötet versei tényleg egy hajóhoz hasonlítanak, amely nőket, szerelmeket, emlékeket szállít. Ezek az emlékek hol fájdalmasak, hol felemelőek, hol erotikusak, néha (ahogy a vers beszélője is mondja) egészen indiszkrétek, de minden esetben egy férfi nézőpontjából látunk és érzünk. Tudatos ez a kizárólagos nézőpont? 21. századi férfias szerelmi költészetet akartál „csinálni”?
Nemrég voltam egy kiváló előadáson, amely az autizmust mutatta be, egy autista gyerekekkel dolgozó pszichológusnő mesélte, hogy ők úgy élik át az emlékeket, hogy nincsen eltávolodásuk azokhoz képest semmilyen szinten, tehát ugyanolyan intenzíven érzik a félelmet, fájdalmat, örömet, mindent, ami a múltban, az emlékekben megtörtént velük. Engem ez persze nagyon szíven ütött, hiszen egy szerelmes versnek vagy egyáltalán a lírának magának is ez a célja, konzerválni egy-egy érzelmet, amelyet leginkább egy emlék leírása foglalhat keretbe, vagy egy ilyen-olyan történetmozaik. Persze sokat gondolkodom a magam indiszkrécióján, ez például megerősített abban, hogy elsősorban esztétikai alappillér a saját érzelem és az olykor bizony kínos részletek feltárása – mert ezek teszik lehetővé, hogy a vers magába húzzon, és aki olvassa, átélje az érzelem-kópiát, akárhányszor csak megteszi. Persze ezért olvasunk verseket. Ezért sem fognak kikopni, hiszen hogyan is lenne lehetséges, hogy az emberi lény egy ilyen találmányt nélkülözzön? Részemről a verses autizmusom működik, már régen eltávolodtam ezektől az emlékektől, de amikor átnéztem a kész könyvet, már nem az irodalmi problémákra stb. koncentrálva, hanem felolvasás előtt, hogyan hathat ez az egész egy idegen olvasónak, meglepődve tapasztaltam, hogy erősen megvisel érzelmileg. A visszajelzések is leginkább ezt a hatást mutatják.
Vagy azt mondják, hogy „szép”. De ahhoz, hogy szép legyen, bevett technika a felhajtóerő. Valami elvileg nem éppen szépnek, valami szánalmasnak, köznapinak a szerepeltetése, de ezt Petri már gyémántba véste a Mosoly című verssel. A férfiasság, nos, mit csináljak, ha férfi vagyok? Én a női költők verseiben is a nő szemszögét keresem, hiszen ez is érdekel benne, és ez hordozhat új igazságtartalmakat, ami valamennyire még mindig a líra egy szerepe. A szerelmi költészetből bajos volna kihagyni a nemiséget. Egyébként az általános úgyis általános benne, viszont ha általánosat akarunk direktbe írni, nemiségünk nélkül, akkor lesz valami részben steril dolog, ami nem jó, részben meg parttalan filozofálgatás, ami szintén nem jó, nem is értem, honnan veszik a bátorságot, akik ezt művelik, nem tudnak arról a dologról, hogy filozófia? Az egy pár ezer éves hagyomány, és nagyon óvatosan lehet a létről meg ilyenekről nyilatkozni, hozzászólni, úgyis idézet lesz, vagy üres okoskodás, a nemiség kis piszkos valósága behatárol és hitelesít valamennyire, kivisz a filozófia vákuumából. Marad a költészet, amiben még mindig ezerszer meg kell gondolni, hogy most ezt érdemes leírni? Mert mindegy, hogy nekünk mennyire fáj, ha a többieknek érdektelen, miért is ne volna az? Kell még valami, amitől nem az, ott kezdődik a vers.
Aki ismeri az életművedet, annak feltűnhet, hogy nem csak a szerelem mint téma köszön vissza az új kötetben a korábbi műveidből. A bolyongás című versben „a bolondok városá́ból, a szellemek vá́rosa lett”, majd később „mintha a Szimpla, a Gö̈dö̈r, a Kö̈nyvtár egy-egy elá́tkozott kasté́ly volna, és é́n egyedül bolyonganék folyosó́ikon, ez a gombszemű̋, barna hajú, szelíd képű férfi meg szembejön, tá́rsasá́gok része, nő̋t fű̋z, iszik a pultná́l, megöregedtem talá́n mé́gis”. A bolondok városa főleg városkönyv, az urbánus létre reflektál. A főváros még mindig hangsúlyos a szövegekben. Mi változott 2010 óta? Hogyan látod most a várost vagy akár a várossal foglalkozó költészetet?
Aki itt él, az szerelmes a városba. Budapestnek sok problémája van, de nagyon lehet szeretni, ájult búval nézni utána mindig (szerintem már a rómaiak is nosztalgiáztak, hogy mióta itt az új vízvezeték, semmi sem a régi), meg posztapokaliptikusan bolyongani benne, mint Petri, szintén ájultan, mivelhogy még így is, ez is szép. Viszont mint európai város is nagyon összekapta magát, valahogy még a politikai moslékolás is jót tesz neki, bármilyen gusztustalanul hangozzék is, a jobboldal patina-mániájának köszönhetően életre keltek a történelmi részek, és megszépültek, azért nehéz nem lenyűgözve állni a Kossuth téren vagy a Várbazárnál, viszont a baloldal öko-, korszerűség-, zöld- és biciklimániája meg alternatív szomorkodóhelyei, a romokból Berlint mozgalom is nagyon sokat hozzáad.
A magam részéről abszolút városkönyvnek gondolom a kötetemet. Nekem eleve a nagyobb járművek, ezek a vagonok, amikből a BKV nevű leviatán áll össze, mind hajószerűek. A történeteknek nem háttere a város, hanem mint mindenkinek, leginkább ezekből áll össze nekem a város. Férfihangvételről vagy szemszögről kérdeztél, most például a város, ez a város egy női princípium (láttam maszkulin városokat is, nem is tetszettek), meg hát itt a folyó, ami szintén az, meg egyben az idő ugyebár (ami szintén az). A József Attila, Tóth Árpád, Kosztolányi, Petri vagy a Cseh–Bereményi Budapest-esszenciák senkit sem hagynak hidegen, ez együtt nagyon erős hagyomány, amihez sokan csatlakoznak az evidencia érzetével, köztük én is. Persze sokszor hallottam már olyan verset felolvasni, amire magamban az volt a reakció, hogy minek írtad meg haver, ugyanezt már száz éve sokkal jobban megcsinálták. Mondjuk, remélem, az enyémekről nem ezt gondolják, bár ez a sztorizgató hang nem valami forradalmi újítás, az tény.
A test megmosása című versből azt is ki lehet hallani, hogy más a falusi és más a városi szerelem.
A versben inkább generációs különbségekről van szó, meg talán életmódbeli különbségekről, amik körülveszik a szerelmet, persze rá is nyomhatják a bélyegüket. Nem szeretem a falu és város összehasonlítást, mert olyan, mintha versenyeztetnénk, ellentétbe állítanánk a kettőt, annak meg mi értelme. Vidéki vagyok, imádom a kertet meg az erdőt, de szenvedélyes flasztertaposóként élek több mint tíz éve Budapesten, valószínűleg annyit értem el a kétlakisággal, hogy egyikről sem szeretem, ha megmondják, milyen, a kettő ütköztetése meg kiborít.
Sok versedben jelenik meg (ironikus) önreflexió. Hogy csak egy példát említsek, a Beszélgetés egy kurvával című versben a beszélő azt mondja az örömlánynak: „beleírlak a 21. század egyik legszebb versébe.” Persze a versben (ha nem túlzás) nyoma sincs a szépségnek, a férfi a néhány perces aktus után hazaballag, és azon tűnődik, elkapta-e az AIDS-et. Talán elcsépelt kérdés, de érdekelne, mennyire fiktívek ezek a szerelmi kalandok, kapcsolatok, fájdalmak. Egyáltalán hogyan fér bele a versbe a fikció?
Nem akarok illúzióromboló lenni, meg nem hiszem, hogy nagy coming out, de a kötet ilyen típusú versei semennyire sem fiktívek. Éppen ezért az önirónia nélkülözhetetlen komponens bennük. Az embernek idővel a saját létezését is veszélyes komolyan vennie, nemhogy az élményeit, úgy értem, hozzátenni azokhoz valami mítoszt, vagy elvonni belőle a szánalmas részeket – a mítosz magától alakul ki, általában éppen a szánalmasság miatt, a klasszikus mítoszoknak is kevés kivétellel emberi bénázás a magjuk. A kurvás vers ennek emblematikus darabja, sokat gondolkodtam, hogy átemeljem-e a kötetbe, de egyrészt nagyon illett a Sokféle utazás ciklusba, valamint nagyon városos vers, és a kifejezetten szánalmas emberi történet jellege egy afféle esztétikai vállalás. Meg hát az emberek szeretik, végül is érdekes történet, a maga kis nyomorult módján.
„Magyarnak lenni reménytelen szerelem”, írod a Hegedülni című versben. Nem túl udvarias egy költőt arra kérni, magyarázza el a saját versét, de mégis azt kérdezem, miért szerepel itt ez a sor? Hol ér össze a magyarság és a szerelem?
Sok definíció született a magyarságra, ott az anyanyelv, meg az akinek fáj Trianon, meg mit tudom én. A versben lévő sztori csak kóstoló, és nem is túl nehéz a huszadik századi megélt magyar létből, ami szerintem érzelemként definiálható. Ez az érzelem pedig leginkább keserű csalódást okozott azoknak, akik érezték, de ennek ellenére vagy ettől még inkább érezték tovább is. Kertész Imre és általában zsidó honfitársaink gyönyörű szerelme, Bodor Ádám és a határon túliak szerelme, de még a pörköltfőző, NB1 focijáért rajongó proli buta szerelme is, különböző szinten, de megható, megrendítő, fontos vagy legalább a maga módján bájos jelenség, számomra meg magyarságtudatként azonosítható.
Először egy versesköteted jelent meg (A bolondok városa, 2010), majd két regény következett (Nézd, havasak a fák, tél van, 2011; Lett este és lett reggel, 2014). Idén újra egy verseskötettel jelentkeztél, a költészet napjára jelent meg A hajó, ami nőket szállított című könyved. Mi vitt vissza a versek felé?
A kiadási sorrend és a művek születési sorrendje nem azonos. A verseskötet a regény előtt kész volt egy korábbi verzióban, ezt akkor a Magvető nem tudta beilleszteni a kénytelenségből meglehetősen behatárolt fiatal kortárs költészeti kiadványai közé, a regény után azonban evidens volt, hogy egy évvel később kihozzák. Utólag örülök hogy így történt, jobban összeért, kerekedett az anyag, amihez Király Levente szerkesztői munkája is hozzájárult.
Amikor 2013-ban megírtam a Lett este és lett reggelt, a fikció és a regény mellett köteleztem el magam, úgy éreztem, „kinőttem” az alanyi verseket vagy bármilyen alanyi megszólalást. Három-négy éve alig írok verset, jó, ha évente egy születik. Ez nem baj, és persze ha megtörténik, mindig öröm, nem követel semmit, és sokat ad, mivel egy jó vers lényege, hogy mindig is volt, és újat találni sajátos, pótolhatatlan gyönyörűség, ha lehetek érzelgős. Amit a saját lírai hangvételemből potenciálisnak éreztem, azt magában foglalja A hajó, ami nőket szállított. Előfordulhat, hogy valamilyen lírai elképzelés vagy ingerencia jelentkezik majd az életemben, de ezt most nagyon messze érzem. Regényeket viszont tervezek, és egyben benne is vagyok, az összes kreatív energiámat igyekszem ebbe belesűríteni. De végül is Kundera regényköltészetnek hívja azt a fajta prózát, ami engem foglalkoztat, mélyen egyetértek vele, megcsinálásának módja közelebbi a versíráshoz, mint ahogy az a köztudatban él.
A hajó, ami nőket szállított versei szinte kivétel nélkül szerelmes versek. A téma megjelent már Nézd, havasak a fák, tél van című önéletrajzi ihletettségű regényedben is, olyan, mintha ez a kötet teljesítené ki a 2011-es regényt. Milyen regényben, milyen versben beszélni a szerelmi kapcsolatokról (beleértve a magányt, a szenvedést)? Mik a különbségek?
Igen, kiteljesíti, együtt A bolondok városával, ami leginkább a kisregény ikerdarabjaként értelmezhető. A hasonlóság az említett alanyi hangvétel, ezek az én saját történeteim. A verseim zöme történetmesélős, ezt éreztem immár túlságosan is bejáratott hangnak, ezért sem írtam, csak nagyon elvétve az utóbbi években verset, és azok igyekeztek másféle szerkezetet is követni.
A kötet versei tényleg egy hajóhoz hasonlítanak, amely nőket, szerelmeket, emlékeket szállít. Ezek az emlékek hol fájdalmasak, hol felemelőek, hol erotikusak, néha (ahogy a vers beszélője is mondja) egészen indiszkrétek, de minden esetben egy férfi nézőpontjából látunk és érzünk. Tudatos ez a kizárólagos nézőpont? 21. századi férfias szerelmi költészetet akartál „csinálni”?
Nemrég voltam egy kiváló előadáson, amely az autizmust mutatta be, egy autista gyerekekkel dolgozó pszichológusnő mesélte, hogy ők úgy élik át az emlékeket, hogy nincsen eltávolodásuk azokhoz képest semmilyen szinten, tehát ugyanolyan intenzíven érzik a félelmet, fájdalmat, örömet, mindent, ami a múltban, az emlékekben megtörtént velük. Engem ez persze nagyon szíven ütött, hiszen egy szerelmes versnek vagy egyáltalán a lírának magának is ez a célja, konzerválni egy-egy érzelmet, amelyet leginkább egy emlék leírása foglalhat keretbe, vagy egy ilyen-olyan történetmozaik. Persze sokat gondolkodom a magam indiszkrécióján, ez például megerősített abban, hogy elsősorban esztétikai alappillér a saját érzelem és az olykor bizony kínos részletek feltárása – mert ezek teszik lehetővé, hogy a vers magába húzzon, és aki olvassa, átélje az érzelem-kópiát, akárhányszor csak megteszi. Persze ezért olvasunk verseket. Ezért sem fognak kikopni, hiszen hogyan is lenne lehetséges, hogy az emberi lény egy ilyen találmányt nélkülözzön? Részemről a verses autizmusom működik, már régen eltávolodtam ezektől az emlékektől, de amikor átnéztem a kész könyvet, már nem az irodalmi problémákra stb. koncentrálva, hanem felolvasás előtt, hogyan hathat ez az egész egy idegen olvasónak, meglepődve tapasztaltam, hogy erősen megvisel érzelmileg. A visszajelzések is leginkább ezt a hatást mutatják.
Vagy azt mondják, hogy „szép”. De ahhoz, hogy szép legyen, bevett technika a felhajtóerő. Valami elvileg nem éppen szépnek, valami szánalmasnak, köznapinak a szerepeltetése, de ezt Petri már gyémántba véste a Mosoly című verssel. A férfiasság, nos, mit csináljak, ha férfi vagyok? Én a női költők verseiben is a nő szemszögét keresem, hiszen ez is érdekel benne, és ez hordozhat új igazságtartalmakat, ami valamennyire még mindig a líra egy szerepe. A szerelmi költészetből bajos volna kihagyni a nemiséget. Egyébként az általános úgyis általános benne, viszont ha általánosat akarunk direktbe írni, nemiségünk nélkül, akkor lesz valami részben steril dolog, ami nem jó, részben meg parttalan filozofálgatás, ami szintén nem jó, nem is értem, honnan veszik a bátorságot, akik ezt művelik, nem tudnak arról a dologról, hogy filozófia? Az egy pár ezer éves hagyomány, és nagyon óvatosan lehet a létről meg ilyenekről nyilatkozni, hozzászólni, úgyis idézet lesz, vagy üres okoskodás, a nemiség kis piszkos valósága behatárol és hitelesít valamennyire, kivisz a filozófia vákuumából. Marad a költészet, amiben még mindig ezerszer meg kell gondolni, hogy most ezt érdemes leírni? Mert mindegy, hogy nekünk mennyire fáj, ha a többieknek érdektelen, miért is ne volna az? Kell még valami, amitől nem az, ott kezdődik a vers.
Aki ismeri az életművedet, annak feltűnhet, hogy nem csak a szerelem mint téma köszön vissza az új kötetben a korábbi műveidből. A bolyongás című versben „a bolondok városá́ból, a szellemek vá́rosa lett”, majd később „mintha a Szimpla, a Gö̈dö̈r, a Kö̈nyvtár egy-egy elá́tkozott kasté́ly volna, és é́n egyedül bolyonganék folyosó́ikon, ez a gombszemű̋, barna hajú, szelíd képű férfi meg szembejön, tá́rsasá́gok része, nő̋t fű̋z, iszik a pultná́l, megöregedtem talá́n mé́gis”. A bolondok városa főleg városkönyv, az urbánus létre reflektál. A főváros még mindig hangsúlyos a szövegekben. Mi változott 2010 óta? Hogyan látod most a várost vagy akár a várossal foglalkozó költészetet?
Aki itt él, az szerelmes a városba. Budapestnek sok problémája van, de nagyon lehet szeretni, ájult búval nézni utána mindig (szerintem már a rómaiak is nosztalgiáztak, hogy mióta itt az új vízvezeték, semmi sem a régi), meg posztapokaliptikusan bolyongani benne, mint Petri, szintén ájultan, mivelhogy még így is, ez is szép. Viszont mint európai város is nagyon összekapta magát, valahogy még a politikai moslékolás is jót tesz neki, bármilyen gusztustalanul hangozzék is, a jobboldal patina-mániájának köszönhetően életre keltek a történelmi részek, és megszépültek, azért nehéz nem lenyűgözve állni a Kossuth téren vagy a Várbazárnál, viszont a baloldal öko-, korszerűség-, zöld- és biciklimániája meg alternatív szomorkodóhelyei, a romokból Berlint mozgalom is nagyon sokat hozzáad.
A magam részéről abszolút városkönyvnek gondolom a kötetemet. Nekem eleve a nagyobb járművek, ezek a vagonok, amikből a BKV nevű leviatán áll össze, mind hajószerűek. A történeteknek nem háttere a város, hanem mint mindenkinek, leginkább ezekből áll össze nekem a város. Férfihangvételről vagy szemszögről kérdeztél, most például a város, ez a város egy női princípium (láttam maszkulin városokat is, nem is tetszettek), meg hát itt a folyó, ami szintén az, meg egyben az idő ugyebár (ami szintén az). A József Attila, Tóth Árpád, Kosztolányi, Petri vagy a Cseh–Bereményi Budapest-esszenciák senkit sem hagynak hidegen, ez együtt nagyon erős hagyomány, amihez sokan csatlakoznak az evidencia érzetével, köztük én is. Persze sokszor hallottam már olyan verset felolvasni, amire magamban az volt a reakció, hogy minek írtad meg haver, ugyanezt már száz éve sokkal jobban megcsinálták. Mondjuk, remélem, az enyémekről nem ezt gondolják, bár ez a sztorizgató hang nem valami forradalmi újítás, az tény.
A test megmosása című versből azt is ki lehet hallani, hogy más a falusi és más a városi szerelem.
A versben inkább generációs különbségekről van szó, meg talán életmódbeli különbségekről, amik körülveszik a szerelmet, persze rá is nyomhatják a bélyegüket. Nem szeretem a falu és város összehasonlítást, mert olyan, mintha versenyeztetnénk, ellentétbe állítanánk a kettőt, annak meg mi értelme. Vidéki vagyok, imádom a kertet meg az erdőt, de szenvedélyes flasztertaposóként élek több mint tíz éve Budapesten, valószínűleg annyit értem el a kétlakisággal, hogy egyikről sem szeretem, ha megmondják, milyen, a kettő ütköztetése meg kiborít.
Sok versedben jelenik meg (ironikus) önreflexió. Hogy csak egy példát említsek, a Beszélgetés egy kurvával című versben a beszélő azt mondja az örömlánynak: „beleírlak a 21. század egyik legszebb versébe.” Persze a versben (ha nem túlzás) nyoma sincs a szépségnek, a férfi a néhány perces aktus után hazaballag, és azon tűnődik, elkapta-e az AIDS-et. Talán elcsépelt kérdés, de érdekelne, mennyire fiktívek ezek a szerelmi kalandok, kapcsolatok, fájdalmak. Egyáltalán hogyan fér bele a versbe a fikció?
Nem akarok illúzióromboló lenni, meg nem hiszem, hogy nagy coming out, de a kötet ilyen típusú versei semennyire sem fiktívek. Éppen ezért az önirónia nélkülözhetetlen komponens bennük. Az embernek idővel a saját létezését is veszélyes komolyan vennie, nemhogy az élményeit, úgy értem, hozzátenni azokhoz valami mítoszt, vagy elvonni belőle a szánalmas részeket – a mítosz magától alakul ki, általában éppen a szánalmasság miatt, a klasszikus mítoszoknak is kevés kivétellel emberi bénázás a magjuk. A kurvás vers ennek emblematikus darabja, sokat gondolkodtam, hogy átemeljem-e a kötetbe, de egyrészt nagyon illett a Sokféle utazás ciklusba, valamint nagyon városos vers, és a kifejezetten szánalmas emberi történet jellege egy afféle esztétikai vállalás. Meg hát az emberek szeretik, végül is érdekes történet, a maga kis nyomorult módján.
„Magyarnak lenni reménytelen szerelem”, írod a Hegedülni című versben. Nem túl udvarias egy költőt arra kérni, magyarázza el a saját versét, de mégis azt kérdezem, miért szerepel itt ez a sor? Hol ér össze a magyarság és a szerelem?
Sok definíció született a magyarságra, ott az anyanyelv, meg az akinek fáj Trianon, meg mit tudom én. A versben lévő sztori csak kóstoló, és nem is túl nehéz a huszadik századi megélt magyar létből, ami szerintem érzelemként definiálható. Ez az érzelem pedig leginkább keserű csalódást okozott azoknak, akik érezték, de ennek ellenére vagy ettől még inkább érezték tovább is. Kertész Imre és általában zsidó honfitársaink gyönyörű szerelme, Bodor Ádám és a határon túliak szerelme, de még a pörköltfőző, NB1 focijáért rajongó proli buta szerelme is, különböző szinten, de megható, megrendítő, fontos vagy legalább a maga módján bájos jelenség, számomra meg magyarságtudatként azonosítható.
