A szavak oroszlánszelídítője

Néhány hónappal ezelőtt látott napvilágot a Jaffa Kiadó gondozásában Kosztolányi Ádám Keserű nevetés című kötete, és a szerkesztőség rögvest elő is rukkolt az Urbán László által összeállított és szerkesztett Mindent bevallhatokkal. A könyv Kosztolányi Dezső eddig kötetben publikálatlan, elfeledett, nehezen hozzáférhető vagy épp nem is irodalmi folyóiratokban megjelent írásait adja közre. Ezekből a rendkívül személyes és közvetlen hangvételű szövegekből ismerhetjük meg a 20. század egyik legnagyobb magyar alkotóját. Urbán – aki évtizedek óta kutatja a nagyközönség és sokszor még a szakma előtt is ismeretlennek számító szépirodalmi és publicisztikai műveket – két Kosztolányi-kötete után (Gyémántgöröngyök; Az élet primadonnái) ezúttal elsősorban nem a művészt, hanem az embert kívánja közelebb hozni az olvasókhoz. Ahogy ő fogalmaz: „Kosztolányit – papucsban”.

A könyv műfajilag sokszínű: öt nagy fejezetben követik egymást hozzávetőlegesen a megjelenésük sorrendjében a tárcák, a vallomások, az írónak feltett körkérdésekre adott válaszok, a vele készített interjúk és a kortársak, családtagok visszaemlékezései. A felépítése logikusan megszerkesztett, lazán kíséri az író életútjának főbb eseményeit.

A Therapia orvosi szakfolyóiratból származó cikk Kosztolányinak azt a szinte alapvetővé vált állítását járja körül, miszerint „ha nem lenne halál, művészet sem lenne”. A szerző nemcsak azt vallja meg, hogy gyerekkorában miért félt Hasfelmetsző Jacktől, hanem azt is, hogy első olvasmányélménye éppen a Pallas Lexikon betegségcikkeihez kötődik – ezeknek a hatásoknak a következtében alakult ki költői énje. Egyetemi évei alatt átszökdösött az orvostanhallgatókhoz, és végignézte a műtéteket, boncolásokat. „Mi csalogatott oda? Talán az, hogy a halál titkára voltam kíváncsi […] a halál előszobájába kukucskáltam be.” Kosztolányi párhuzamot vélt felfedezni a betegségek emberi testre gyakorolt hatásai és a lelket mérgező szavak súlya közt, így szemléletmódja szerint az orvostudomány és az irodalom egy tőről fakad: „A világon és az emberi dolgokon való önkéntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősítik a tett szélhámosai […], mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani, s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek.”

A cikkek Kosztolányi verseskötetei közül A szegény kisgyermek panaszainak és A bús férfi panaszai nak szentelik a legtöbb figyelmet. Keletkezésük lélektani hátteréről, a köztük fennálló rájátszás és a viszonylétesítés mozgatórugóiról tudhatunk meg többet. De regényeivel kapcsolatosan is választ kaphatunk olyan kérdésekre, melyek a mai napig foglalkoztatják az olvasókat és a kutatókat: A valóságból merítette-e az író az Aranysárkány iskolai konfliktusait? Milyen örök emberi kérdésekre keresi a választ az Édes Anna, és miért torkollanak az események szinte törvényszerűen tragédiába? Miért a felesége írta meg a regény színpadi változatát?

Kosztolányi nyílt, határozott, szépírói igénnyel formált véleményt nyilvánít esztétikai, nyelvi, etikai kérdésekről vagy épp az irodalmat övező aktuális problémákról, botrányokról. A kritikusok feladata például szerinte az, hogy „tűzzel-vassal irtsák” és minden lehetséges eszközzel ellehetetlenítsék az önjelölt, tehetségtelen írópalántákat. Érdekes felfigyelni arra, hogy a korabeli irodalmi élet milyen hasonló a maihoz. A széttagoltság jellemezte, és a vidéki olvasók megszólításának, valamint a fővárosközpontú kulturális életnek a problémái akkor is napirenden voltak.

A kötet megdöbbentően új információkkal nem szolgál Kosztolányiról, inkább érdekességekkel, adalékokkal egészíti ki az ismereteinket. A lényegre törő jegyzetapparátus révén érthetővé válnak a ma már nem használatos, idegen eredetű szavak, az orvosi kifejezések, a jelenleg kevésbé ismert 20. századi magyar vagy külföldi szerzőket és műveiket is megismerhetjük, ahogyan a mitológiai utalások is könnyen felfejthetőek. A kötet így hozzájárul a korszak szellemi pezsgésének mélyebb megértéséhez is.

Sok azonban az ismétlődő, több írásban is felbukkanó életrajzi elem: például az író bicsérdista étkezési szokásai; otthonának és dolgozószobájának berendezése, ahol a plafonig ér a könyvespolc; kedvelt zöld tintájának használata; vagy hogy Kosztolányi Árpád álnéven írta verseit, mert fia már „lefoglalta” a Kosztolányi nevet. De a lábjegyzetek azt is kétszer magyarázzák meg, hogy Kosztolányi miért Dideként írta alá baráti leveleit. Ez leginkább azért problémás, mert a kötet a borítón és az utószóban újdonságként állítja be magát: a szerkesztő szerint „az írói életmű ritkaság- és újdonságszámba menő darabjait gyűjti egybe”. Ez némileg indokolt is az olyan cikkek miatt, melyek az irodalomtörténészek látókörén kívül eshetnek, vagy peremterületnek számítanak (például pszichológiai, társadalomtudományi folyóiratokból, de sok írás származik a Színházi életből is), így Kosztolányinak az irodalomhoz fűződő intim viszonyáról más szakterületekhez kapcsolódva is képet kapunk. A zöld tintával való írás viszont önmagában is elég ismert, ráadásul mivel több helyen is szóba kerül, az erről szóló önálló cikk szükségtelen. Egyfelől belátható, miért térnek vissza ezek az információk, hiszen tudjuk, hogy Kosztolányi hányféle lapnak adta el a szövegeit minimális módosításokkal; másfelől éppen azért, mert ez vele szemben is régóta megfogalmazott kritikai álláspont, a szerkesztőnek még inkább figyelmet kellett volna fordítania az önismétlés kiküszöbölésére. Az ehhez hasonló rövid írások közül az őszről, a tavaszról szóló gondolatai, illetve hogy Kosztolányi kedvenc napja a karácsony volt, nem igazán szolgálnak érdemi információval, elhagyhatók lettek volna.

Urbán László (szerk.): Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok – Kötetben meg nem jelent írások és más újdonságok , Jaffa, 2018.

Leadkép forrása: www.nepszava.hu