© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Kotordpatai legendárium
Toroczkay András: Búcsú Éhestől
Kosztolányi és Esti Kornél(ja) elegáns kávéházakba és éttermekbe jártak, de mihez kezdtek volna a 20-21. század fordulóján, kisvárosi talponállókban vagy ütött-kopott mozikban? Ebből is kaphatunk némi ízelítőt Toroczkay András Búcsú Éhestől című könyvének elolvasása során.
Kosztolányi és Esti Kornél(ja) elegáns kávéházakba és éttermekbe jártak, de mihez kezdtek volna a 20-21. század fordulóján, kisvárosi talponállókban vagy ütött-kopott mozikban? Ebből is kaphatunk némi ízelítőt Toroczkay András Búcsú Éhestől című könyvének elolvasása során.
A Búcsú Éhestől bonyolult szerkezetű, többszörösen önreflexív novellaciklus, amely főként Kosztolányi Esti Kornélját travesztálja. Adott egy Bandi nevű elbeszélő, aki főként a könyv elején és a végén narrálja az eseményeket, valamint barátja-alteregója, Éhes Miklós – kettőjük különleges kapcsolatára csak az utolsó történetben derül fény. A novellák között, néha az egyes szövegekben is váltakoznak a narrátorok, a váltás hol jelölt (például a kerettörténet elbeszélője, vélhetően Bandi, arra kéri Éhest, meséljen el valamit, vagy épp hogy nem kérné, de Éhes ennek ellenére is elmeséli), hol jelöletlen, és csak egy-két utalásból sejthető az elbeszélő kiléte, így az író szándékoltan bizonytalanságban tartja az olvasót, de ez az Esti Kornélnak a narrátorok kilétére építő játékossága után nem olyan meglepő.
A másik szerző, akire mind az elbeszélési technikát, mind az intertextusokat illetően utal a mű, Krúdy Gyula. Kosztolányi és Krúdy is a Nyugat aranykorához köthető, amelyet egyfajta irodalomtörténeti kultusz leng körül. Ez a legendásítás, mitizálás a kötetben is jelen van, csak éppen városi legendává korcsosulva. Utóbbi igét nem pejoratívan, hanem metaforikusan használom, amennyiben az Éhes vezetéknévről egy kóbor kutyára asszociálok – talán mert hasonlónak érzem a narrátor pozícióját is. Éhes mintha körbeszaglászná mások életét, förtelmes titkok, kínos esetek után szimatol. Nem minden történetben szereplő, sokszor csak egy-két mondatból derül ki, hogy egyáltalán jelen van az események történtekor, leggyakrabban mások sztorijait továbbítja – ahogy a városi legenda is terjed. Éhes történetei többnyire lehetségesek, de nem mindig valószínűek vagy valószerűek. Egy fiktív alföldi kisváros, Kotordpata lakóit ismerjük meg – az atmoszféra hol szociografikus, hol a mágikus realizmus felé közelít. Ám egyik irányba sem mozdul el különösebben a szöveg, mondhatni, semminek sincs nagy tétje: a társadalmi egyenlőtlenségekből nem kerekedik nagy konfliktus, és a fantasztikus elemeket is óvatosan vagy kétségbe vonva adagolja a narrátor.
Krúdy Arabs Szürkéje itt szerényen csak Szürke Ló. Krúdy történetfolyondárai pletykává, szóbeszéddé szürkülnek, lélegzetelállító nőalakjai törpévé, koros pultosnővé degradálódnak, ínycsiklandó ételei pedig leginkább egy gyorsbüfé kínálatára hasonlítanak. A sztereotípiákból felépített kisváros atmoszférája nyomasztó, de sokszor komikus, akárcsak sajátos figurái: a felkapaszkodott vállalkozó, a keménykedő, valójában szentimentális rendőr, az elvetemült kamasz, aki sikeres gasztronómiai író lesz (és folytathatnám). Ilyen értelemben akár szociográfiai szatíraként is olvashatjuk a könyvet, amelynek kétségkívül ez a legeltaláltabb vonulata. Ezekhez az epizódokhoz kapcsolhatók a leghumorosabb elbeszélői kiszólások és szituációk, amik szintén erényei a könyvnek (például a nagyapja biciklijén hazatekerve nevetségessé váló sátánista zenész vagy az esetlenül bájos, bájosan esetlen udvarlási kísérletek). Kiemelendő a névadás, amely a komikum egyik fő forrása, csak néhány példát említve: Angyal Bandi, a szebb napokat is látott hajléktalan, az arisztokratából lett betyár mintájára, vagy a Báthory Erzsébet Gyógyfürdő, de a település neve is frappáns).
Az említett előképek hatásai, illetve interpretációja – mind a konkrét szöveg, mind az elbeszélői technika szintjén – sem tűnik túl irodalmiasnak, így nem üt el a történetek szociográfiai színezetétől, ugyanis a hol tragikomikus, hol vaskos, hol szürreális történetekbe is rendszeresen belefecseg a narrátor, ily módon a játékosság, a valóság-fikció, tény-legenda folyamatos lebegtetése végig megmarad. A sok sztorizás és a számtalan figura azonban problémákhoz vezet a kötetben. Sokszor csapongóak, emiatt nehezen követhetőek az egyes darabok, és ez itt-ott szétrúgja a szöveg egészét tekintve szigorúan felépített szerkezetet, üresjáratokat okozva a cselekmény(ek)ben. Nyilvánvaló, hogy a narrációs cselek kulcsfontosságúak a könyvben, de túlsúlyba kerülve elhalványítják a náluk sokszor érdekesebb karaktereket, történeteket.
Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető, 2015.
A Búcsú Éhestől bonyolult szerkezetű, többszörösen önreflexív novellaciklus, amely főként Kosztolányi Esti Kornélját travesztálja. Adott egy Bandi nevű elbeszélő, aki főként a könyv elején és a végén narrálja az eseményeket, valamint barátja-alteregója, Éhes Miklós – kettőjük különleges kapcsolatára csak az utolsó történetben derül fény. A novellák között, néha az egyes szövegekben is váltakoznak a narrátorok, a váltás hol jelölt (például a kerettörténet elbeszélője, vélhetően Bandi, arra kéri Éhest, meséljen el valamit, vagy épp hogy nem kérné, de Éhes ennek ellenére is elmeséli), hol jelöletlen, és csak egy-két utalásból sejthető az elbeszélő kiléte, így az író szándékoltan bizonytalanságban tartja az olvasót, de ez az Esti Kornélnak a narrátorok kilétére építő játékossága után nem olyan meglepő.
A másik szerző, akire mind az elbeszélési technikát, mind az intertextusokat illetően utal a mű, Krúdy Gyula. Kosztolányi és Krúdy is a Nyugat aranykorához köthető, amelyet egyfajta irodalomtörténeti kultusz leng körül. Ez a legendásítás, mitizálás a kötetben is jelen van, csak éppen városi legendává korcsosulva. Utóbbi igét nem pejoratívan, hanem metaforikusan használom, amennyiben az Éhes vezetéknévről egy kóbor kutyára asszociálok – talán mert hasonlónak érzem a narrátor pozícióját is. Éhes mintha körbeszaglászná mások életét, förtelmes titkok, kínos esetek után szimatol. Nem minden történetben szereplő, sokszor csak egy-két mondatból derül ki, hogy egyáltalán jelen van az események történtekor, leggyakrabban mások sztorijait továbbítja – ahogy a városi legenda is terjed. Éhes történetei többnyire lehetségesek, de nem mindig valószínűek vagy valószerűek. Egy fiktív alföldi kisváros, Kotordpata lakóit ismerjük meg – az atmoszféra hol szociografikus, hol a mágikus realizmus felé közelít. Ám egyik irányba sem mozdul el különösebben a szöveg, mondhatni, semminek sincs nagy tétje: a társadalmi egyenlőtlenségekből nem kerekedik nagy konfliktus, és a fantasztikus elemeket is óvatosan vagy kétségbe vonva adagolja a narrátor.
Krúdy Arabs Szürkéje itt szerényen csak Szürke Ló. Krúdy történetfolyondárai pletykává, szóbeszéddé szürkülnek, lélegzetelállító nőalakjai törpévé, koros pultosnővé degradálódnak, ínycsiklandó ételei pedig leginkább egy gyorsbüfé kínálatára hasonlítanak. A sztereotípiákból felépített kisváros atmoszférája nyomasztó, de sokszor komikus, akárcsak sajátos figurái: a felkapaszkodott vállalkozó, a keménykedő, valójában szentimentális rendőr, az elvetemült kamasz, aki sikeres gasztronómiai író lesz (és folytathatnám). Ilyen értelemben akár szociográfiai szatíraként is olvashatjuk a könyvet, amelynek kétségkívül ez a legeltaláltabb vonulata. Ezekhez az epizódokhoz kapcsolhatók a leghumorosabb elbeszélői kiszólások és szituációk, amik szintén erényei a könyvnek (például a nagyapja biciklijén hazatekerve nevetségessé váló sátánista zenész vagy az esetlenül bájos, bájosan esetlen udvarlási kísérletek). Kiemelendő a névadás, amely a komikum egyik fő forrása, csak néhány példát említve: Angyal Bandi, a szebb napokat is látott hajléktalan, az arisztokratából lett betyár mintájára, vagy a Báthory Erzsébet Gyógyfürdő, de a település neve is frappáns).
Az említett előképek hatásai, illetve interpretációja – mind a konkrét szöveg, mind az elbeszélői technika szintjén – sem tűnik túl irodalmiasnak, így nem üt el a történetek szociográfiai színezetétől, ugyanis a hol tragikomikus, hol vaskos, hol szürreális történetekbe is rendszeresen belefecseg a narrátor, ily módon a játékosság, a valóság-fikció, tény-legenda folyamatos lebegtetése végig megmarad. A sok sztorizás és a számtalan figura azonban problémákhoz vezet a kötetben. Sokszor csapongóak, emiatt nehezen követhetőek az egyes darabok, és ez itt-ott szétrúgja a szöveg egészét tekintve szigorúan felépített szerkezetet, üresjáratokat okozva a cselekmény(ek)ben. Nyilvánvaló, hogy a narrációs cselek kulcsfontosságúak a könyvben, de túlsúlyba kerülve elhalványítják a náluk sokszor érdekesebb karaktereket, történeteket.
Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető, 2015.
