Határvonal az útvesztőben

2006. szeptember 15. 11 óra 47 perc 15 másodperc. Egyetlen szekundumba sűrített határvonal, amely jelenvalóságába belekeveredik a rozoga Suzuki lehúzhatatlanul beragadt ablaküvege mögött felgyűlt iszap és napfény kipárolgása, és a kiskocsi benzinfüstje. A pillanat, amikor az elmúlás szökőárként vonul át Kun Árpád és négytagú családja feje fölött, hátrahagyva a soproni gyerekkort, a 2000-es évek Magyarországát, Erdélyt és Franciaországot, a pályakezdő lét dezillúzióit, hogy útra keljen a „boldog észak” felé. Kun Árpád Megint hazavárunk című regénye egy, a külső és belső utazás mozaikdarabkáiból felépülő útikönyv.

A szerző első regénye, a 2013-ban megjelent Boldog Észak után nem ér minket meglepetésszerűen a Megint hazavárunk végkifejlete – az elbeszélő Kun Árpád feleségével, a diakónus Borival, valamint két gyermekével, Mihállyal és Erzsikével eljut Norvégiába. Ebből következik, hogy a regény során nem a célra helyeződik a hangsúly, hanem magára a megtett útra (vagy helyesebben utakra), a Norvégiába tartó autóút életképeire, valamint az utazást megszakító visszaemlékezésekre: a múlt aprólékos és esetlen darabjainak mozaikos kirakósára.

Múltreprezentatív jellegéből fakadóan a prózai mű személyes hangvételű, amelyhez nyugodt, egyszerű, élőbeszédet imitáló hang társul, s teszi a teljes regényszöveget sodróan lendületessé. Azonban ezt a szándékolt elbeszélői attitűdöt két aspektus is megtöri: egyfelől a túlzó részletességgel ábrázolt emberi defektek bemutatása, mint például a Kun Árpi holdkórosságát, szájpadlására nőtt fogát, képzelt impotenciáját vagy Mihály folytonosan visszatérő székrekedési problémáját taglaló epizódokban; másfelől pedig a szövegbe ágyazott versidézetek. Ezek az idézetek jól illeszkednek az ábrázolt szövegvilágba annyiban, hogy nyomatékosítják a kamaszkorára már „koraművelt” Kun Árpi létében megjelenő – vagy mindig is jelenlévő – otthontalanság érzését: a kakukktojás létet, hogy csak azért szülték, hogy „maradjon egy másik gyerek, ha a cukros elpatkolna”. Másrészről viszont nem igazán világos, hogy miért pont ez a majdnem féltucatnyi vers került idézésre. Miért pont Blake tigrisére asszociál a harmincéves Kun Árpád a Gryllus Vilmos-CD hallgatása közben, minekután a párkapcsolati meg nem értettségét a némaság mérgezi. Az sem derül ki, hogy hogyan egyeztethető össze a műtrágyaszagú cujka nyakalása és egy alakulóban lévő szexjelenetből való kimenekülés Áprily Lajos Tetőn című versével – természetesen azt leszámítva, hogy egy erdélyi esemény a visszaemlékezés tárgya.

A fentiek ellen szól a regény utolsó versidézeteként megjelenő Beszélgetés a csecsemővel című, a korábban lírát is író Kun Árpád saját költeménye, amely kimagaslik a naplószerű visszaemlékezések naturalisztikus szövegerdejéből. Ebben az egystrófás, tudatfolyamszerű versben benne foglaltatnak az elbeszélő élettörténetének legmarkánsabb pontjai: szeretet nélküli gyermekkora, felnövésének fájdalmas elhúzódása, valamint az apasággal járó legnehezebb feladat, hogy gyermekkorunk tradícióival, szüleink negatív neveléstechnikáival olykor szakítani kell. S bár a versbetétek szövegbeli szerepe mellőzi – a szerzői és olvasói – interpretálás lehetőségét, az idézettek hangsúlyoznak egyfajta irodalmiságot, egy lehetséges irodalomról való beszédmódot, ami éles kontrasztot alkot a fikcionált önéletírás intimitásával.

Bár a mű fikció, a Megint hazavárunk elbeszélője és a szerzője között több életrajzi párhuzam is felismerhető. Az író Kun Árpád maga is Sopronban élte gyermekkorát, bölcsészhallgató volt Budapesten, első felesége Erdélyből származott, második felesége szintén protestáns diakónus volt, aki norvég szakot is végzett. Az önéletrajzi elemekben bővelkedő szöveg pedig felveti az autofikció lehetőségét. S ha e fogalom mentén értelmezzük Kun Árpád második regényét, szinte már felemelő úgy olvasni, hogy ezen mű sajátossága egy, a posztmodernnel szembeni beszédmód, aminek nem szándéka a megalkotottságának mikéntjét elrejteni és a szerzőjét zárójelezni, hanem inkább azt a ráismerést állítja az olvasás középpontjába, hogy a hétköznapit ábrázolva képes önmagát értelmezni.

Az élőbeszédszerű elbeszélői hanggal párosul a szigorú szövegszerkesztettség hiánya. A Megint hazavárunk Árpád mikrotörténeteiből, apró-cseprő, múlt- és jelenbeli történetszálaiból összeálló szöveghalmaz, amelyből fokozatosan kirajzolódik egy letisztult életút. Azonban ahogy az út vége felé érünk, ahogy egyre közelebb jut a négytagú család kitűzött célja felé, úgy kezd a szöveg egyre inkább figyelni önmaga szerkesztettségére – sajnos kárára. A regény harmadik részében, amikor már a gyermekkori szenvedések szinte csak a múlt emlékeinek tűnnek, újra színre lép Árpi édesanyja, aki beszámol kisebbik fia születésének körülményeiről: ő tehet a nő betegségeiről, hiszen figyelmeztette a doktor, hogy meg ne próbáljon még egyszer szülni, és amúgy is kislányt akart, így szoptatás helyett inkább hasba rúgta volna. Az anya hirtelen túlzottan nyers beszédmódjától és a kelletlen információk egymásra halmozásától ez az epizód túl drámaiassá vált, ami kirí a szöveg lendületes, visszafogottan reflektált egységéből. Ehhez a történet vége felé hozzáadódik a rögtönzött cinikus-szatirikus performansz Magyarország kettősségéről, amely szintén igen illetlenül hat, hiszen a regény ezidáig nélkülözött mindennemű politikai felhangot, és a társadalmi kérdések is csupán finom jelzésértékkel szerepeltek.

Mindezek ellenére a Megint hazavárunk egy remek szöveg, ami egyszerűségéből és leíró jellegéből fakadóan nem akar többnek látszani, mint ami: nem akar a művészi elhivatottságáról görcsösen tanúbizonyságot tenni, ezáltal pedig az olvasót egy kirajzolódó élettörténet és egy kalandokkal teli utazás örömében részesíti. Kiemelkedő abban, hogy az életet annak összes árnyalatával ábrázolja, rámutatva arra, hogy bárki – függetlenül attól, honnan jött, kik a szülei, hány rossz döntést hozott meg életében, hány útvesztőben bolyongott eddigi évei alatt – eljuthat a „boldog északra”. És hogy mit jelenthet a regénycímben megjelenő „megint” szintagma? Talán csupán annyit, hogy ez egy végtelen történet, s az olvasók egyszer egy Norvég-trilógiát tarthatnak a kezükben.

Kun Árpád: Megint hazavárunk, Magvető, 2016.