A benzinfejűek viszontagságairól

Lackfi János legújabb kötetének harmincöt rövid története könnyed, szórakoztató, esszéjellegű írás. Ötlete Csák Jánostól, a szerző egyik barátjától származik. A címben eredetileg Lackfi svájci ismerősének „a magyarok benzinfejűek” szóalkotása szerepelt, ám végül Milyenek a magyarok? lett a cím. Lackfi csupán a könyv egyik történeténél hagyta meg a Benzinfej címet. A végleges kötetcím erénye, hogy nyitott és előítélet-mentes, nem állít, hanem visszakérdez. A címmel ellentétben azonban a borító egy sztereotípiát domborít ki. Mi lehet így Lackfi könyvének üzenete, ha a borítóján egy borostás, pizsamás és házi papucsos magyar férfi pödri a bajszát a tükör előtt, ahonnan egy király néz rá vissza palásttal, karddal? Valóban ilyennek látja hát magát a magyar ember? Dicsőségben fürdik, de csupán illúziókba ringatja magát?

Az alcím szerint Lackfi kötete útikalauz bel- és külföldieknek. Célközönsége pedig nem egy konkrét korosztály vagy társadalmi réteg, hanem bárki, akit a szöveg mosolyra fakaszt. Miért lehet érdekes ez annak, aki ismeri a történeteket, szokásokat? Talán azért, mert ami ismerős, az otthonos is. Ennek kapcsán azonban többen felróják Lackfinak, hogy nem kockáztat, a szövegeinek nincs elég súlya. Munkája kimerül az anekdoták citálásában és a magyar szokások bemutatásában, amelyekhez külső szemmel próbál közelíteni és rácsodálkozni.

Óvatos vagy sem Lackfi új vállalása, teljesíti, amit ígér: nem kíván több lenni, mint ami. Kötete magyarokról szól magyaroknak, mert egyelőre még nem jelent meg idegen nyelven. Valószínűleg az olvasóknak az a rétege, amelyik mély, filozofikus tartalmakat vár, csalódni fog. Ám cserébe talán egy szélesebb réteg jól fog mulatni.

A magyar ember – Lackfi szerint – olyan, hogy összekacsint a másikkal, ha felismeri benne önmagát, és bármennyire is nem hisszük, mégiscsak szeret tükörbe nézni. Szokásainkat, amelyek bennünk már automatizálódtak, csak akkor tudatosítjuk, ha beszélünk róluk, még ha humorosan vagy ironikusan is, hiszen ez a feldolgozás egyik módja, – mint ahogy a kötet mozgatórugója is.

Lackfi ironikusan ábrázolja a látszat és a valóság viszonyát. Az állítás formájában kifejtett tagadások jelentései folyton egymásba csúsznak, minden az, ami, de kicsit önmaga ellentettje is. Az irónia összetett eszközként jelenik meg a kötetben: egyrészt az elbeszélő távolságot tarthat általa a csaknem kimondhatatlannal, hiszen a súlyos dolgokat könnyebb az irónia segítségével kifejezni. Másrészt az elbeszélő képessé válik önmagától is eltávolodni azzal, hogy úgymond megkettőzve önmagát, tükörszerű struktúrákat épít fel. Harmadrészt az irónia mintegy kritikaként a történelemábrázolásunkba is beleépülhet. Ez utóbbinak kiemelkedő a szerepe, hiszen nagyon fontos az, hogy egy nép hogyan gondolkodik magáról, és milyennek mutatja magát más népek előtt, elvégre a sztereotípiák könnyen beépülnek a köztudatba, teljesen függetlenül igazságtartalmuktól.

A kötetet a Honfibú nyitja, pesszimista látásmóddal, majd ellenpontként következik a Honderű, ami ezt oldja fel. Jellemző a kötetre ez az ingadozás, nemcsak tartalmilag, hanem minőségileg is. A kötet elején az olvasó jól szórakozhat, felismeri önmagát és népét, ám ez a derű a könyv első néhány anekdotája után lecsillapodik, a témák erőltetettnek, túlfutottnak érződnek. Vannak informatívabb részek, mint például a Találékonyság, ami a külföldieknek szóló promóciós reklámfilmekre utalva mutatja be azokat a dolgokat, amelyekre csak a magyarok büszkék, a külföldiek legfeljebb nevetnek rajta. Ők ugyan érezhetik az igyekvést és az erőltetettséget, de nem értik az okokat, végtére is  görcsös kényszerességeink súlyát csak mi magunk élhetjük és érthetjük meg. Lackfi ugyan kritikusan mutatja be a „jó magyar szokásokat”, a parodisztikusság kicsit vissza is csap, mert túlzásokba esik.

A kötet érdekesebb részei pont azok, amikor az elbeszélő kifogy a közhelyekből, és saját történetekbe vagy gondolatokba avat be. Ilyen a Népek útkereszteződése (itt elgondolkodhatunk azon, hogy mi köze van a tótágasnak a tótokhoz vagy a magyar kártyának a magyarokhoz), a Benzinfej vagy A belgák hova álljanak?. Az egyéni sors, tapasztalat és identitáskeresés mindig érdekesebb, mint általánosságokból indulni ki, persze csakis akkor, ha tartogat kapcsolódási pontokat az olvasó számára.

Ezek a pontok adottnak tűnnek; a könyv „főhőse” a magyar ember, így azzá válik maga az író is. A magyar ember itt egy egész nép megtestesítője, egy sosem létezett hazai polgár, aki magába szippantotta az összes tulajdonságot, ami csak magyar, mint egy hibrid prototípus. Ám veszélyes, hogy végig a magyar emberről van szó, problémás, hogy a szerző tipikus magyar emberként definiálja az összes történet szereplőjét, hiszen bizonyos tulajdonságok csak egy embertípus vagy egy közösség, egy csoport, egy kor velejárói, nem az összes magyar jellemzőiként vannak jelen a valóságban.

Lackfi karakterrajzai tehát elnagyoltak és karikatúraszerűek, egy-egy (inkább negatív) tulajdonság domborodik ki bennük, akárcsak a kötetet illusztráló P. Szathmáry István grafikáin is, amelyek egy-egy jellemvonást vagy cselekedetet nagyítanak fel. Feladatuk a szemléltetés. Ehhez elég egy-egy folyton visszaköszönő jelkép, mint például a bajusz és a csizma motívuma. A rajzokon megjelenik a pipa, az alkohol, a ló, az íj, a mák vagy a külföldieket elrettentő, levesből kilógó csirkeláb. Kifejező a Jópipák szöveg melletti kép is, melyen egy kalapos, csizmás, mellényes és bajszos, elhízott magyar ember fújja a füstöt óriásira rajzolt pipájából, a szövegben megjelenített típust ábrázolva, aki ráérősen szívja tajtékpipáját.

Összességében a Milyenek a magyarok? nem mond sok újat, és mélyebb kérdésekbe sem bocsátkozik, csupán felelevenít és összegez, teszi mindezt egy humoros-ironikus nyelvezettel.  Nem hiszem, hogy bemutatná a mai magyar identitást, magyarságtudatot, de az nem vitás, hogy annak legalább egy-egy szeletét ábrázolja. Így olvasni is apránként, egyszerre csak egy-két történetet ízlelgetve érdemes, akár a metrón, vagy éppen a fürdőkádban.

Lackfi János: Milyenek a magyarok? Helikon, Budapest, 2012.