Látkép egy turista háta mögül

Társasjátékra invitál Háy János Ország, város, fiú, lány című könyvével: „Gyere velem, nézd meg, hogy merre járok […] dobd be ezt a könyvet a táskádba” – biztat a fülszövegben. Hallgatok rá, s valóban az lesz, ami az alcímében: Útravaló. A játékszabály egyszerű: a világ (legalább) tizennégy helyéről mond valamit. Ha már voltam ott, elfogadhatom vagy ellenvethetek, ha még nem voltam, rábólintok, amikor elég meggyőzőnek tűnik a képzőművész-író alkotta kép.



E közvetlen nyelvvel operáló útikönyv idegenvezetője nem a bóvlivadász turizmus hajbókoló lufiembere, hanem az, aki kíméletlenül rákérdez a bámulnivalók értelmére, ezért olykor elkiáltja magát: oszoljanak, emberek, nincs itt semmi látnivaló. Az éles szavak az egyedinek és értékesnek álcázott szuvenírben testesülő álélmény burkát hivatottak felrepeszteni, amely alatt ott a felirat: tucattermék, giccsparádé. Tudja, hogy kockázatos úton jár, ő a fogorvos a cukrász ellenében a gyerekek bírósága előtt, aki óva int a fogszuvasodástól, ám a probléma orvoslására csak néhol lehet fragmentált mintát mutatni.

A régi múzeum vagy kastély régi tárgyainak a régiség önmagában nem kölcsönöz értéket, csak azt az információt, hogy régen is voltak rossz ízlésű emberek. Ha azt tekintjük műalkotásnak, ami felismerhetően reflektál saját korára, akkor Háy János könyve is az. A 2004 és 2015 között datált szövegek magukon hordják a kordokumentum-jelleget, a legfrissebbek például a szemünk előtt folyó történelem kérdését láttatják: a jóléti-fogyasztói társadalom bárgyú tekintettel nézi a migráció emelkedő hullámait. Ennél békésebbnek tűnő vizekre evez a lengyelországi tóparton – a művészet funkcióját is tárgyaló – Lukács Az esztétikum sajátosságát olvasgató, az 1979-es érettségi utáni szabadságot kereső ifjút ábrázolva, akit a polak węgier dwa bratanki zászlaja mögé bújva a naiv turistákra leső köztudottan sunyi pénzváltók persze jól átvágnak. Innen, az érettség határáról egy Háy-breviáriumba kívánkozik a mondat: „Minden három nap eltelik, s akkor ezt még nem kötöttem az életem általános múlásához, mert nem gondoltam, hogy múlik, csak azt, hogy telik.”

Az igazság éles szavú harcosa azonban nem lóhátról néz le ránk, ezért mindvégig rokonszenves marad, különösen amikor a szablya mellett humorát is megcsillogtatja. Az átkosban eszmélők most már együtt mosolyognak az elbeszélővel azon, hogy az államhatárra érve mindenkiben generált némi aggodalmat a hatóság. Még lengyel földön a giccstematika része a varsói új-régi belváros leírása és a „túlöltöztetett” częstochowai Fekete Madonna mint művészeti tárgy, amely azonban mint a vallás tárgya „nem fog ellenállni” a gyógyulást keresőknek, de Auschwitz mementója is turizmustárggyá lett. Hasonló képet fest a még baráti országokba érvényes útlevéllel meglátogatott szomszédos Prága belvárosának változásáról, ahonnan kitessékelték a cseh forgatagot, és betessékelték a kenyéradó turistatömeget, ahol egy „hórihorgas” turistától nem látni az Orlojt, ahogy majd a párizsi Louvre-ban sem a Mona Lisát.

A délkeleti szomszédoknál járunk az Adjátok vissza, de mit?, Wass Albert-kultusszal polemizáló cím alatt. Noha számára nem az identitása meghatározója Erdély, mégis Székelyföldet láttatja mintának a giccs ellenében: „ahol nem a múlt, hanem a jelen van megőrizve” – és nehéz szavakat találni akkor, amikor a visszajáró költő mutatja a mesterségesen is koptatott koltói boldog Petőfi-képet, vagy Adyét. Az utóbbi Bakonyából Tíz deka párizsi, amennyi juthat a szegény magyarnak. De valljuk be, így is megéri elmenni a sok-sok minden szimbólumának városába, ahonnan – és máshonnan is – másképp látjuk magunkat, mint otthon. Például azt, hogy miért nem bírjuk magunkat: „a magyar valójában azért idegenkedik, mert épp annyira gőgös és sznob, mint a franciák”. A pozitív sztereotip képen a francia elegáns, a német szorgalmas, még ha turistáskodik is, mindent megnéz – ellentétben velünk: mi inkább csak a pohár fenekét.

Nemcsak az esztétika és a történelem szak sütötte rá a bélyegét ez úti okmányokra, hanem az orosz is, melynek világában még otthonosan mozog a szerző, pardon, az implicit szerző. Itt állít tragikomikus emlékképet Endrődi Szabó Ernő költő- és útitársának. Eljut Odesszába, ahol még Iszaak Babel alakjai rémlenek fel. A peresztrojka lazuló időszakában látjuk az utolsó továbbképzésekre utazó orosztanárokat, illetve a spontán vodkaközösségeket, melyekben általában öt fő verődik össze egy üvegnyi elfogyasztásához. Becsüli a spirituszt az ortodox vallásban, és méltán lenyűgözik „a liturgikus énekek, az ikonok”.

Kant hazájában viszont megkérdőjeleződik benne az objektív szépség léte, mikor az egykor katonaként Drezdában állomásozó oroszok később turistaként özönlenek vissza a Zwinger giccsarzenálját megcsodálni. Az Europa über alles cím alatt fölmerül a kérdés, hogy Európa szelleme milyen nemzetiségű lehet. A legerősebb tipp erre a német stiches multikulturalizáció, amely azonban a lebutított lingua franca angolján gügyög, tisztes távolságot tartva a sajáttól, a személyiségtől, általában az egyéniség, ezzel mások megismerhetőségétől.

Angliában – ahogy több más országban is – A Gézagyerek Háy útitársa, azaz felolvasásokra hívják meg, előadások készülnek, ahol persze az írói és a turista én is nézelődik, ezáltal ez előző mű recepciója is ott kószál mellette. Londonban Turner-képeket tekint meg a feleségével, s miközben annak örül, hogy hatvan fölött is lehet az ember épeszű, hamar üröm vegyül az örömbe, mert rögtön kiújul a Házasságon innen és túl vagy a Hozott lélek – Márai osztályharcához hasonló – borús képe nő és férfi kapcsolatáról.

India is viszonyítási pont lehet meghatározni a magyarságot. Az esztétikai mellett a politikai színezetű kijelentések mögött is – például: „a magyarok csak segget váltottak, nem rendszert” – az ironikus füstölgést vélhetnénk, mégis inkább harcos tűznek veendő, mivel ahogy az író nyilatkozza: az irónia csak kerülgeti a tárgyát, „ [é]n [viszont] mindig a tárgy egyenes megragadásában vagyok érdekelt”. Éppen Indiáról írja, hogy „[a] vicc, a humor jelen van, de az irónia, a cinizmus idegen”.

Az ötvenhat éves költő, drámaíró, író, festő Háy János eddig is sokszínű életművét gazdagítja ez a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent, utazást tematizáló kötet, melyet nemcsak a világjárók sajátíthatnak ki: az otthonülőknek is legalább ugyanannyi mondanivalója van, mert amellett hogy országokat, gondolatköröket is bejár, Óperencián innen és túl is feltérképez számos területet, s amit a föld legmagasabb pontjánál jelez, a Himalája lábánál, hogy ideje lenne lerángatni a fákon fityegő nejlonzacskókat, azt a saját házunk tájára is érti, és persze a művészet világára, melyet a globális elgiccsesedés fenyeget. Mindezt a „jó szóval oktasd, játszani is engedd” alapszabálya mentén teszi, ezért az olykor provokatív komoly szavak mellett kellemes utazást is biztosít a kísérete – csak nyerhet, aki beszáll a játékba, és elolvassa ezt a könyvet.

Háy János: Ország, város, fiú, lány, Európa, 2016.