Mások, más szemmel

A kötet fő csapásiránya a modern és kortárs költészet elemzése, a versekről való gondolkodás. Azonban – ahogyan ezt más kritika is megjegyzi – a szövegek annyira szuggesztívek, mintha egy előadás lejegyzett változatát kapná kézhez az olvasó, ami átélhetővé és könnyebben megérthetővé teszi az esszéket. Sőt mi több, valósággal beszippant Lator László műfordító szemináriumának atmoszférájába, amelyet a legtöbben csak a szerző kezei közül kikerült költők elbeszéléseiből ismerhetnek.

A kötet több tematikus részre oszlik. Az első részben A vers teré ről olvashatunk, amelyben keverednek régebbi és újonnan írott szövegek. Egyes esszék már korábban is megjelentek, azonban hozzáadnak a végig tapintható egységes szemlélethez. A szerző megközelítésére és elemzési stílusára jellemző a vitathatatlan módszertani felkészültség, dinamikusság és a kérdések egyedisége. Abszolút egyedi megközelítési módok és fogalmi kategóriák szerint alakítja verselemzéseit, amelyek esélyt teremtenek arra, hogy kötetlenebbül olvassuk újra József Attila verseit, annak zeneiségét középpontba állítva, vagy Petőfi legfontosabb verseinek sajátosságait tekintsük át. Végig jelen van az a fajta pozitív szubjektivitás, amely sokkal inkább pedagógiai célzattal jelenik meg s nem retorikai fogásként, ami hozzásegít a megértéshez, beleránt a szerző gondolatvilágába, és lehetővé teszi, hogy az elemzést az olvasó is átélje: „Aztán a nekem most éppen legkedvesebb (ragasszuk rá a címkét): Petőfi tájköltészete. A levegős-téres, mozdulatlanul is viharzó világ.”

Szerencsére nemcsak legismertebb költőink alkotásainak boncolgatásával találkozhatunk, hanem olyan kevésbé felkapott szerzők szövegeivel foglalkozó esszékkel is, mint Vészi Endre, Takács Zsuzsa, Ferencz Győző stb. Természetesen a széleskörű ismertség, a szakmai nívó és a kanonizáltság kérdése közel sem egymásból következik, sőt talán már több lehet elismerésnél, ha valakiről Lator László ír.

Egyik legújabb és legtöbbet méltatott szövege a kötetben a Pilinszky eretnek jelenései című esszéje. Itt is tetten érhető, hogy mire is kíváncsi igazából a szerző, miközben verseket olvas és versekről gondolkodik: az alkotás pillanatára és folyamatára. A szerző lélektani alkatára és állapotára, valamint annak lecsapódására a szövegben: „Vagyis benne a vers valami önkívületfélében, lázas biológiai-fiziológiai állapotban indul és folytatódik. Írás közben dől el, hogy különféle vonzásoknak, kényszereknek, akár technikai helyzeteknek engedve, mivé alakul.”

A második tematikus egység a kötetben a Szellemidézés. Az itt található esszék nem csupán egyszerű méltatások vagy visszaemlékezés-mozaikok felsorakoztatása, hanem részben A vers terének kontextualizálása. A hozzá közel álló vagy szellemi fejlődésére nagy hatást gyakorló személyiségek igényes, ám mégis tömör bemutatása, főleg saját élmények és benyomások alapján. Itt azonban nem kizárólagosan irodalmárokról olvashatunk, hanem a Lator Lászlóhoz legközelebb álló emberekről. Ír a feleségéről, a kiváló műfordítóról, Pór Juditról és egyik legjobb és legrégebbi barátjáról, Domokos Mátyásról. Megjelennek az életében meghatározó szerepet betöltő, az Eötvös Collegiumnak köszönhetően megismert emberek, mint például Keresztury Dezső, akinek pozíciójától független emberi természetét hangsúlyozza. Kosáry Domokos portréjában a Collegium szellemiségén keresztül mutatja be a történészt: „Nincs-e benne, legalább részben, ebben is az Eötvös Collegium szelleme? Ha dolgozunk, csakis arra figyeljünk, amit csinálunk, rekesszük ki az ellenséges világot.” Szász Imre életútját és ki nem teljesedett karrierjét kiegyensúlyozatlan személyiségével hozza összefüggésbe. A számára fontos személyekre való emlékezést Illyés Gyulával kezdi, majd feleségével fejezi be: „még Illyés szeme is meglobbant, ha találkoztak”.

A Verset fordítani és a Kilátó a fordításelmélet és a világirodalom rejtelmeibe kalauzolnak, de ezt is közérthetően és „ízlésesen”, ahogy Lator maga is sokszor használja ezt a fogalmat elemzéseinél egy magától értetődő, de mára talán kikopott kategóriaként.

Az utolsó részben több egymástól független téma kerül elő. Például a gombászás, amit feleségével már művészi szinten műveltek, és olyan alapossággal, mégis olyan érdekesen ír a különböző gombafajok jellegzetességeiről, hogy bárkinek kedve támadhat új hobbi után nézni és a szövegekben leírt ismertebb gombászóhelyeket felkeresni. A Sakk című írásában a magas szintű matematikai-logikai gondolkodás és az irodalmi tehetség összefüggéseiről elmélkedik, természetesen itt is lélektani szempontból kiindulva, nagy költőink lehetséges játékstílusát elemezve: „Úgy képzelem, ezért szeretett sakkozni József Attila is, és hozzágondolom azt is, hogy ingerült szenvedéllyel játszhatott.” Anyanyelvünkkel kapcsolatban a nyelv átalakulásától nem tart, sokkal inkább a technológiai fejlődés a nyelvhasználatra kifejtett hatásától. Nem misztifikálja túl az anyanyelv szerepét életében, kötetét mégis egy szellemes nyelvi játékkal zárja: „Kedvemet lelem benne. Így, csupa e-vel is.”

Lator László kötete olvasható lineárisan és a fejezetek között válogatva, a koncepció az olvasási stratégiától függetlenül érződik: érthetően, alaposan, szabad szemmel.

Lator László: Szabad szemmel, Európa, 2016.