Ébren álmodni, finnül

Leikas első regénye, az EvickÉlj 2011-ben jelent meg Melominen címmel Finnországban. Az íróról annyit lehet még tudni, hogy irodalmat, filozófiát, matematikát, szociológiát, valamint vállalatvezetést tanult, és a Kaltio című kulturális lap főszerkesztőjeként, valamint hírlapfotósaként is dolgozott. Az intertextuális utalásokkal sűrűn átszőtt szövegéből talán két név domborodik ki, mintegy a lehetséges elődökre utalva. A finn író Veikko Huovinenre hivatkozik mint „kedélyes író–mesterre”, akit humora és természetleírásai tettek Finnország legismertebb elbeszélőjévé, míg Jaroslav Hašek a legendás Svejket ábrázoló szobrocskán keresztül idéződik meg. A cseh író szatirikus látásmódjával hathatott Leikasra, míg a finn előd humorán túl az ábránd és a valóság kevert módú ábrázolásával ihlethette meg.

A magyar fordítás címe több szempontból is találó, hiszen sajátos írásmódjával egyszerre jeleníti meg a hős, Arto Jaakola evickélését a valóságból és az ábrándjaiból, álmaiból felépülő mindennapokban. A felszólító módú igealakkal (evickélj), valamint az ’Élj’ kiemelésével ugyanakkor utasítja is Artot, és rajta keresztül az olvasót is a hétköznapok nyújtotta monotónia túlélésére. Kissé groteszk módon fejezi ezt ki a borító is, amely egy épület parkettás emeleti átjárójában egy WC-csészén ülő/egyensúlyozó, pizsamába öltözött fiatal férfit ábrázol, aki egy felmosóval evez.

Az EvickÉlj Arto Jaakola egy teljes napjának, huszonnégy órájának történetét meséli el. Arto lényegében egy szürke egér a mindennapokban: egy értékesítési cég ügyfélmenedzsere, többgyermekes apa, vagyis egy teljesen hétköznapi ember ő, aki napközben munkahelyén próbál helytállni több-kevesebb sikerrel, míg az esti és éjszakai órákban a családi élet nehézségein próbál átevickélni. Életének legfőbb hiányossága az alvás. Lényegében Jaakola kialvatlansága a kiindulópontja az egész regénynek, a kislányának, Lotta Evelinának altatásával eltelő éjszakát követően. Az egy-két órára szóló ágyba ájulást a hétköznapok megszokott, monoton irodai robotja követi, az unalmas irodai értekezletekkel és az asztal mögött töltött hosszú órákkal. Azonban Arto nappal (9:30–tól 20:10–ig) egy kettős világban létezik: egyszerre van a valóságban és ábrándjai világában.

A regény szerkezeti sajátosságából adódóan az olvasó számára csak a regény végére válik egyértelművé, hogy az ügyfélmenedzser képzelgéseinek valós oka saját kialvatlanságában és álmok nélküli, ájulásszerű alvásában keresendő, amelynek fontosságára a szöveg már az elejétől motivikusan (az álom, az alvás és a kávé motívumaival) hívja fel a figyelmet.

•

Arto életének napja tízperces blokkokból felépülő szakaszokon keresztül mutatkozik meg 9:30-tól másnap 9:20-ig. Ez a huszonnégy óra két fejezetre oszlik, a hosszabb terjedelmű első részben a főszöveg mellett dőlt betűvel szedve jelennek meg Jaakola álomképei, gondolatfutamai (ezek a második részben teljesen eltűnnek), melyek lazán, legtöbbször csak bizonyos szavakhoz kötődve teremtenek kapcsolatot a valósággal. Például 13:40-kor a fénymásolóról így ír: „A gép egyenletes sebességgel kezdi nyelni a lapokat”, ami a következő, a megidézett zajhoz kapcsolódó asszociációval folytatódik: „Nincs lehangolóbb a világon annál, mint amikor a szél havas esőben a lazára hagyott kötéllel ostorozza a zászlórudat, fájdalmas, nyomasztó az a plattyogás.” A két szövegrész között a hangok hasonlósága teremt kapcsolatot. Ezzel a szövegalkotási móddal Leikas kettős narratívát hoz létre, amelyben egyszerre, egymással párhuzamosan egy harmadik személyű narrátor által közvetített történetet olvashatunk, miközben az ügyfélmenedzser világszemléletéről saját szavain keresztül is képet kapunk.

A gondolatfutamok közös pontjai szintén Arto Jaakola fejében születnek meg, azok humoros, olykor ironikus elbeszélésmódjával, groteszk nézőpontjával és túlzásaival együtt. Ezek tematikailag teljesen széttartóak: Arto saját emlékei/álmai, gondolatai között a legjelentéktelenebb kérdésektől egészen a legnagyobb ívűekig szinte minden felbukkan. Szóba jön, miért viszket az ember orra, meddig tud számolni a holló, és miért „finnebb természetű a holló”, mint a svéd varjú, ezzel a finn nemzeti identitás kérdése is előkerül, de ugyanúgy a Föld isteni teremtésének témája is. Ezek a kisebb részek többnyire mulatságosak, de egyben elgondolkodtatóak is, hiszen általuk a magunkkal és gyengeségeinkkel szembesülhetünk a különféle szituációkban.

•

Az EvickÉlj tehát egy többszörösen összetett regény, amit nemcsak szerkezete, hanem időszemlélete is különlegessé tesz a tízperces blokkokra való felosztással. A rendből mindössze néhány ponton tér el a szöveg, felhívva a figyelmet például a már említett Svejk-szobrocskára (00:03), vagy arra, hogy Arto álomba ájult (19:46, 05:42). Azonban e kilengéseken felül az teszi igazán izgalmassá a regényt, hogy a szöveg vége azt az érzetet kelti, mintha ugyanaz a nap kezdődne újra. Arto Jaakola ugyanúgy egy értekezleten kezdi a napját, amelyet Sampo Asikainen értékesítési igazgató tart (teljesen figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy „előző” este az ügyfélmenedzser egy véletlen folytán elütötte a főnökét, akinek eltört a lába). Ezt erősíti a kékcinke motívuma is, amely kismadár a regény első oldalán az ablaknak repülve leheli ki lelkét, míg a szöveg végén már egy „fájdalmas tekintetű kékcinke kíséri szemmel Jaakola mozdulatait”, mint aki már előre tudná sorsát. Erre az önmagába visszaforduló, ciklikus időszemléletre azonban már a regény eleje is felhívja a figyelmet: „Így van ez, az idő nem lineárisan, hanem ciklikusan halad, minden, amit nem tettünk meg, ott vár valahol  előttünk, akár a tegnap esti mosatlan.”

•

Az EvickÉlj szerkezetét és motívumrendszerét tekintve izgalmas regény, azáltal, ahogy antihőse a dolgos mindennapok monotóniája ellen, a külső történésekkel párhuzamosan saját gondolataiba, pár perces elszusszanásainak álmaiba menekül. A regény érdekessége tehát nem Arto Jaakola történetében, hanem e meneküléseiben rejlik, amit nyomatékosít a kötet groteszk és humoros beszédmódja. Megfogalmazásai talán olykor kicsit túllőnek a célon, de még nem döngetnek „kaput s falat”. Legnagyobb hiányérzetem a könyv kapcsán mégis éppen ezekhez kötődik. Ugyanis ez utóbbi kis belső monológok a második fejezetben, Arto családjának bemutatásakor teljesen eltűnnek, és ezzel egyrészt furcsa aránytalanság jön létre az elkülönített két rész között, másrészt nem teljesen világos, hogy ezzel a mű nem akarja vagy csak nem meri a család szentségét is egy olyan motorikus világgá alacsonyítani, amiből a magunk teremtette belső, ironikus valóság vezet ki.

Antti Leikas: EvickÉlj, ford. Jankó Szép Yvette, Polar Könyvek, 2012.

pont: 10/8