Magán(y)mitológia

Lesi Zoltán második, Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán szerkesztette verseskötete sok tekintetben összehasonlítható a szintén e szerkesztőpáros által gondozott Nagy Márta Júlia-kötettel, az Ophélia a kádban-nal. Mindkét könyv alapját egy sajátos mesevilág képezi, azonban míg Nagy Márta Júliánál egységes a narratíva (a felvett alteregó a shakespeare-i hősnő, Ophélia), addig Lesi Zoltán folyamatosan zavarba hozza az olvasót. Ki beszél ezekben a versekben? Anyák, apák, gyermekek, mesehősök bolyonganak egy mágikus világban.

Merülés ez, mégpedig a javából. De ebben a merülésben nincs fokozatosság, egy idegen táj látszólag idegen figurái kerülnek elénk. Terhes nők, fiatal apák, gyerekek, akik félnek elaludni, akikkel nem foglalkoznak a szüleik. A versek beszélőiben közös azonban, hogy egyazon világ részei. Ismétlődő cselekvések, szavak és alakok népesítik be a teret. Fiúk veszik át apáik szokásait: „de látom, ugyanott rontom el / én is, az idétlen mozdulatok nem gyógyíthatók” (Világító hal), „továbbadjuk a beteg géneket / az éjszakának” (Ruhacsere). A kötet egyik legnagyobb erőssége, hogy az elbeszélői pozíció szinte sosem egyértelmű. A Merülben a gyermeki nézőpont nagyon meghatározó, azonban sajátos módon. Bizonyos versek végigviszik ezt az aspektust (Ha dzsinn), de gyakori, hogy az elbeszélői pozíció szándékosan el van bizonytalanítva, mint az Ikarosz című versben, ahol a lírai én, a gyermek ilyen kijelentést tesz: „Észre se vette, olyan könnyű, mint / egy bontatlan e-mail, és már indulunk.” Még izgalmasabbá teszi a helyzetet, hogy a pozícióváltás többféle irányú: sok esetben a felnőtt szülő saját gyermekének látószögét idézi meg, a gyakoribb azonban az, hogy saját maga gyerekkori nézőpontját.

Másfajta ismétlődés, áthagyományozódás is van a Merülben, hiszen átöröklődnek a mesék, versről versre, és versről olvasóra. Ez a vonulat több forrásra támaszkodik. A költő saját bevallása szerint erős népmesei alapja van a szövegeknek, de a modern mesék is helyet kapnak a források között, mint például a Tom és Jerry (Jerry) vagy az Alice Csodaországban. Utóbbi mese főszereplője több költeménynek is kulcsfigurája lesz a kötetben (Létrán járók, Alice voodoo babája). Az idegen világ így már nem is annyira idegen, hiszen alapjait a kollektív kulturális tudás fontos eleme képezi. Még egy izgalmas vonása van a műfajnak, amely meghatározó a Merül szempontjából, ez pedig az igazság és a hazugság motívuma. A mese mint határterület remek terepet ad ennek az ambivalenciának. Több vers is tematizálja a problémát, például a Kastély című, hangsúlyosan a rémtörténetek kastélyainak világát idéző írás: „Nem akarok hazudni, / de az igazságot se mondanám.”

Lesi versei nemcsak a mesehagyományból táplálkoznak, szerzőjük nem riad vissza a populárisabb utalásoktól sem. A Kádcsata egyes sorai („Mint bolond nap, a mézeskalács / feljött, nem ment le” és „rakéták / indultak el a hasamból”) a Kispál és a Borz Földtörténet című számát idézik meg („tele volt / A mézeskalács ház, a Hold / feljött, a Nap nem ment le”, illetve „és rakéták indulnak el a hasadból”).

De ahogy a lírai én pozíciói is keverednek, úgy az alapul szolgáló mesevilág sem homogén. Gyakran törik meg a varázslatot a hétköznapi világ elemei, ennek legjobb példája a kötet első verse, a Homokvár, ahol egyszerre jelenik meg a mese („akkor nem lesz várbörtön, se szobafogság. / Kuglóffal vallatnak majd, és köd lesz”), illetve a realitás („Bennem akkor csak a kopás dolgozott, / meg a prémium felvágott”).

Változó perspektívák és visszatérő mozzanatok jellemzik Lesi Zoltán új könyvét. De össze tud-e állni egy egységes kötetté az anyag? A költő első könyvéhez, a Daphnis ketskéihez képest a Merül nyilvánvalóan valami mást kívánt megvalósítani. Míg előbbi imitál egy 18. századi hangot, addig a Merül igyekszik sajátot találni.  Ez a hang azonban nem egységes, de nem is lehet az, hiszen a szövegek hősei bolyongó, változó, megfoghatatlan, ezerarcú alakok. A fokozódó idegenség mellé azonban sok esetben beszüremlik valami otthonos: az olvasó saját magára való ráismerése.

Lesi Zoltán: Merül, JAK–Prae.hu, 2014.