A nagytotál és kölcsönhatásai

Stermeczky Zsolt Gábor: A nagytotál előnyei és hátrányai

Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényét pontosabb lenne egy olyan novelláskötetként értelmezni, ahol a történetek szereplői egészen véletlenül ismerik egymást. Talán még ennél is pontosabb lenne egy kísérleti stádiumban lévő szociológiai tanulmánykötetként olvasni.

Az olvasás során megválaszolatlan marad a kérdés, hogy formálisan mitől is tekinthető a Mágneshegy regénynek (túl persze azon, hogy a könyv így definiálja magát).Az első fejezet egyes szám első személyben megszólaló narrátora, Réka egy 2000-ben megrendezett vidéki konferencia emlékeiről mesél. A másodikban a konferencia egy másik résztvevőjének, Börönd Enikő életének néhány fontos eseményéről olvashatunk egyes szám harmadik személyű narrációban, egészen 1999-től. Bár a kronológiai töredezettséggel játszó idő- és történetkezelés szimpatikus formai húzás, néhány ponton mégis kibogozhatatlanná keveri a szálakat, és helyenként megnehezíti az olvasó dolgát, akit ez a technika arra is sarkallhat, hogy próbálja felfejteni a széthangzó részek közötti kapcsolatokat (esetenként sikertelenül).

A további tizenhárom fejezet során újabb szereplők életét ismerjük meg közelebbről (például Börönd Enikő női családtagjaiét), és még az utolsó oldalakon is csak várjuk, vajon hová és hogyan fognak kifutni a történések. A töredékesség nemcsak a fejezetek egymáshoz való viszonyában, hanem az egyes történetek felépítettségében is tetten érhető, hiszen azok középpontjában jellemzően nem egy-egy szereplő vagy esemény, hanem az ezredforduló tájékának legfontosabb szociológiai problémái állnak. Bizonyos szereplők, akik többszöri felbukkanásuknak következtében központibb figurájává válnak a könyvnek (Börönd Enikő, Réka és Bogdán Tamás), szociológusok, és mivel Mán-Várhegyi a szereplők által beszélt nyelvi regisztert is a karakterformálás és a hangulatteremtés eszközeként használja, a szociológiai beszédmód válik a könyv uralkodó hangnemévé.

A kötetnek a novellafüzérek megoldásaira emlékeztető eljárásait figyelembe véve kevésbé érződik meglepőnek, hogy a könyv látványosan vonakodik attól, hogy főszereplőt válasszon magának. Ugyanakkor az csak megszorításokkal állítható, hogy ne lenne a többinél valamivel kiemeltebb figurája, mégpedig Börönd Enikő karakterében. Börönd azért utazik New Yorkból Budapestre 1999-ben, hogy egy összefoglaló szociológiai művet írjon a magyarok nyomorúságáról. Vállalkozásának munkacíme szó szerint ez, ismerősei meg is jegyzik neki, hogy mind a kísérlet ötlete, mind a cím elképesztően naiv. És ahogyan nem jutunk el az ötlet konkrét megvalósításáig, úgy a Mágneshegy is egy részleges szociológiai kísérletté válik. Ezért, ha mindenképpen főszereplőt akarunk találni, akkor Börönd Enikőnek adhatjuk ezt a posztot, hiszen a könyv az ő közvetett körülményeiről mesél a legtöbbet: nem hanyagolja el anyját, nagynénjét és nagyanyját sem. Sőt, még egy olyan jelenet is kibontakozik előttünk, ahol Enikőnek egyszerre kellene vigyáznia a lányára és a nagyanyjára – mintha csak egy Grecsó Krisztián által írt négygenerációs női családregénybe csöppennénk ezekben a pillanatokban.

Börönd alakja közvetetten nagyon sokat hozzátesz ahhoz, amit Réka figurája gondol a regény központi eszméjéről, a feminizmusról. A közvetettség oka az, hogy Börönd egyáltalán nem tudatos feminista. A könyv elején szereplő konferencia egy pontján – Bogdán Tamás előadása közben – lányok egy kisebb csoportja különös tiltakozó performanszt mutat be, róluk hamarosan az hangzik el, hogy Börönd feminista követői. Réka erre azon kezd el tanakodni, hogy az egész performansz mennyire furcsán természetes volt, mintha mindenki számított volna rá. Az már csak a könyv vége felé derül ki, hogy Börönd soha nem kérte, hogy legyenek feminista követői, őt magát ez teljesen hidegen hagyja. Amíg Réka önreflexíven gondolkodik a témáról, addig Börönd inkább megállíthatatlanul sodródik a nőiségével, talán csak sejtve, hogy egyes férfitársai a háta mögött szimplán lekurvázzák.

Ha már feminizmus, egy pillanatra felmerülhet az a gondolat is, hogy a Mágneshegyet talán tézisregényként kellene olvasnunk – innentől kezdve a könyv valódi főszereplője a feminizmus eszméje lenne. De mégis mit állít ezzel kapcsolatban a Mágneshegy? A válasz talán a mottóvá emelt Virginia Woolf-idézetben rejlik, amely Margaret Cavendish 17. századi írónőről szól: „Micsoda pazarlás, hogy az a nő, aki szerint »azok a legjobbfajta asszonyok, akiknek az elméje a legszelídebb«, úgy fecsérelje el napjait, hogy őrültségeket firkál, s egyre mélyebbre süllyed a homályba és a bolondériába, míg végül összeverődnek az emberek a hintója körül, ha kihajtat.” Az idézet legalább annyira szól Börönd, mint a feminizmus ellentmondásosságáról. Arról, hogy egy nő férfiakkal szembeni határozottságából – legyen szó akár egy közeledés elfogadásáról vagy visszautasításáról – egyáltalán nem következtethetünk szexuális célzásokra vagy arra, hogy nincs szüksége társra. És nem biztos az sem, hogy a külső szemlélő egyértelműen pozitívnak fogja megítélni ezt a férfiakkal szembeni határozottságot. Mert erős nőnek lenni önmagában még nem pozitív vagy negatív állítás, hanem minden irányból egy kicsit más relációval nézhető. Például egy szociológus és egy nem szociológus szemével.

Ez utóbbi különbségből áll össze a könyv Békásmegyer-képe is, amely valahogy furcsán lebeg a végtelen szociológiai érdeklődés és a totális nihil között. Pontosabban a városrészt kutató Enikő és Tamás, tehát a szociológusok szemszögéből nézve ilyen, a Békásmegyeren élő Feri oldaláról olyan. Egységes kép nem igazán alakul ki a helyről, mégis az egyik itteni helyszín, a lopott vasak és fémek gyűjtőhelyéül szolgáló Mágneshegy válik a könyv címadó motívumává. Annak, hogy gyűjtőhelyről van szó, van ugyan némi szimbolikus súlya a könyv egészét tekintve, azonban közel sem annyi, hogy címként kelljen kiemelni. Az ebből kiáradó lehangoló alaphang a könyv egészéből még akkor sem kellene hogy feltétlenül következzen, ha minden karakternek megoldásra váró problémái vannak.

Mert bár ebben a könyvben mindenkinek megoldásra váró problémái vannak, viszonyaik mégsem írhatóak le pusztán egy szomorú vonzásszimbólummal. Összességében sokkal önreflektívebb műről beszélünk, mint amit a cím sugall. Így egy kicsit mintha azt sejtetné, hogy a szerző eltévedt a saját anyagában. Mentségére legyen mondva, volt is miben.

Varró Annamária: Kölcsönhatások

Egymással összefonódó sorsok és viszonyok. Történetek, melyek hol találkoznak, hol újra szétválnak – Mán-Várhegyi Réka sokrétű regényszövete váltakozó nézőpontokkal játszva, fanyar humorral mesél az értelmiségi létről, a nőiségről, a társadalmi hierarchiáról éppúgy, mint a legbanálisabb élethelyzetekről, melyek bárkivel megeshetnek.

A szerző egy novelláskötet (Boldogtalanság az Auróra-telepen, 2014) és egy gyerekkönyv (A szupermenők. Szabó Marcellina titkos naplója, 2015) után jelentkezett idén a Mágneshegy című első regényével. A kötetet nagy várakozás előzte meg: a szerző első könyvének kéziratát JAKKendő-díjjal ismerték el, majd Mán-Várhegyi Réka a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat is elnyerte, sőt, több nemzetközi irodalmi fesztiválon is ő képviselhette Magyarországot. Az indulás sikere és pozitív kritikai visszhangja is fokozta ezt a várakozást, s elolvasva a Mágneshegyet elmondhatjuk: a szerző egyedi hangvételű kisprózájának stíluseszközei ebben a majd háromszáz oldalas alkotásban is visszaköszönnek. Mi több, a Mágneshegy tulajdonképpen épp mozaikszerűsége miatt olvasható egyfajta novellasorozatként is. Három (fő)szereplő életútját követjük, a történet ideje néhány év, a szöveg narrációja, nyelvezete és nézőpontja pedig aszerint változik, hogy épp kinek a szemszögéből szemléljük az eseményeket.

Adott egy kozmopolita, emancipált és mísz szociológus, Börönd Enikő, aki sikeresnek mondható tudományos pályát épített fel itthon és küldföldön, de egy tönkrement házasság után újra a magyar társadalmi viszonyokat szeretné kutatni, s nem utolsó sorban önmagát is újra összerakni. Mellette tűnik fel a szintén szociológus és időközben antropológussá avanzsált Bogdán Tamás, aki hol lendületesen, hol pedig kicsit visszafogott lépésekkel menetel előre a tudományos ranglétrán, majd valahol kettejük között ide-oda ingázva Réka, az egyetemi hallgató, aki első regényén dolgozik, és épp most csöppent bele a bölcsészlétbe és az egyetem világába. Hármójuk történeteit és egymás között alakuló viszonyait követhetjük nyomon. Olvasóként pedig bármelyik szereplővel és élethelyzettel könnyen azonosulhatunk. Hogy miért?

Mert mindenannyiunk számára ismerős lehet Réka helyzete, első benyomásai és lelkesedése: egy zárt és misztikus világból – jelen esetben Békásmegyerről – érkező „idegen”, aki ugyancsak egy kvázi zárt és misztikus világba érkezik meg. Habár az egyetem és a tanulmányok egyfelől kinyitják előtte az élet kapuit, legyen szó új ismeretekről („az én munkám a tanulás, olyan kifejezésekkel zsonglőrködöm, mint episztémé, végső szótár, azt is tudom, hogy mi az a rizóma, a gyanú kultuszáról és a szubjektum decentralizációjáról gondolkodom, megkérdőjelezem az önazonos személyiséget…”) vagy ismertségekről, de másfelől be is zárulnak ezek a kapuk, hiszen mint minden rendszernek, úgy az értelmiségi/tudományos létnek is megvannak a maga jatékszabályai és játékosai. De mindannyiunk ismer egy vagy több Börönd Enikőt és Bogdán Tamást is. Sőt, mindannyian mi vagyunk Börönd Enikő és Bogdán Tamás: egyszer volt, csillogó szemű egyetemisták, akik világmegváltó gondolatokkal indultak neki a tudománynak, eredményeket érnek el, beindul a karrierjük, majd egyszercsak egy válás kellős közepén találják magukat, vagy épp az életközepi válság súlya alatt görnyedve igyekeznek túlélni a mindennapokat. Lehet, hogy egyszerűen csak jéghideg vízzel mossuk le arcunkról a stresszt, de elképzelhető az is, hogy egy borgőzös éjszakán ágyunk helyett a kerti székig jutunk csupán. Nők, férfiak, feleségek, férjek, gyerekek, anyák és apák, fiatalok és öregek.

A Mágneshegy talán legnagyobb erénye az, hogy egyszerre fest sztereotipikus, ugyanakkor végletesen hiteles képet a tudományos életről és szereplőiről. A szociológia intézményrendszeri tere – amelynek helyzetei, szereplői és történetei más tudományterületekre is hasonlóan érvényesek lehetnek – kiválóan alkalmas arra, hogy közben olyan témák vetődjenek fel – szintén ironikus, olykor groteszk módon –, mint a centrum és a periféria, a társadalmi kirekesztettség, a női írás, a felelősségvállalás, a házasság, a szeretői viszony vagy épp a felnőtté válás. Ezek a kérdések azonban, köszönhetően az elbeszélés szinte minden pontját átható fanyar humornak, valamint a már említett, folyamatosan változó nyelvnek és nézőpontnak, nem uralják le a szöveget, fel-felbukkanak egy adott pillanatban, a szereplő – Réka, Enikő vagy épp Tamás – rágódik rajtuk egy kicsit, majd elhessegeti magától őket.

Különösen érdekes a regény fel-feltűnő önreflexivitása is: Réka történetszálai minden esetben egyes szám első személyben szólalnak meg. Az énelbeszélő (fő)szereplő életének egyik legaktuálisabb kihívása, hogy végre elkezdje megírni első regényét. Azonban – ahogy a Mágneshegy maga is – folyamatosan keresi és próbálgatja az érvényes nézőpontot és elbeszéléstechnikát, a főhős tudatfolyamának vélt vagy valós határait,illetve a nagybetűs, központi témát vagy cselekményszálat, ami körbeöleli és összefogja a majdani nagy művet. A női szerzőség, a női írás s ezzel együtt a női irodalom ezért szintén tematizálódik a szövegben, azonban Réka bájosan összezavart és naiv szólamainak köszönhetően egy pillanatra sem válik mesterkéltté: „Mivel nőként nőről írok, több dolog miatt aggódhatok, például, hogy a majdani olvasók, és most lényegtelen, hogy lesznek-e vagy sem, a főszereplőt velem fogják azonosítani. Külön nehézséget jelent, hogy a történetben szerelem van, érzelmek vannak, a főszereplőnek lelki élete van, és emiatt az a veszély fenyeget, hogy a regényt majd könnyed nyári olvasmánynak tartják. Pedig ez szépirodalom, még ha annak nem is jó, de attól még nem lektűr (…) Egy ilyen regényben megszólaló női hangnak, mondom, alaposan meg kell küzdenie azért, hogy eljusson addig, hogy értelmesnek tekintsék.” A nőiség azonban ezen felül is kitüntetett szerepet kap a regényben, köszönhetően akár Réka, akár Enikő alakjának, vagy az utóbbi karakter viszonyának az anyjához és nagyanyjához, kollégáihoz, tanítványaihoz s nem utolsó sorban önmagához. Külön elemzés tárgya lehetne az is, hogy ezek a különböző életkorban és élethelyzetben lévő nők milyen hatással vannak egymásra, hogyan építik vagy rombolják önmagukat vagy épp a másikat a közöttük fennálló viszonyok szerint. Virginia Woolf esszéje, a Saját szoba nemcsak a regény mottóját adta, de szellemisége és hangvétele végig ott lebeg a kötet felett. Az angol szerző gondolatmenetének felütése, mely az esszé alcíme is egyben, a nők és a regény kapcsolatának problematizálása. Virginia Woolf kérdései pedig Mán-Várhegyi regényében is felvetődnek: „A cím – a nők és a regény – jelentheti azt, s önök vehették is ilyen értelemben, hogy a nők és amilyennek látszanak, vagy jelentheti azt, hogy a nők és a regény, amit írnak; vagy jelentheti azt, hogy nők és a regény, amit róluk írnak; vagy jelentheti azt, hogy e három kibogozhatatlanul összeszövődik, és önök azt várják, hogy ennek fényében tekintsem át őket.”

A felmerült kérdésekre azonban a regény nem kínál megoldást – hiszen a történetek bonyodalmainak sincs megoldása. Egyszercsak abbamaradnak: amilyen hirtelen lépünk be a regény elején egy konferenciaterembe, olyan hirtelen lépünk ki a szöveg végi tengerpartról önnön valóságunkba. Azonban a két „lépés” közötti tér és idő mindvégig otthonos, ismerős. Talán éppen azért, mert legyen bármennyire is misztikus hely Békásmegyer – benne a Mágnesheggyel –, az onnan érkezők, mint Réka, vagy az azt kutatók, mint Tamás vagy Enikő, bárkik lehetnek. Akár mi is. Hiszen a kutatási területek, a megírandó tudományos vagy szépirodalmi művek mögött ugyanazok az általános emberi kérdések és problémák állnak, melyek akár egy tanulmány vagy egy regényrészlet esetében nemcsak válaszokra várnak, hanem újabb kérdéseket is szülnek.

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy, Magvető, 2018.