„Magukban álló formák”

Ember legyen a talpán, aki Takács Nándor Kolónia című kötetéről azt meri állítani, hogy tételesen érti, esetleg össze is tudná foglalni, hogy (szüzsészerűen) mi történik benne. Holott a versek hangvétele, narratív pozíciója azt sugallja az olvasónak, mintha valamiféle történet egyes rész(let)eiről kívánnák értesíteni őt. S noha a versbeszélő zavarba ejtően intim közvetlensége miatt be-bevonva is érezzük magunkat fontosnak tűnő történetszilánkokba, mégsem feltétlenül tudjuk, hogy mit kezdjünk ezekkel. Bár hathatna elidegenítően is a versekből kirajzolni vágyott összkép kirajzolhatatlansága, mégsem így munkál. Takács Nándor versei ugyanis határozottan szólnak valamiről, erős érzelmeket és hangulatokat közvetítenek biztos kezű verselni tudással, a figyelmet lankadni nem hagyó retorikával.

A versek alapélménye, a rejtőzködés, elszigeteltség, elidegenedettség, szorongás és magány nem pusztán az egyes darabok fragmentált leírásrészleteiben, mikroszkopikusan nagyító, pontos nüanszábrázolásaiban van jelen, hanem magának a bennük megszólaló lírai énnek is a legalapvetőbb vonása, világról szerzett tapasztalata. Bármiként is gondoljuk el a könyv címéül szolgáló kolóniát, akár egy vagy több konkrét tér (mikro)társadalmaként, egy többé-kevésbé körülhatárolható, fizikai környezet benépesítőiként, akár szimbolikusan, afféle metaforikus létállapotként, a róla híreket és hírtöredékeket szolgáltató megszólaló maga sem csupán kívülről tudósít verseinek szereplőiről és létkörülményeiről, hiszen (legalábbis részben) úgy viselkedik, mint aki maga is egy közülük.

Figyelem és hiány, fenyegetettség és titkolózás, kihagyás, elrejtés – nemegyszer afféle modern balladai homályként működő, baljós egyvelegében értelmeződnek újra azok a mindennapi életben szinte másodperces gyakorisággal fellelhető mikromegfigyelések, amelyeket Takács a versei fókuszába helyez: mint egy arcon feszülő pattanás égetése (Eltáv), valaminek valami másként való olvasása (Kifelé) vagy egy visszautasított üdvözlés egy nyíló ajtóban (Csapda). Ha filmként fognánk fel, ami a Kolónia oldalainak hatására „lelki szemeink” előtt megjelenik, lényegében pár képkockányit mozgó, összekevert sorrendű és nem teljes képet kiadó mozgóképkockákat látnánk, pár szóval felskiccelt, apró mozdulatok esztétikájának és rendkívüli tömörségükből is fakadóan erőteljes, találó tájleírásrészek kevercseként („Az eső eláll. / Az évszakok rendre késnek. / Álmunkból nézzük a házakat, / kedvünket, mint kitűzőt mutatjuk fel nekik” – Minta).

Persze, amire Takács Nándor a Kolónia lapjain vállalkozik, az korántsem kockázatmentes, hiszen jó pár vers megrekedhet (néha meg is reked) a sokat-semmit mondás skálájának a semmi felé eső pontjainál. Nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül a kötet legerősebb, emlékezetes momentumai közé kerül az a pár hosszabb és kifejtettebb, részletezőbb költemény, amelyek a második ciklusban (Váltóláz) tünedeznek elő. Ezek közül is kiemelkedik az utóbbi évek fiatal magyar lírájának egyik legszebb szerelmi témájú verse, a Mitévő.

Álljon itt egy-egy példa azokra az esetekre, mikor Takács rafináltan sejtetve feszültséget fokoz, illetve amikor (vélhetően) erre irányuló törekvése olyan túlzó mértékű, hogy rejtélyes megfoghatatlanságával, megfejtés nélküli feladványjellegével inkább bezárja, mintsem hogy kinyitná a lehetséges értelmezések felé az így erőtlenné váló versszöveget. A menekülés irányai plasztikus, álomszerű képi logikával operáló leírása még a kötet verseiből rendre hiányzó fogódzók (ki beszél, mikor, milyen okból, kihez?) megléte nélkül is (sőt ezek hiányában éppen hogy általános tapasztalatként, s ezáltal mélyen átélhető módon) menekülteti kilátástalanul végtelennek tűnő, belső (?) tájain át lírai énjével együtt magát az olvasót is: „Felhőkkel takart ösvényen jársz, / a testedben mozgó sodrások hajtanak előre. / Pára és nyirok keveredik bőrödön. / Áthatolhatatlan bozótot remélsz, / ami visszafordulásra kényszerít, / de a fény betör egy nyiladékon, / és a menekülés irányaiba újabb csapások erednek.”

Szikár sterilitásában nem pusztán megfoghatatlannak, hanem üresnek, véletlenszerűen „összebölcsészkedett”, ál-gondolati líraként hathat a Panoráma című darab soraiban mindvégig csak lebegtetett kohézió, amely a szavak szintjén is inkább „magukban álló formák” random összerakásának, mint bármiről is szóló, téttel és jelentőséggel bíró versbeszédként hat: „A leképződések nyomán félelem, / növekvő hiány. / Bolyongás a magyarázatokban, / a terekbe áramló hideg. / Magukban álló formák, / és hozzájuk csapódó illatok. / A keresés véget ér a tárgyak között, / bennük folytatódik.”

A Kolónia azonban végig izgalmas és tartalmas olvasmány. Bármily furcsán hangozzék is, de fárasztó jellege, nehézkesen és lassan olvashatósága: pozitívum. Hiszen ahogy folyton-folyvást csiklandozzák a fejben megragadó sorai, pontos megfigyelései, szép képalkotásai a befogadó agyát, gyakori újraolvasásra és visszalapozásra kényszerít kirakhatatlan puzzle-jellegével, és e birkózások közepette kedves, fontos olvasmánnyá válhat, amely bőséggel megszolgálja a rá fordított figyelmet.

Takács Nándor, Kolónia, Napkút, 2014.