Aggodalomra semmi ok

Majoros Sándor ontja magából a történeteket. Ahogyan Mikszáth és Rejtő Jenő tette – csak hogy az újoncoknak rögtön az elején valami támpontot adjak. Hogy honnan ez a rengeteg sztori, anekdota? Annyi minden megesik az emberrel, annyi mindent – köztük annyi csodálatos marhaságot – lát és hall, hogy csak győzze memóriával. És győzze mesélőkedvvel, ízes előadásmóddal, kedéllyel, hiszen a tálalás legalább annyira fontos, mint maga a leírt esemény, sőt. (Akár egy kupac ürülékből is pénztárca válhat, ha úgy tálalják a körülmények – csak hogy egyik kedvenc korábbi Majoros-írásomat említsem [Emberrel esik meg].)

Az ellenség földje szépen illeszkedik a szerző eddigi kötetinek sorába. Most is mesél, sztorizik, ahogy azt egy nyári délután egy söröskorsó vagy egy bosnyák kávé mellett illik, színesen, jó hangulattal, élvezettel (nekem elhihetik, jó néhány alkalommal volt szerencsém hozzá). Mintha a közbevetett történetek a fő cselekményszálnál fontosabbak lennének, mintha azokból egy nagyobb egész állna össze. Így volt ez a Tranzitszállóban, ahol egy nevenincs országban – persze hogy a Balkánon – rekedt átutazó megmenti a település kútját; az Akácfáink sokáig élnek novelláiban, ahol a jugoszláv szocializmus vidéki valósága kerül terítékre (szerzőnk a bácskai ég és a titoizmus alatt született, és ha jól számolom, harmincöt évet töltött el az előbbi alatt); és legutóbb Az eperfa nyolcadik gyökere évtizedeket átfogó családregényében. Ezalól még a sötétebb tónusra hangolt Meghalni Vukovárnál kötet sem kivétel, a gyötrő álmok (netán maga a valóság – ha van olyan egyáltalán) átszőtte kisregény lapjain rendszeresen felbukkannak az emlékezetből kipattanó, rövid humoros történetek, amelyek nélkül a Vukovár talán egyenletesebb és hatásosabb könyv lenne, de sokkal kevésbé lenne „majorosos”.

A poharazáshoz illő történetek kéz a kézben járnak a kocsmai filozófiával, egyik a másik nélkül mit sem ér. De aggodalomra semmi ok, mindkettőből bőven akad: „…a háborút csak egyféle módon lehet megnyerni: jó sok golyóval! Minden más úri huncutság. Vagy inkább a politika, jegyezte meg másvalaki epéskedve. Az is, vágott vissza az előbbi hang, de a huncutság a seregben is működik. Nem olyan régen valakinek eszébe jutott, hogy géppuskát szíjaz egy szamár hátára. Mikor lőni kezdett vele, az állat megvadult, ledobta magáról a lövöldözőt és még jól pofán is rúgta.” (A névnélküli) Vagy: „Ez a baj velünk, emberekkel: nem látjuk a jövőt, csak amikor már hátat fordít nekünk, és gúnyolódva a seggét paskolja.” (Bátorságpróba)

A Monarchia utolsó éveiben járunk, a háború előestéjén, ez a „boldog békeidők” utolsó felvonása, az első drinai offenzívát megelőző mozgósítás két hete. Nyár, festői környezet, Bosznia a maga varázslataival, ahol „legalább három nagy vallás feszül egymásnak, mindenki utál mindenkit, ám kompromisszumok és fenntartások nélkül egységesek abban, hogy mi vagyunk a legnagyobb púp a hátukon. Csak egy szikra kell, hogy föl­robbanjon ez a sokféle imádsággal teletömött puskaporos hordó” (Magányos férfi, puskával). A katonák (jogilag azok, de legtöbbjük minden porcikájában javíthatatlan civil) fel sem fogják, hogy egy korszak utolsó napjait élik, és ami ezután jön, arról még halvány sejtelmük sem lehet. De ha felfognák, akkor sem fogadnák el. Foggal-körömmel ragaszkodnak kis- és mikropolgári allűrjeikhez, apró és nagyobb stiklijeikhez, a nagybetűs civil élethez. Ez a háború csak egy röpke kaland, nem is lehet másképpen, és ősszel már mindenki érdemrendekkel dekoráltan hörpöli a hörpölnivalót valamelyik otthoni kocsmában. Aggodalomra semmi ok.

A korábbi kötetekhez hasonlóan a legtöbb szereplő itt is szinte gravitál a nyugalomba, de ez semmiképp sem lustaság vagy nemtörődömség diktálta beletörődés, inkább valamiféle belátás – a nagyvilág nagy dolgaiba nincs beleszólásunk (sokszor a kicsikbe sincs), azok nélkülünk is elzakatolnak úgy-ahogy, legalább mi érezzünk jól magunkat, és mindeközben lehetőleg ne fáradjunk el túlságosan. (Ismerős az érzés? Itt, Kelet-Közép-Európában, a Balkánon, a szocialista blokk hetvenes éveiben pontosan ez a habitus dívott – lásd akármelyik Majoros-kötetet. Akár túlélési taktika, akár a rugalmas ügyesség és az érvényesülni akarás mozgatta, ez az út tűnt járhatónak. És persze néhányan azóta is így maradtunk…)

Ahogy a nagy hadigépezet nem törődik egyenként az apró fogaskerekekkel, a katonát sem izgatja a gépezet gondja-baja, mert tudni vél egy gépmesterről, aki alkalomadtán helyrebillenti a világ rendjét, ha szükségét érzi. „Mintha nem is a bakra ült volna, hanem egy vágtázni készülő csataló nyergébe. A gyeplőt meg olyan finoman, ugyanakkor férfias határozottsággal fogta meg, mintha nem is a lovakhoz, hanem az Atyaúristenhez vezető telegráf zsinórja lett volna, hogy nagyon precíz, művészien apró mozdulatokkal üzenhessen annak az ősrégi, szunnyadó erőnek, amelyhez képest az acél meg a vas maga a mulandóság.” (A névnélküli)

Atyaúristen és ősrégi szunnyadó erők ide vagy oda, a háború előszobájában nem árt egy kis kiképzés, hátha rajtunk is múlik valami. „Az őrmester […] kivett a ládából egy elefántormány és döglött polip keverékére emlékeztető alkalmatosságot és megmutatta, hogyan kell összerakni. […] Ekkor, mintegy végszóra, az idáig unottan ácsorgó szlovén öblöset szellentett. A társaságból azonnal kitört a röhögés. […] Az őrmester […] kijelentette, hogy mivel az urak ilyen lelkendezve fogadták ezt a hadmérnöki újítást, egy könnyed kis gyakorlat széles körűvé fogja tágítani az ismereteiket. Erre pedig nem létezik alkalmasabb személy, mint az, aki maga is gázok előállításával próbálkozik.” (Egy marék vágott dohány)

Aggodalomra semmi ok. Az ellenség a Drina másik oldalán, mintha nem is lennének, csupán a kötet utolsó oldalain halljuk a szerbek lövéseit, de látni egy árva ellenséges katonát sem látunk. A béke még érzékelhető jelen, a hadüzeneten még meg sem száradt a császári szignó, a kötet nyolc történetében mindössze két haláleset történik (három, ha a szerencsétlen szamarat is ideveszem), de egyik sem az ellenség műve, baleset és félreértés (meg az örök habiszti) miatt következnek be. Közben valakik éppen szamarat nyúznak, mások fogadásból gyufát pöckölnek egy bosnyák kocsmában, akad, aki épp a bozótban vezekli a fosatószilva élvezetét, más egy szélhámosnőbe szeret bele, megszállottan kutat egy régi tőr után, szekeret ment a szakadékba zuhanástól, vagy éppen középkori német irodalmat idéz.

Megnyugtatásul: a rengeteg apró részlet nem forgácsolja szét a történeteket, ellenkezőleg. Észrevétlenül összeáll egy marha jó könyv, amit csak elkezdeni lehet.

Majoros Sándor: Az ellenség földje, Magyar Napló, 2017.