A haikuk ellenállása és teremtése

Ahogy megszokhattuk, két év elteltével, a második kötet után itt sorakozik a következő kilencvenkilenc haiku, a tizenhatszor tizenhat centiméteres kiadásban, egy év végigjárva a versekkel, amelyekben megmaradt a kert motívuma. Mindez kiszámítható, várható. A zárókötet  azonban rengeteg kérdést vethet fel az olvasóban. Miért nincs folytatás? Szereti-e a szerző ezt a versformát? Ha szereti, miért hagyja maga mögött?

A látszólagos rend és nyugalom alatt talán most a legnagyobb a feszültség az utóbbi Markó-kötetekhez képest. Mégis, talán csupán a rohanó élet miatt, meglepetést vártam ezektől a versektől, és nem a megfontolt haladást, a lassú, de értékeket csiszoló fejlődést. Az első kötet felől közelítve Markó Béla költészete beszoríthatónak tűnik a szonettnél is zártabb formát képviselő haikuéba, a zárókötet aspektusából viszont a haiku csupán az a versforma, amelynek eredete éppen ennek a költészetnek a motívumvilágával azonos, vagyis a Markó által preferált tartalom fedi le a haikuk szűkebb terét. Ahogy Kovács András Ferenc írja a hátsó borítón: „A mű illó, színtiszta pillanatnyiság, a szó csak fölvillantja, föl nem érheti – ilyen vagyunk mind: fűszál, sziklafal, levél sebzett fonákján írás, rovátka, lepke álma, madárhang fénylő visszája – szavak árnyát, pillanataink mását görgetjük magunk előtt a csend hegyére.”

A keleti irodalmi tradícióhoz kapcsolódni kihívás, talán lehetetlen vállalkozás is egyben. Ez a kötet épp azt mutatja meg, hogy hogyan lehet eljutni a haikuhoz. A szabályosság és letisztultság, a határok pontos betartása olyan alapkövetelmények, amelyek a formát és a költőt egyaránt jellemzik, mégis csak a harmadik kötetben kristályosodnak ki a művek, mintha tanulóutat kellett volna bejárni a szerzőnek. A három kötet négy ciklusa egyenként is körkörösen halad és együtt is egy kört alkotnak: Kívánság, Együtt, Készenlét, Megváltás; Feladat, Ámulat, Lassítás, Megérkezés; Levegő, Tűz, Víz, Föld. Az Út a hegyek közt kötet Kovács András Ferenc szerint a „kert évszakait” mutatja meg, a Boldog Sziszüphosz Tarján Tamás kritikájában az „évszakok kertje”, végül a Fűszál a sziklán a természet egymást váltó periódusait villantja föl, miközben Markó folytatja az előzőekben kialakított tipográfiai megoldásokat, és legtöbbször központozás nélkül, csupa kisbetűvel közli a műveket. Talán éppen ezért érdemes külön figyelmet szentelni e jellemzők ritka kivételeinek is.

A központozás hiánya mellett tizenháromszor szerepel olyan haiku, amelyben van mondatvégi írásjel, tízszer az utolsó karakter a kérdőjel. Izgalmas megfigyelni, hogy nem csak a versforma követ szigorú szabályt, hanem a ciklusokban szereplő művek száma és elhelyezkedése is. A ciklusok huszonnégy, huszonöt, huszonhét és huszonhárom verset tartalmaznak, közülük pedig az elsőben három, a másodikban kettő, a harmadikban három és végül a negyedik ciklusban újra két kérdőjellel végződő haiku szerepel.

Három esetben fordul elő nagybetűs szó; tízszer szerepel Isten és egy-egy alkalommal Nostradamus és Bábel további bibliai utalásként, utóbbiak pedig egymást is magyarázzák. Nostradamus a Zavar című versben jelenik meg: „nyári levél hull / furcsa szavú poéta / mint Nostradamus”; Bábel pedig a Hübriszben: „a szél a lombot / szétszórja s elkeveri / Bábel leomlik”. Az előbbi a Tűz ciklusban, az utóbbi a Vízben szerepel. A két cím mintha fel lenne cserélve, a látnokhoz kapcsolódhatna szorosabban a gőg, a nyelvek összezavarodásának történetéről pedig a zavar szó juthatna előbb eszünkbe. A két mű a kötet motívumhálójának központi elemeihez kapcsolódik; a leomlás, lehullás, alázuhanás megmutatja az irányt, amely a leggyakrabban tematizálódik, a zavar pedig a Félreértés és az Értelmezés című versekkel a kötet gerincét adja. Az utóbbi a látvány kifordításával („borzas verebet / fúj a szél ide-oda / aztán elejti”) az impresszív haikuk közé sorolható, ami nagyon jellemző Markóra. Az Istenképe szintén kifordított: „hepehupás táj / Isten a szőnyeg alá / söpört itt mindent” (Itthon), Isten néha nem figyel, néha rombol, hanyag is kicsit: „hány hópehely kell? / fejben számol csak Isten / és ráhibázik” (Mű).

Markó nemcsak új aspektusból, hanem fordítva mutatja meg a szövegekkel, írással való kapcsolatot, amely most a fájdalomhoz és a közönyösséghez egyaránt kapcsolódik az esőn keresztül: „végiglapozza / egy angyal a kertünket / aztán továbbmegy” (Zápor). A víz külleménél fogva a vonalat, csíkot asszociálja, ezen keresztül pedig az éles hasítékot, szöget, a fájdalmat: „az esőfelhő / csak fekszik saját testén / mint szeges ágyon” (Hosszú eső). A vonalak határozzák meg a ciklusokat bevezető képeket is. A Levegő ciklusát hét repülő madár jelzi, amelyek egy hullámvonalba rendeződnek. A Tűz ciklusához faszéndarabok kinagyított képe tartozik, közelről csíkozottságukat hangsúlyozva; a Víz ciklusa előtt hullámtörés képe áll, mint különbözően vonalazott rajzok egymásra csúszása; végül a Föld ciklust sziklák képe vezeti be, szintén rovátkolt megjelenéssel. A képek fekete-fehér színei komorságot árasztanak magukból, szomorú, fájdalmas érzést váltanak ki. A vonalak jelrendszerét erősíti a borító is, amely felül sárgászöld, alul pedig fehér; tiszta, világos, már-már kérlelhetetlen. A szorongással telített érzés átfordítása egyfajta üdítő frissességbe furcsa, ambivalens benyomást tesz az olvasóra, egyszerre nyomasztó, ötletességével mégis szórakoztató a kötet egésze, mint az Örökség című vers: „mindent rám hagytak / de engem kire hagytak / magamra hagytak?”.

A Markó-költészetet fémjelző tücsök természetesen itt is jelen van: „villámlás után / de mennydörgés előtt még / egy tücsök cirren” (Költészet), mégis az ismétlődéssel most hangsúlyosabbá válik a kutya, a sün és a szilva motívuma. A változás már visszavonhatatlan, ezért bízhatunk benne, hogy Markó Béla nem örökre teszi félre ezt a versformát, hiszen ismerve a ragaszkodását a rendhez, a visszatéréshez, a saját motívumaihoz, nem hagyhatja maga mögött ezt az utat sem.

Markó Béla: Fűszál a sziklán, Bookart, Csíkszereda, 2014.

Pontszám: 9/10