• Klozetablak és oszlásnak indult disznótetemek – Marno János versei a friss Kortársban

    2026.03.19 — Szerző: Kortárs folyóirat

    Az 1994. év Kortárs-díjas szerzőjének, Marno Jánosnak saját nővére emlékére írt versén és Nádas Péternek címzett költeményén keresztül terek és illatok szivárognak a márciusi Kortárs lapjairól az olvasó elé.

  • Marno János   Fotó: Valuska Gábor
    Marno János 
    Fotó: Valuska Gábor
     

    Marno János

    Mégis a vonásaim

    Nádas Péternek

    Ujjammal horgot formázva lógok
    a riglin a klozetablakban,
    s fürkészem rézsút egy ház kéménye
    mögé rejtőzni lejtő sárga
    napgolyót – melynek a tüzére
    lódultam volna fagyott arcomat
    kiereszteni. Tudtam, persze, hogy
    késésben vagyok. Előretekintő
    és hátráltatott. Lábfejem, talpam,
    lábszáram nagyjában egészében
    egymásba süppedten csüggnek a térdem
    szalagjain, s erre jön rá még
    a képem – amiről fentebb beszéltem,
    aggódó módban, és most a kémény
    tömzsi árnyékában mintha engedtek
    volna mégis a vonásaim. Végét
    járja egy év, délután kettő és
    három között, hátam beleborzong
    az alagút szájába, honnan nem
    várunk fényt, ellenben túl a megszokott
    hányingeren, és padlónk sem mozog.

    Meztelenek és holtak

    Nővérem emlékének

    Meztelennek és holtnak azok a disznó-
    tetemek mutatkoztak, amelyek régi
    udvarunk komplikált alakzata mentén, a
    széleken tehát, kezdtek a homályban
    kiemelkedni, azaz a maró novemberi ködben,
    kitüremkedni a fagyos földből,
    varacskosan és roppant kövéren,
    épp csak ébredeztem, nővérem
    pedig már kint állt hálóingben,
    ácsorgott hálóingecskéjében a nyitott
    gangon, és sírt, tördelve kezecskéjét,
    egyedül, mint az ujjam. A felnőttek sehol, nem
    is hiányoljuk őket, körül az óriás
    burgonya formájú, barnás-fekete bőrű
    vagy héjú disznótetemek, a szívem
    rendetlenkedik, kocánk persze
    az óljában lapít, gyanítja bizonnyal,
    hogy közel a világ vége.
    Érkeznek érte nemsoká’ a falu
    férfiai, a böllér és a haverok, ittasan,
    röhögve, és abba a nővérem belepusztul.
    Ő etette malackorában kicsi kezecskéjéből a kocát,
    a reggeli forralt tej bőrét nyalogatta ki
    belőle a malac, röfizve, mintha csak
    kacarászna, régi udvarunk leírhatatlan ma.
    Dalolhatja, ecsetelheti az ember, az
    az udvar olyan, mint a semmi, mintha
    tulajdonosa sem igen volna, egy sornyi
    venyige, kecskeszőlő, az óltól jobbra,
    mögötte pedig, tiszta terméskőből,
    a Nagyfal, tetején, a magasba, cementpárna,
    álma megannyi macskafalkának,
    oly fal tehát, melyen túl az eget látni csak.
    És kell-e több nekünk, idegeneknek?
    Beborulhat, kiderülhet, vagy beesteledhet
    akár. A fagyottföld színű tetemek azért
    még mindig bent a szikes földben,
    sötétkékes hátuk hullámzani látszik,
    olykor szürkészöld színt kölcsönöz nekik
    a köd, mitévő legyek, hogy nővérem
    mégse fagyjon meg, hogy’ tereljem
    vissza őt mégis a házba, mely nem
    otthonom, neki sem az, sem a családnak,
    nehéz tűrtőztetnem magam, kezem
    is meg van kötve, szemem épp csak nyitva,
    sarkában vöröses rög, nincs az a tyúk
    vagy kutya, mely kikaparja onnan.
    Nővérem haját régen csomókban
    téptem, most meg reszket a lábfejem
    is a takaró alatt, rázkódva reszket
    vagy berreg inkább, mintha felhúzták volna
    az este. Nővérem a gangon ebben a goromba
    hidegben. Érzem, hiszen két ajtórésen
    át is behúz ide, én meg egyedül, mint az ujjam,
    holott mennyire félek elveszni bizonyos
    hasonlatokban. Orrfacsaró, amikor
    oszlásnak indulnak. Kocánk visítása
    a régi pólyások visítozására emlékeztet;
    mintha ölnék őket, és nem hagyják abba,
    jeges szélrohamok csaptak a fülembe,
    miközben a hűlő kályha mellett ülve
    merítkeztem fülledt gondolataimban.
    Kocánk, mintha kést köszörülnének
    élesnél élesebbre hosszan, a szűk rés
    a küszöb s az ajtószárny között azért
    még megvan, nővérem és a valóság
    azonban összeférhetetlen formákban
    esnek egymásnak vagy egymás ellen,
    azt meg nem mondja ember, ha megszólal:
    „Felébredtem”. Mert az alapok rendben,
    derekas munka, derékig érő gyerek-
    méretű terméskőből áll együvé
    haladtában az ember, csak a szigetelés,
    szigetelés a szavak között, teszem, a falak
    szárazon tartása, hogy a penészedéstől
    óvjuk a bútort, a festményt, a tüdőnket,
    tehát a bitumentekercs szigetelés,
    az maradt hézagos, vagy eltűnt a ködben.

     

    Marno János versei a Kortárs folyóirat márciusi számában a 3. oldaltól olvashatók. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

    Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.

    ((kép: KO_hirlevel.jpg))

     


  • További cikkek